Nem tudom, hogyan, de rád nem haragszom, pedig másokra szoktam egyébként. Nem tudom, miért, de téged nem hibáztatlak, nézem a kezeid, szerintem (nincs vessző) ez inkább regresszió, mint depresszió az én esetemben. Nem tudom, ki kit tesz itt gyermekké, és kinek a hány csikorgó tele, kinek a kínja növesztett bennünket idáig, de nem is biztos, hogy ez most érdekes. A tudás mármint. A csikorgó tél talán, de azt hagyjuk, közben nyár lett.
Én azt sem tudom végeredményben, hatalma van-e valakinek életek felett, a mi életünk felett mármint, azon az Istenen kívül, akit titkosan, magunknak nem megvallva ismerünk a mindennapjainkból. Mindennapi istenünket add meg nekünk. Nekem inkább van bátorságom, mint hatalmam - ostobaságnak hívom.
Nem tudom, mikor minek van értelme, hogy van-e értelme a mikornak, vagy az idő is csak úgy, céltalanul folyik szét az üveglapon, át a nappalok és éjszakák egymást váltó unott síkságain és völgyein, ha a halál völgyében is járunk, Hölgyeim és uraim, kérem, nézzenek ki az ablakon, jobbra a tegnap, balra a holnap, ne tessék kihajolni, mert veszélyes. Jön a ma alagútja, nyissák ki a szájukat, különben eldugul a fülük. A ma mindig nyomáskülönbségben van a tegnaphoz és a holnaphoz képest.
Lehet, hogy tudni nem is tudok semmit, attól tartok is egy kicsit, hogy ez így marad, úgy tapasztalom ugyanis, hogy a kanapék nem alkalmasak megtudni a másikról semmit, semmi érdemeset mármint. Arra még a parkban együtt bevizsgált madártetem is jobb, vagy a pohár repedésében beszélgetés helyett megbújó közös csend, esetleg egy kínai írásjel.
Nem tudom, hogyan, de nem félek, nem fázom, és nem bámullak meredten, becsukom a szemem, inkább rád alszom magam.
:)
VálaszTörlés