Bejegyzés apák napja alkalmából

Sokszor és sokat írtam már apámról, pontosabban arról, hogy nincsen apám, mintha egy kicsit hittem volna benne, hogy van olyan, hogy az ember visszaír valakit az életébe. Nincs olyan.
Most mégis, a fénykép miatt is, meg az apák napja miatt is, megint eszembe jutott, milyen volt, amikor még volt. Nem nosztalgia, csak emlék, ha már nem találtam olyan képet, amin ketten vagyunk rajta.
Apám képe mindig változik bennem. Ha most gondolok rá, kisvárosi József Attilának látom, már nem a versei, inkább a mosolya és a haja miatt, no meg amiatt a  leküzdhetetlen, önmagával szemben érzett elégedetlenség miatt is, ami apámat ugyan nem holmi sínekre, hanem a bányába, később pedig, már nyugdíjason az állandó munkába hajszolta.
Apám tevékeny ember volt, és bár szeretett olvasni, élete nagy részét dologgal töltötte. Ha éppen nem dolgozott, akkor dolgozott. Úgy hívta, bütykölés. Mivel autónk nem volt, a lakótelep többi férfijához hasonló hétvégi motorházban turkálást nem tudott abszolválni, viszont mániákusan forrasztott, és drótokat kötött ide-oda mindenféle elektronikus izében. Ha hozott valaki egy tévét, apám megszerelte. Egy vasalót, megforrasztotta. Mindig csinált valamit.
Ezer csavar és alátét, elektroncső és mittudomén még mi volt a kincsesládáiban, amihez a gyerekeknek nemigen volt szabad nyúlni, legfeljebb nekem, mert a testvéreim közül én álldogáltam legkitartóbban az asztal mellett. Ha legalább fél órát álltam és figyeltem, megengedte, hogy segítsek. Fél óra pedig nem volt sok, mert elvarázsolt a forrasztóón alakváltozása, meg az, ahogyan vándorolnak apám kezében az apró alkatrészek, a kétlábú ellenállások, meg a százlábú kis áramkörök. Így tanultam meg apámtól bütykölni, és így van, hogy itthon én szerelem a konnektort, én rakom össze a polcokat és szekrényeket, és én kaptam egyik karácsonyra egy pöpec kis akkus Bosch csavarhúzót.
Ha nagyon meg kellene mondanom, apám vidám vagy szomorú ember volt-e inkább, akkor nem tudnék mit mondani. Valahogyan félúton. Sosem volt igazán komoly, pont mint én, hogy sosem tudott igazán komoly lenni, eszetlenkedtek itt, mondta anyám ránk gyakran. Közben meg nagyon is véresen komolyan vette az életet, a szerencsétlen, szeretetlen gyerekkorát, a kilátástalanságot, meg azt a fajta boldogtalanságot, amikor úgy hiányzik az életből valami, hogy közben tulajdonképpen minden megvan. Meg is halt bele.
Nem kell félreérteni, nem hiszem, hogy apám különösebben elégedetlen lett volna az életével: volt szerető családja, lakása, hobbija, még autót is vett végül, és halála előtt három évvel megtanult vezetni. Mégis ... volt benne valami örökké mardosó hiány.  A semmiből jött, éhező, mezítlábas, tetves parasztpulyának a dicső szocializmus minden kényelmet megadott, de apámban valahol mélyen talán mégis maradt valami írmagja annak a sosem ismert felvidéki gazdálkodó életnek, amiről a nagyapám ugyan nem mesélt a gyerekeinek, de ami szikár, cigarettafüstös alakját, mint valami burok, vette körül.
Apám okos ember volt. Úgy is, hogy művelt, olvasott ember volt, és úgy is, hogy megvolt a magához való esze. Apám szerette az irodalmat, rengeteg könyvet vett, amelyek jó részétől egy nehéz periódus alkalmával kénytelen volt megválni, de ez nem zavarta. Nem a könyveket gyűjtötte, az olvasást szerette. Regényolvasó volt, de gyanítom, hogy a versek sem hagyták hidegen. A műveltsége azonban alapvetően természettudományos alapozottságú volt, szerette a fizikát és rajongott a matematikáért. Nemigen tudott mit kezdeni az olyan emberekkel, akik ezekhez az alapvető dolgokhoz nem értettek. Egyszer a húgomnak próbált matekból segíteni, ültek az asztalnál, apám nagy türelemmel magyarázott valamit a tesómnak, aki unott arccal ült és meredten bámulta Obádovics ábráit. Nyolcadikos volt, túl az első berúgásán, talán az első szexen is, és minden szabadidejében Kerouac-ot és Ginsberget olvasott. Semmi nem érdekelte, aminek köze volt a logikához. Apám egy darabig bírta az érdektelenséget cérnával, aztán csendben becsukta a könyvet, és csak annyit mondott, ő többet nem tud tenni. Mindkettőjüket sajnáltam.
Apám elégedetlensége sajnos nem a szeretetben, inkább csak az alkoholban oldódott. Nem ivott sokat, de gyakran. Jobb periódusaiban bort, a rosszabbakban fekete címkés bolti cseresznyepálinkát. Én nem szerettem részegen, mert akkor mindig cirkusz volt otthon, merthogy sajnos apámon szegényen már egy fröccs is meglátszott. Bármilyen kevés alkoholt ivott, jégkéken kezdett csillogni a szeme. Szerencsétlen kémiai érzékenység.
Sokan szerették apámat, barátok, rokonok, talán nők is, ezt nem tudom, de hogy alkalmi szertőnél valaha többje lett volna, azt erősen kétlem. Apám ugyanis nehezen szeretett, hiszen sosem tanították meg neki, hogyan kell, így nőből egy éppen elég feladat volt neki. A saját gyerekeit becsülettel próbálta szeretni, engem, azt hiszem, jobban is, mint a testvéreimet. Talán azért, mert bennem, az én örök elégedetlenségemben ismert leginkább magára, de hát ez aligha vigasztalta a többieket. Az irántam érzett szeretetét semmi baklövésem nem ingatta, és végül csak akkor halványodott el, amikor megszületett az első gyerekem. Onnantól fogva az unokáit szerette tovább. Talán úgy gondolta, azt a kevés szeretetet, amire képes, nem nagyon érdemes részekre szabdalni. Még az is lehet, hogy igaza volt.