Ragaszthatatlan

Lehetne most nagy örömködés, ezmegaz, fanfárok, mit tudom én, hogy eljött, itt van, ez az utolsó munkanap, de nem. Én olyan munkát szeretnék, aminek nem öröm, ha vége. Tényleg.

Biztos nehéz napom volt tegnap, emiatt vagyok most nyűgös. Mindenki az agyamra megy, lennék egyedül, betonlépcsőn fekvő nő, és nem lenne közöm a valósághoz. 

Meggyőződésemmé vált, hogy a Föld nevű bolygó felszínére jutó bolondok szám igen magas, és én, mint valami mágneses pólus, különösen is vonzom őket. Ez családtagokra fokozottan is érvényes volt tegnap. Jó, gondolom, a szombat és a vasárnap koncepciója mögött meghúzódó ontológiai vagy teológiai különbségre is hivatkozhatnék itt éppen, és még igazam is lenne. 

Nyomaszt a mai nap. Nem akarom érdektelen emberek unott félálmának statisztájaként elbaszni a napomat. Saját elhatározásból szívesen teszem bármikor, de meggyőződésem, hogy ez fizikai és mentális kettős erőszak. A büntetési tételét ezer évben kellene meghatározni. Leszarom, beviszem a Lovasi könyvet. (Csak ne lenne ilyen vastag.)

Más nincs, tegnap nem volt jó napom, amint látjuk, de ma legalább esik. Megfelelő időjárást a megfelelő hangulathoz. Hungarian Kiss. (Ezt lehet, hogy már csak a Meg Ryan rajongók értik.) Viszont életem legjobb meggylekvárját főztem. Tényleg. És nem von le az értékéből, hogy most főztem először.

Más tényleg nincs. Álmos vagyok. Unott. Ragaszthatatlan.