Állandó

"Nem attól halálos, hogy lehetne jobb." Ezt énekelte tegnap este Grecsó Krisztián Kollár-Klemencz Lászlóval, és bár tudnám, melyikük tollából a gondolat, de nem tudom. Viszont igaz. Számomra mármint, nem kell univerzális igazságot gyártani belőle. Lehet, de nem fontos. Meg nyilván nem is univerzális ez, csak valami belső dolog. A mérleg örök billegése.

Valószínűleg nem lehetne jobb, esetleg fiatalabb, egészségesebb, színesebb, kevésbé unalmas, kevésbé izgalmas, meg a fene tudja, mi még, de jobb nem, mert van ez az állandó, hívjam mondjuk életállandónak. Az életállandó az az, amit akkor kapsz, amikor összeadod az életedben a dolgokat, de mindent az utolsó jókedvű reggeltől, a vasárnap esti szuicid pillanatokig, a szerelem lángolásától, a magány ragacsos, hideg iszapjáig, a megnyugvás pillanatától az kétségekig. Ha ezt mind összeadtad, akkor megkapod az életállandódat, ami nem változik az évek során, kitart születéstől halálig, hogy a boldogság mellé mindig odakerüljön a bánat, az elhagyatottság mellé a baráti ölelés, a gyász mellé a születés, és a sírás mellé valami nevetésféle. Az örökkévaló számolja a nők könnyeit, mondja a Kabbala. Nem kétlem, hogy így van, de azt hiszem, azért is számolja a könnyeket, hogy ne vétse el a cserébe kiutalt öröm perceit.

Mindegy, az élet mármint. Abban az értelemben mindegy, hogy ha rossz, akkor lesz jobb, és ha jó, úgyis lesz rosszabb. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) mégis érdemes megélni és átélni minden percet teljes mélységében. Mondjuk, ez a jutalom.

Visszatérve az első mondatra, tegnap zenés irodalmi esten voltunk Emmával, akinek ebből az alkalomból, pontosabban születésnapjára önmagát ajándékoztam - egy kicsi, fából készült Buddhát. Ha ránéz, majd magára néz, mert Emma életállandója Buddháé. Az esten Grecsó Krisztián olvasott fel néhány tárcanovellát (=2), meg az új regényéből néhány oldalt, valamint zenéltek a számomra eddig szinte csak a Kistehénből ismert Kollár-Klemencz Lászlóval. És akkor a Grecsó rajongók innen talán ne olvassák tovább.

Grecsó Krisztián verseit és publicisztikáját nagyon kedvelem, de bevallom, még egyetlen regényét sem sikerült elolvasnom. Kézbe vettem, letettem, kézbe vettem, letettem. Rosszkor talált meg mindig, lehet, de a tegnap felolvasott regényrészlethez sem támadt kedvem. Picit iskolásnak érzem még az írását a regényekben, kicsit erőltetettnek a hasonlatait. Pedig van benne valami érdekes, van benne valami érdemes, van szikra, de mintha még nem jött volna el az ideje hogy megmutassa. Hogy miért nem adják ki inkább a verseit, nem tudom. Azokban számomra sokkal összefogottabb, sokkal eredetibb a stílusa. A dalaiban is egyébként. Lénárdnak igaza van: adagolás kérdése. Nyilván az irodalom is.

Más. Az este meglepetése számomra Kollár-Klemencz László volt - tele tűzzel, tele gondolattal, tele játékkal. Úgy éreztem, ha lehet ilyen furcsa szót használni, ő abszolút önazonos volt a színpadon. Meg is jegyeztük Emmával, hogy na azt aztán nagyon bírnánk, ha ő csak úgy felugrana a konyhába este gitározni, meg beszélgetni. Egyébként szerintem nagyon jól ír, bár kétségtelen, hogy tegnap csak dalokat hallottam tőle. Szívesen elolvasnám egy-két novelláját is.

Más. A közönség elég vicces volt. Egy rakás ugyanaz az arc húsz éve, meg még pár új irodalomkedvelő. Vannak dolgok, amik nem változnak.

Ma megint vizsgáztatok, pedig már a tegnapit is halálosan untam, de így, hogy még tanítás sem lesz, duplán fájdalmas. Ma mindenesetre viszek be könyvet, hátha legalább olvasni lehet egy kicsit. 

Más nincs. Nyár van, hétvégén napozni fogok, (vagy nem,), és olvasok, valamint hosszúlépéseket fogok inni. Melléktevékenységként gondolkodom. Nem fog megártani.