Mikor lesz az már? - Karácsonyi változat

(A kép a http://www.homelessofbudapest.hu/ oldalról való. Nézz körül náluk.)

Titkos éj ez. Nézd az égnek
széle, mintha papír volna,
felhasadt, és egy mély kútba
láthatunk, hol Isten útja
eltűnik szemünk elől...
(Borbély Szilárd)

Erre gyere, amerre én,
Amerre utat mutat a csillag,
Erre gyere, amerre én,
Magammal viszlek.

Olyan régen történt ez, hogy a napjára sem emlékszik senki, de még a helyet is csak próbálgatják a mesemondók, mert bizonyosság, mint sokan, akik történeteket írunk néha, tudjuk, csak önmagunk számára lehet. Ettől függetlenül egyben azért megegyeznek mind, akik valaha írni tartották fontosnak erről az éjszakáról, hogy a történet egy gyermek születésével kezdődött.
Ennek a gyermeknek a történetét általában szépnek írják le, a szülő anya ezekben a történetekben nem sikoltozik szülés közben, nem adódnak komplikációk, és a gyermek Apgar értékéről sem emlékeznek meg, nyilván mert Virginia Apgar akkoriban még meg sem született. József nem morcos, hogy a csecsemő éjszakánként ordít, Máriának nincs különösebb gondja a szoptatással, nem gyulladnak be a tejcsatornái, a kis Jézus pedig nem hasfájós, fogzáskor nem nyűgös, kamaszkorában nem beszél vissza a szülőknek, és nem graffitizi össze a lépcsőházat. Egészségügyi gondjai sincsenek, nem lúdtalpas, nem kap tüdőgyulladást, nem folyik az orra, és focizás közben nem szakad el a bokaszalagja. Az iskolában nem okoz gondot, a Jézus élete kutatók egyike sem tud eltitkolt jegyekről, esetleg osztályfőnöki intőkről.
Az első pillantásra meglehetősen unalmas történet, később lesz érdekessé, amikor a fiatalember nem hajlandó beilleszkedni a társadalomba, amikor nem akarja elfogadni a mindenki által követett normákat, amikor nem akar vagyont és pozíciót szerezni, amikor inkább él az utcán, inkább akar szabad lenni, és egyáltalán szívesebben él olyan értékek mentén, amelyek nem válthatók pénzre, ruhára, laptopra vagy éppen befektetési jegyre. Ekkor azonban a társadalom kiveti őt magából.
Való igaz, az emberré lett gyermek nem volt sikerorientált, a maga feje után ment, nem akart megfelelni mások elvárásainak, és ezt nem is titkolta el. Devianciájával olyannyira magára haragította azokat, akik nem ismerték csak a tárgyak, csak az anyagi lét örömeit, hogy egy meleg tavaszi napon megölték. Mert az igazi történetek mindig egy gyermek születésével kezdődnek, és egy ember halálával érnek véget.
Érdekes és tanulságos történet ez, és talán nem is olyan nagy csoda, hogy csak sok évvel a főhős halála után lett belőle bestseller.  Ezt a történetet viszont a mai napig szívesen mesélik, szívesen festik meg, vagy éneklik el, mégis minden mesélésben, minden festményben és minden dalban benne felejtődik valami várakozás. A várakozás az igaz gyermek, az igaz ember, a Messiás eljövetelére, és ami nem más, mint elvágyódás. Az ember Isten utáni vágyakozása, ami mindig a születéssel kezdődik, és a halállal teljesedik be, és talán azért is szeretjük ezt a történetet olyan nagyon, mert elhomályosítja azt a kényelmetlen tényt, hogy éppen a halál az a pillanat, amikor az ember végre elrugaszkodhat az Úr felé.
Az ember gyáva. A kényelemről, a melegről, a jó ételekről nincs kedve lemondani, ugyanakkor meghalni sincs kedve még,  mert valahol mélyen, minden gyarlósága ellenére is, pontosan tudja, hogy az öröm, nem az anyagi javak iránt érzett egyirányú öröm, hanem a szeretet kétirányú öröme, Istenhez viszi közelebb.
Karácsonykor egy gyermek születésének történetét meséljük, ami nem a gyermek, hanem saját magunk miatt fontos. Hogy emlékeztessük magunkat arra, ami utat mutat a sötétben - minden gyermek egyetlen küldetéssel születik erre a világra: hogy szeressen.
Minden megszülető gyermek Messiás, minden hajléktalan, nincstelen, éhező ember Jézus, minden ember Megváltó. Karácsonykor is, mint minden más napján az évnek, egymásra várunk, és önmagunkat adjuk ajándékba önmagunk és Isten örömére. Csak így lehet.
Boldog Karácsonyt!

Estéink 1.3

Jól van, ezt is megértük megint, a téli szünet előtti utolsó tanítási napot, a Sweet Sixteen lista napját, a szabadság kezdetét. A tradícióknak megfelelően osztály- és iskolai karácsony lesz a mai program, aztán hazajövök és kialszom magam.
A tegnap esti szaloncukor-készítő projektest a résztvevők többségének fáradtsága ellenére is jól sikerült. Már hogy szerintem legalábbis, de remélem, ők sem gondolják ezt másképp. Amúgy abban hamar megegyeztünk, hogy ennek a tevékenységnek a monotóniáját nemigen tudja feledtetni még a kiváló társaság sem. Olyannyira, hogy a pihentebb résztvevők máris kigondolták, mivel lehetne mindezt űberelni mondjuk jövőre: zizikészítés (de ebben az esetben a rizst nekünk kell puffasztani) vagy Francia drazsé gyártás.
A jó kis unalmas elfoglaltság mellett persze szabadon szárnyalhattak a gondolatok, Szeszil például, mert ő már csak egy ilyen kreatív és főző szellem (na, nem szellem, de remélem, világos), legalább száz alternatív receptet kitalált ott helyben, a legdurvább talán a szalonnás változat volt, de ezt már csak azután, hogy a munka előtti kötelező zsíroskenyér bármivel és pálinkával projektet letudtuk. Jegyzem meg, Szeszil a pálinka részt kihagyta, csak teázott egész este, mégsem lógott ki ebből a mi kis társaságunkból. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy nem a szesz miatt vagyunk lököttek.
Egyébként az este hangulatáról sokat elárul, hogy nagyjából az első negyed órában már a biodrogoknál tartottunk, merthogy Mihály mégiscsak kémikus. Remélem egyébként a hajszoltság ellenére sem lesz rossz emlék az este, és ma már mindenki inkább megörül a szalonczukorkák látványának, mint megőrül tőlük. Azt hiszem, amikor csinálja az ember, akkor rá sem tud nézni, benne van az orrában a csokoládé illata, de másnap már tényleg nagyon finom. Be kell vallanom, bár harmadik éve készítem, leginkább ajándékba, valahogy sosem lesz kevésbé unalmas a munka része, viszont, hogy Emmát idézzem, legalább nagyon drága.
Végül a félig-meddig délutáninak tervezett Czukor Szalon rendezvénye tizenegy körül ért véget, de végül mindenki elvitte a cukorkáját, és hazaküzdötte magát valahogy. Mihály most hívott, de kiderült, hogy csak ráfeküdt a telefonjára. Kicsit fáradtak vagyunk, azt hiszem.
Na jó, más nincs. Mindjárt ráérek olvasni, filmeket nézni, írni, és törődni magammal. Holnap osztálytalálkozó, vasárnap Judithoz megyünk bastlizni, hétfőn vagy kedden pedig még találkozom Emmával is, meg a teraszos nőkkel, hogy karácsonyozzunk egyet ebben a szép tavaszi időben.
Képek vannak a Facebookon, de nem Izabellánál..

Estéink 1.2

Elég nyűgös napok vannak. Egyrészt mindenki meg van kicsit zakkanva a melegtől, másrészt a stressztől is, szóval ha lehet kérni, nagyon gyorsan legyen mínusz kettő és hó és Karácsony, és kuss. Köszi.

Az iskola momentán nem túl lelkesítő. Van az alvós csoportom, a mármindegy csoportom, az öntudatoshülye csoportom, a hánymásdopercvanmégérettségiig csoportom, a noinglis csoportom, meg a normáliséélienek. Nem mondanám se felhőtlennek, se pedagógiailag kezelhetőnek a napjaimat. Tegnap például egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben, hogy egy öntudatoshülye versenyzőnek minden kis csinos hajszálát leordítom a fejbőréről, de aztán nem. Az embernek muszáj tisztában lennie az erei rugalmasságával.
Más. Az itthon sem egyszerű. A kiskamasz kor (vagy a kamasz kor eleje?) rohadt idegesítő. Ha van korosztály, amivel nehezen boldogulok, az pont ez. Itthon ordítoztam. Az ember szívesebben kap infarktust vagy agyvérzést a biztonságos otthonában. El kellene mennem laborba végre.

Más. Tegnap este TSB-nél voltak a legendás, mézeskalácssütő exei. Elég ijesztő, hogy már 25 évesek, de különben meg mindig jó őket látni. Nagyjából ugyanaz a 10-12 ember jön évek óta, én meg nagyon örülök, hogy engem is hívnak az utóbbi négy (öt????) évben. Érdekes nézni ezeket a fiatalokat, az évek alatt hogyan komolyodnak meg, hogy szedi szét és rakja össze őket az élet. Arra jutottam, hogy rohadt nehéz ma huszonévesnek lenni, és a simább és feszesebb bőrön, meg a nagyobb teherbíráson kívül hirtelen nem is sikerült megirigyelnem a fiatalságukat. Az egyik lány azt mesélte, már majdnem blogot kezdett írni az álláskeresésről, annyira elege volt. Sajnos az emberből a megaláztatás farag felnőttet manapság. Nem tetszik.

Amúgy jó hangulatú este volt, de nem bánom, hogy ma itthon maradok, és készülődhetek egy kicsit az iskolai karácsonyokra. Szerintem momentán az lenne egy nagy ajándék nekem, ha nem kellene öt adag sütit sütnöm ide is, meg oda is, meg ilyen teadélutánra, meg amolyan karácsonyi ünnepségre, meg a tanárnéniknek, meg a ... nem azért, tényleg szívesen csinálom, csak ugye sokáig tart, pláne, ha fáradt az ember. És még a húzottjaim ajándékát is tető alá kell hozni ma. Az se terhes, azt is szívesen persze, csak lenne még egy életem. Azt hiszem, a barátok ajándékai majd hétvégén készülnek el, mert egyrészt aludni is kell valamikor, másrészt meg úgyis megyünk Juditékhoz bastlizni, Nagyon régen csináltam linómetszetet, azt mindenképpen szeretném kipróbálni.

Más. Eduardusnak nyoma sincs, olvasni egy perc időm sincs, esik az eső, anyámnak még nem vettem ajándékot, és dolgoznom kell, pedig egymillió fontos dolgom lenne itthon. Mindegy, le van szarva, akkor sem stresszelek, hanem listát írok. Az olyan vigasztaló, amikor valamit kihúz az ember a listáról. Egyébként vannak jó dolgok is: holnap jönnek a lányok szalonczukrot csinálni, Úgy fest, Zaphodtól is kaptam némi munkát, és végre hozzászóltam a januári továbbképzős csoport kommentáradatához. Igaz, az utóbbira olyan választ kaptam, hogy egy kukkot se értek belőle, de majd ... mindegy, nem lehet mindent és mindenkit megérteni.

Más nincs, alig várom, hogy nyugi legyen, meg főleg csend egy kicsit, és lehessen olvasni. A két ünnep közt jönnek az én forralt borozós exeim, dolgozom majd, és igyekszem rendet rakni a lakásban, de főleg feltenni a lábam, olvasni sokat, jógázni, társasozni a gyerekekkel, kutyás és havas filmeket nézni, és örülni annak, hogy nem kell bemennem reggelente abba a bolondok házába, amit egyébként nyilván szeretek, csak az utóbbi hónapokban kicsit nehéz volt eldönteni, hogy a segítő személyzethez tartozom vagy a kezeltekhez. Mindegy, az a lényeg, hogy pihenni fogok, mert a Január az egy hihetetlenül zsúfolt hónap lesz az utazás, meg a konferencia, meg a félévzárás miatt. Kell hozzá egy szép nagy Enzo Molinari-féle belégzés. Majd gyakorolok. Amúgy meg meg minden le van szarva, bördzflájinháj, és a héten elkészül a Sweet Sixteen. Peace.

Estéink 1.1

Talán nem szokványos dolog sörözőt ajánlani adventkor, mégis ezt teszem, mert az ember ilyenkor sem akar mást, mint időt a szeretteivel, barátaival : a számára fontos emberekkel. Ezt a csendes egymásra figyelést meg nem nagyon lehet összehozni az adventi vásár közepén, még forralt borral sem, mert egyrészt nagy a tülekedés, másrészt meg az utóbbi években a forralt bor minősége sem varázsolt el. Túl sok cukor, túl sok műíz.
Tegnap a mozi előtt (Swing - tessenek szívesek mozijegyet venni és megnézni, mert valóban jó film.) akartunk egy kicsit együtt lenni, inni valamit, meg beszélgetni TSB-vel, Gofrival és Fionával. Utóbbi kolleginának Gofrinál egyszer régen volt kódolt neve, de elfelejtettem, hogy mi. TSB-nél ittunk két pálinkát a nagy ijedtségre, hogy mindjárt itt a Karácsony, aztán besétáltunk a városba. Persze tizenfokokban két pálinka nem tűnik megalapozott hidegvédelmi italnak, szóval jó melegünk lett. Olyannyira, hogy a Ferencesek utcájába érve már elég jól elment a kedvünk a forralt bortól, meg a tömegtől, azért beültünk az egyébként is favorizát Egylet nevű intézménybe.
Az Egyletről már régen akartam írni, meg megmutatni, milyen marha jó hely, úgyhogy a mai fotók onnan vannak. Amúgy a neve ellenére ez a hely két vendéglátó egységet takar, csak Egy Lett belőlük - magyarázták nekünk nyáron Az egyik az italokért felelős Egylet Söröző, ahol csoda finom, mindig változó kínálatban jelen lévő kézműves söröket ihat az ember csapról, a másik fele pedig a Balkan Bisztro, ami a kávéért és a kajáért ( főleg csevap, de azért akad más is) felelős.

Az Egylet még nyár elején nyílt, szerintem már akkor is áradoztam róla, hogy milyen hangulatos, de tegnap megnyugodtam, nem csak nyári fellángolás a dolog, télen is érdemes bemenni. A hely berendezése nagyon klassz, a kerthelyiség, a nyári árnyékolóvitorlák hiányában is, egyszerre régimódi és modern, de leginkább talán a békés szó a megfelelő, ha jellemeznem kell.

A csevap nagyon finom, és ahogy illik, van hozzá lila hagyma, ajvár, meg friss lepényke, amit meg is pirítanak, ha úgy  szereted. A sörcsapokon jobbnál jobb sörök, most van Xmas Ale is, ami állítólag sütőtök ízesítésű, de én most maradtam az áfonyás sörnél, ami egyszerűen mennyei. Azt hiszem, ha a karácsonyi angyalok söröznének, csakis ide járnának.
Szóval az Egylet egyszerűen jó. Kellemes a szemnek, a szájnak, a léleknek és a fülnek is, mert még a zene is az ízlésemnek megfelelő.

A sörözés és beszélgetés után besétáltunk a térre, ittunk egy kis forralt bort is, de nekem az nem is igazán ízlett a sör után, meg sokan is voltak, beszélgetni már nem lehetett. Utána mentünk moziba, de oda már Gofri nem jött, mert ő már látta a Swinget. (A filmről majd írok a Gittre egy kis ajánlót hamarosan, de itt szeretnék leszögezni, hogy Kulka Jánosnak bosszantóan jó lábai vannak, és iszonyatosan jó pasi. Ja, tudom, megdolgozott a testéért. Amúgy meg olyan szívesen elmennék egyszer egy travibárba, de komolyan. Annyira szépek ezek a fiúk.) Na mindegy, örülök, hogy ennyi időt is velünk volt Gofri, mert megint iszonyatosan sokat dolgozik, és aggódom is érte emiatt, de nem mondom, mert attól csak rosszabb szerintem.
Más. Alakul a szünet programja is, jönnek a pár évvel ezelőtti exeim, csak legyen hideg, különben okafogyott lesz a forralt bor. Munka is akadt már, Ristjana szerzett egy kis fordítani valót, aminek nagyon örülök, mert egyrészt kell a pénz, másrészt meg ne tunyuljon el az ember ugyebár.
Kábé ennyi. Borbélyt nehezen emésztem, ezért néha, elég váratlanul sírva fakadok. De a világ ilyen, adventben senkinek nem tűnik fel egy síró nő.
Más nincs. Leveleket kell írnom. Ez kicsit nyomaszt.

A zene az, amit tegnap hallottam az Egyletben.

Alternatívia

Rossz, hogy vannak tehetetlen napok, és különösen bosszantó, ha egy tehetetlen nap pont vasárnapra esik. Erről az ember nem tehet. Valami olyasmi ez, hogy lelassul a vér az erekben, és mozdulni is fájdalom, meg tétovaság. Irányt veszítünk ilyenkor. A tegnapi is ilyen kegyetlenül mozdulatlan nap volt - amerre fordultam, elnyelte a lábam térdig a mocsár.
Borbélyra gyanakszom egyébként, hogy a tegnap reggel befejezett Halotti pompa miatt van az egész. Amikor befejeztem, arra gondoltam, hogy: na, annyira nem is volt rossz, nem is fájt annyira, mint gondoltam, hogy fog, aztán ... hát aztán mint egy iszonyatos ütés a gyomorszájra, amikor az első három másodpercben azért nem érzed, hogy fáj, mert a fájdalom túl van az érzékelés határán.
Nagyon nehéz versek. Az első rész nem is nagyon tetszett, mert túl direkt, mert még nekem is túl sok a szétvert arcból, a kivágott szemből, a kitépett belső szervekből. De a második rész valóban jó, és mint kiderült a második kiadásban benne vannak a Haszid szekvenciák is. Már csak az a kérdés, honnan vegyek egy második kiadást, mert a könyvtárban ez az egy példány volt.
A tegnapi tehetetlen napomon gyakorlatilag nem sok hasznosat csináltam. Délelőtt kicsit vasaltam az Avatárra, amit még mindig nagyon szeretek. Néha, amikor az ember céltalanul bolyong a napjaiban, kellenek a sablonok, meg a jóba vetett egyenhit. Jó vagy, elnyered méltó jutalmad. Mindeközben kicsi vagy nagy lila virágok a réten. Ez a film olyan, mint a csokis keksz. Sokat nem szabad belőle, de néha életmentő.
Vasalás közben csevegtem Grace-szel. (még nem biztos, hogy ez marad a neve, de ez jutott eszembe először), aki küldött egy linket: KATT, amiben arról lehet olvasni, hogy az introvertált és az extrovertált személyiségű emberek Facebook- on használt szavai mennyire árulkodóak. Azon mosolyogtam, hogy Izabella-Marla extrovertáltságával ellentétben a civil felhasználói énem milyen kis visszafogott. De ez ne tévesszen meg senkit, csak a foglalkozásom miatt nem anyázok feszt a közösségi oldalon.
Grace egyébként Rómába utazott tegnap, úgyhogy el is szomorodtam, hogy de milyen kár, hogy olyan régen voltam ott, és milyen nagyon szerettem azt a várost. Hiányzik néha. Különben meg vicces, mert amennyire úgy éreztem, Párizs nem lett a szívem csücske, szombaton a könyvesboltban kinyitottam egy ... na de hülye vagyok, ezt most Flóra tudná, emlegette is a képeimmel kapcsolatban a fickó nevét, fotós, de ír is, mindegy, szóval beleolvastam egy könyvbe, egy fekete-fehér párizsi fotó volt az elején, és úgy éreztem magába szippant a könyv. Hihetetlenül jó volt olvasni az utcaneveket, a metrómegállókat. Mindet ismertem. Talán vissza kellene mennem Párizsba egyszer csak úgy sétálgatni.
A boltban egyébként ezt a párizsi könyvet mégsem vettem meg, mert le volt árazva Olvier Sacks Zenebolondok-ja, amit meg már nagyon régóta szerettem volna megszerezni. Az ember nem veheti meg az összes könyvet, amit szeretne. Majd megnézem a könyvtárban, hátha megvan.
Amúgy tegnap sütni is próbáltam nap közben, de ennek csak az lett az eredménye, hogy eltörtem a robotgép habverő részét, ezért kellett venni, nyilván ilyen kart külön nem lehetett hirtelen levadászni, egy új kézi mixert. Tök jó, mert lehetett költeni a pénzt, meg ráadásul borzalmasan sok zombi is volt az Árkádban. Persze nyilván mindenki ugyanazt gondolja ilyenkor: Mi a fenének nem maradnak ilyenkor otthon az emberek??? Aztán lehet, hogy nekik is eltört vagy kilyukadt valamijük.
Este aztán úgy voltam vele, hogy annyira semmire nem mentem egész nap, hogy csak ültem volna legszívesebben, hogy zavartalanul sajnálhassam magam, de aztán mégiscsak elvonszoltam magam jógára, és lássunk csodát, jót is tett. Még a sütést is befejeztem, amikor hazaértem. (Jó, egy dolgozatot sem javítottam viszont, és nulla darab szakmai cikket olvastam el, valamint ismét nem szóltam hozzá a kibogozhatatlan és jórészt értelmetlen elemekből álló kommentfolyamhoz a közös felületen, de most már ezzel nem tudok mit kezdeni.)
Más nincs, ma forralt bort iszunk a téren pár kolleginával, aztán akit érdekel, azokkal megnézzük a Swinget. Ki kell nevetni az életet néha. Sőt. Igazából kellene pár alternatív valóság, (vagy egy ország, Alternatívia) ami(k)ben különböző emberekkel nagyvárosok utcáin sétálgatok, meg teraszokon ülök, és nézek kifelé a fejemből. Zaphodra is ráférne valami ilyesmi, ahogy a posztjait olvasgatom.
Amúgy meg mindjárt itt a Karácsony. Az normális, hogy azért várom, hogy pizsamában járkálhassak kávés bögrével meg könyvvel a kezemben, a tévében meg gyerekes-kutyás filmek menjenek közben? Persze, hogy normális.
Ma valami útlezárások lesznek. Mikor kellene elindulnom vajon, hogy ne késsek el. Amúgy tényleg érdekel ez engem hétfő reggel?

Bánatállat

A bánat az egy ronda állat. Nem én mondom, hanem Erdős Virág, de hiszek neki. Annál is inkább, mert ezt az ember, hacsak nem a depresszió legótvarabb, legmélyebb zsebében morzsolja éppen a napjait, könnyen be is látja. Az már egy furcsa és szerencsétlen dolog, hogy örülni picit nehezebb, mint lógatni az orrunkat. Ennek a titkát még nem fejtettem meg, de azt hiszem, ennek magyarázatára találhatták ki az ördögöt annak idején. Az ördögöt, aki lehúz, aki az élet értelmetlenségére figyelmeztet, aki a sötét zseb legsötétebb morzsáit is eleszi előlünk, és aki talán valójában nem is más, mint az előbb emlegetett bánatállat, a bukott angyal, az öröm fonákja, egy hívás előtti negatív.
Jó, a bánattal nem sok mindent lehet tenni ez igaz, többnyire meg kell élni, de néha talán mégis érdemes kivinni ezt a kis csúf állatkát a napra, mondjuk egy tópartra, egy erdőbe, vagy egy hegy tetejére, hadd szívjon friss levegőt ő is. Ha meg igazán jót akarunk tenni vele, vigyük koncertre. Az élő zenénél jobb terápiát nem is tudok elképzelni.
Advent harmadik vasárnapja a bánatállat szabadon engedésének napja. Molto vivace tanácsolja Beethoven. Csatlakozom.

Nem most

Van, ami soha nem történik meg. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem mert ... nem tudom, talán mert nem tud megtörténni.
Elolvastam Borbély Szilárd Míg alszik szívünk Jézuskája című vékonyka kötetét, és a saját türelmetlenségem jutott eszembe róla. Az leginkább, hogy hányszor ültem hajnalban magam elé bámulva, és hányszor kérdeztem Istent: Mikor lesz az már?  Még szerencse, hogy Isten volt olyan bölcs, és nem válaszolt.
Olyat kérdezz, amire van válasz, mondta apám gyakran, de ebben azért nem volt teljesen igaza, mert azok az igazán érdekes kérdések, amikre nincs válasz, illetve amikre nehéz a válasz. Ez olyasmi, mint a matematika. Hogy nem a 2+2 az mennyi típusú kérdések hozzák lázba az embereket, hanem azok, amiken hetekig, hónapokig, évekig, esetleg egy életig lehet gondolkodni.
Mikor lesz az már, kérdezi a dal, és kérdezzük mi is gyakran magunktól, másoktól, Istentől. A zsidó hit szerint a Messiás eljövetele a mikor, a keresztények hite szerint Jézus második eljövetele az új idő kezdete, de egy biztos, addig, nem tudjuk meddig, emberi időben kifejezhetetlen ideig, várakoznunk kell.
Ebben az értelemben az emberi élet az Advent maga - örök várakozás. Mikor lesz az már? Nem lesz soha, de a várakozásban nem a lesz, hanem a van a fontos. Vagy a van kellene, hogy fontos legyen mindig, a jelenlét, minden pillanat megélése.
Borbély könyve egyébként nagyon jó, engem kifejezetten szórakoztatott, mert élveztem a szöveg nyelvi bravúrjait, sajátos, néhol archaizáló, néhol nagyon is modern keveréke volt a finom iróniának és a gyermeki ártatlanságnak. Borbély szövegeiben minden kifinomultsága ellenére is érzek mindig valami mélyről, a hagyományból táplálkozó erőt. Milyen kár, hogy nem voltak elég erősek a gyökerei, hogy megtartsák ezen a világon.
A könyv első soraiban a szerző egy haszid történetet idéz fel Martin Buber gyűjtéséből:"Egyszer így szólt hozzánk Jehúda Cví rabbi az asztalnál: „Ma megszületik József fia, a Messiás Magyarországon, és egyike lesz a titkos cadikoknak. És ha Isten élni enged addig, oda fogok utazni, hogy lássam őt."
 A Megváltó születéstörténetének egyik legfontosabb momentuma talán valóban az, hogy a Messiás bárhol és bármikor megszülethet. A megváltás ideje ugyan nem történelmi idő, a Megváltás minden bizonnyal az általun ismert időn kívül zajlik majd, mégis bármely idő és tér kontextusában értelmet nyerhet. 

Mondok valamit, ez a Messiás, ez a kisgyerek, az Istennek a fia, tényleg ide született Magyarországra. De én azt is értem már, hogy miért pont ide. Először is itt van Gáborka is, meg Mihályka is, vagy nem? De. Meg a Reb József is, az lent lakik a földszinten, csak már nyugdíjas. És akkor még itt van Mária ugye, na Mária meg pláne sok van, mondhatjuk úgy is, ez itt a Máriák országa. 
Van itt Szamárka, Ökröcske, Bárányka (mondjuk az elég kevés, de van), meg főleg itt van Szomorú Halálka, aki annyira szeret itt minálunk. Aztán itt lakik a mi országunkban sok Vígkedvű Cigány is, bár a kedvük mostanában nem mindig víg, és ha pont nem a hajléktalanszállón eszi őket a fene, akkor itt kéreget a templom előtt Gáspár, Menyhért és Boldizsár, ez utóbbi már igencsak fekete a szentem, de szerecsennek mégse mondanám. 
Ebből is látszik, meg a történetből magából, amit Karácsony este éppen fel is lehetne olvasni, hogy a mi hazánk az a Teremtő hazája. Borbély Szilárd pedig volt olyan kedves, és megírta nekünk ezt a fenyő- és beigliillatú kis helyet (lásd másutt lángoktól ölelt kis ország), ahova az arkangyal seggre esve érkezik, ahol Szamárka időről időre lerágja az arkangyalok szárnyát, Halálka pedig kötelességtudóan magával ragad egy-két embert. 
Bájos történet ez, kár volna tagadni, csak egy kicsit hideg van benne, de az se olyan nagy baj, mert akkor meg isznak egyet a legények. Borbély úgy meséli a betlehemi történetet, hogy az olvasó számára abszolút világossá válik, minden ellenkező híreszteléssel szemben Betlehem Magyarországon van, volt és lesz. Ide születik a Kisjézus, hogy együtt ünnepeljen és örvendjen a megváltásnak zsidó, cigány és keresztény, még ha ezt mondjuk a klasszikus értelemben vett zsidókeresztény hagyomány értetlenül is nézi. És közben a Muzsikás egy román hegedűssel azt húzza, hogy "Szól a kakas már" 

Halom fa

Csak ami nincs, annak van bokra.

Tényleg közeledik a Karácsony, és ezt onnan is tudom, hogy elég gyakran fakadok sírva. Emiatt nem aggódom egyébként, másnak sem kell, mert gyakorlott síró vagyok, és tudom, hogy fontos időnként, érzelmileg jelentős pillanatokban, kibőgnie magát az embernek. Nekem legalábbis fontos. Persze aki könnyen sír, annak a sírás olyan, mint a nevetés, természetes dolog, és funkcióját tekintve is hasonló - mindkettő érzelmi felszabadulás. Néha annyira tud hasonlítani a sírás és a nevetés egymásra, hogy az ember fel is cserélheti őket. Örömében sírhat, keserű csalódottságában pedig nevethet. Nincs ebben semmi meglepő vagy kivetnivaló.

Az ünnepre való készülődés minden minket körülvevő nehézséggel és szomorúsággal együtt is örömteli; meghívtam például Emmát, Mihályt, Szeszilt és TSB-t szaloncukrot készíteni mihozzánk. Így ihatunk is, és még lesz is valami produktum, ami nem más, mint Cippó örökbecsű szalonczukorkája. (Receptért KATT ide.) Ez az édesség finom és szép, nincs benne semmi műanyag, én például ajándékba is szoktam adni. Meg különben is ideje, hogy találkozzanak egymással a nők.

Más. Én azt gondolom, mindig is ezt gondoltam, hogy senki hatalma itt a földön nem lehet korlátlan. Aki ezt nem tudja, annak nagy nehézségek és sok keserűség árán kell ezt megtanulni. Nem akarok bunkó lenni, de aki gyereket nevel, az pontosan tudja ezt. Mert a dolgok nem úgy vannak, ahogyan szeretnénk, hogy legyenek, és rohadt sokat kell dolgozni azért, hogy néha legalább mégis összejöjjön a dolog. És még akkor is gyakran van az, hogy felnéz az ember az égre, és nem látja a fogaskerekeket, a törvény szála pedig durva zsákvászon rostja, nem csilló szál.

Más nincs, Eduardus nem került elő, úgyhogy szoktatom magam a gondolathoz, hogy nem is fog. Majd örülök nagyon, ha másképp lesz. Tényleg veszek bérletet és jógázni fogok egész adventben, meg téli szünetben. Remélem, ez segít feldolgozni a veszteségeket és segít abban is, hogy jobban tudjak koncentrálni a feladataimra. Munka az mindig annyi jut. Igaz, jó is jut sok, szeretet, barátság, a sírás mellé nevetés, szóval nem panaszkodom. Próbálok nem Tom Waits-et hallgatni napi 24 órában, inkább Beethoven vonósnégyeseket.

Meditáció

Nekem nincs a várakozásban gyakorlatom. Emeljen fel vagy veszítsen el az Úristen azonnal.

Én türelmetlen ember vagyok magammal szemben. A mások iránt való türelmet korán megtanultam, mert aki nem elég idős vagy nem elég fiatal, az alkalmazkodni kényszerül.
Láttam, hogy az ember nem tökéletes, de míg másban nem zavart, magamban kora gyerekkoromtól megvetettem azt. Overachiever, mondja az angol, teljesítménykényszeres, mondjuk mi, de érdekes módon ez, legalábbis azt hiszem, nem szervilisség volt, alkalmazkodni ugyan emberhez akartam, megfelelni mégis valaki másnak. Azt a mást akkor még nem hívtam sehogy, csak később kezdtem, jobb nevet nem találván, Istennek szólítani.
Jógyerek. Ezt mondták rám az iskolában és otthon is, de elég jónak lenni nekem mindig mást jelentett. Talán úgy képzeltem, legjobb volna, ha lenne nekem egy másik ellenőrzőm is, hasonló az iskolaihoz, amibe a Teremtő néha dicséreteket írna.

Izabella ma ráébredt a világ egyik fontos összefüggésére. Teremtői dicséretben részesítem.

Meg hasonlók. A gyerek egyszerűnek és logikusnak képzeli a világot. Vagy nem minden gyerek, az is lehet, én mindenesetre rendet képzeltem magam köré, csodálatos rendet.
Azóta sok idő eltelt, megtanultam, hogy többféle rend is létezik, magam is sok különöset láttam már, de abban azóta is biztos vagyok, hogy Isten logikusnak, természettudományos módszerekkel megismerhetőnek teremtette a világot, talán csak az embert nem, de lehet, hogy ebben tévedek.

Az Adventben a türelmet gyakorlom. Nem az értelmetlen, passzív, ostoba türelmet, hanem azt melyben az ember teljes fizikai és mentális állapotának tudatában kivár. Ez olyan, mint a khumbaka, a jógalégzésben - a belégzés és a kilégzés határán tartott légzésszünet észrevétlenül simul bele mindkettőbe, mégis ott van. A türelem, mint a dolgok, a történések közötti homokkal felszórt, mozdulatlan senki földje. Rendszerbe foglal és meghatároz, elválaszt és összeköt.

Várakozom. Igyekszem nem megfulladni ebben a számomra szokatlan csendben, igyekszem minden izmomat ellazítani, minden lényegtelen és lényeges gondolatot hagyni kiáramlani a testemből, feküdni a homokban a parton, egyszerre lenni víz és föld ég és föld, ég és víz.

Az élet várakozás, amiben az ember Istenre, Isten az emberre vár. Csak legyen türelmük egymáshoz.

Pályaudvar

Nem csak mindenféle emberek, hanem mindenféle istenek is vannak. Nem pont arra gondolok, hogy akkor mennyiféle vallás, és hogy Szentháromság, Napisten vagy Krisna, hanem egyáltalán. A transzcendencia az egyén igénye és magánútja. A kiépített vasútvonalak mellett milliárd gyalogút van, kis ösvény, murva, mit tudom én, lehet bicikliút is, mert a hitében mindenki arra megy, amerre jónak látja.
Nem vagyok ellene annak, hogy az objektív praktikum egyházakat szervez, mert az élményt jó megosztani egymással. Így akik hasonló Istent vagy isteneket szeretnek maguk mellett az úton, mindezt közös séták keretében is tehetik. A közösség erőt adhat, átsegíthet nehézségeken, de nem spórolja meg az embernek az útközbeni szakadékokat. Vagyis kezet nyújt, tippet ad az elrugaszkodás erejét illetően, de ugrani csak egyénileg lehet. Isten megismerésére nincs akciós változat.
Advent első vasárnapjától a keresztény világ Jézus születésére kezd el készülni. Fényekkel, gondolatokkal, a jó felé való odafordulással. Helyes, ez fontos, mert a magam feltétel nélküli odaadását a másik embernek, én is az iránta érzett tisztelet és szeretet egyszerű és reményteli kifejeződésének tartom. Persze ne értsen senki félre, ez az időszak éppen hogy nem porcukorral behintett mindennapokat jelent; a növekvő fényben növekszik az árnyék is, az örömben a bánat. Talán csak a szeretetben nem növekszik semmi más, mint maga a szeretet, talán csak abban nem bújik meg semmiféle ronda állat, meg rosszindulattal osztódó sejt, úgyhogy még egészséges is. (A Kis Buddha, remélem, most bólogat.)
Nincsenek amúgy nagy fogadalmaim, nem szeretem az ilyesmiket, inkább törekvéseim vannak. Ha nem sikerülnek, majd gyakorolhatom önmagam szeretetének nehéz feladatát. Viszont a törekvésekben ott van az, hogy hatékonyabban teszem a dolgom, jobban beosztom az időm, így több időt tölthetek azokkal, akikkel szeretnék.
Sok minden lesz, szinte minden napra jut valaki, akinek örülni lehet, de a mai nap a legszűkebb családé. Aztán a következő 24 napban lesz vacsoracsata, mozi, főzés, sütés a lányokkal, a gyerekekkel, ajándékkészítés, régen látott barátok (végre a kedvenc biológusunkat is láthatjuk), sok fahéj és szegfűszeg illatú forralt bor tereken és itt-ott főleg volt tanítványokkal, ebből kifolyólag természetesen elég sok fejfájás, no meg jóga, mert tegnap reggel visszatért a tavalyi fájdalom a hátamba, és rengeteg olvasás, meg írás, meg munka.
Ez van, ilyenkor sincs máshogy, mint máskor: az ember él, ahogy lehet, és ahogy tud. Isten úgyse komálja a hazudozást, meg hát az Advent sem sokban különbözik a többi napoktól, legfeljebb kicsit szebben van feldíszítve az életnek nevezett pályaudvar, meg valamivel gyakrabban utaznak át rajta angyalok.

Mármindjárt

Mármindjárt itt a Karácsony. Kicsi is, nagy is, de kalácsot nem sütöttem, csak ilyen ezer kalória per darab dolgokat, amit aztán majd megetetek a vendégekkel, mert valószínűleg egy látens szemét állat vagyok. Egyébként nem ezért sütöttem ezeket, hanem mert ezek legalább elfogynak, nem úgy, mint a rokonoktól érkező a) csupakrém csúszkáló réteges sütik, meg b) mein Mutter híres délmagyar fullasztói, amit a 42. században majd a világörökség részeinek fognak nyilvánítani.
Egyébként a meglehetősen zajos és lelkiterhes ááááádvent után a karácsony finise majdnem idillinek mondható már abban az értelemben, hogy konyhai magányomba túl sokat nem zavar bele a család, esetleg csak a vanvalamiehetőkaja és a holacellux szezonális kedvenceimmel oldják szerzetesi magányomat. Egyébként tényleg jó ez az ünnepi készülődés, mert az iskolai idegbaj után, az idegszálaknak egy másféle terhelését nyújtja, ez a terhelés azonban rövid ideig tart, és időnként adódik lehetőség menekülésre is. Ma délután például hagyományos hatvan perces karácsonyunkat tartottuk TSB-vel és Mihállyal a Varázsboltban. Nagyon szerethető ez a mi hármasunk, de már olyan sok szép dolgot ajándékoztunk egymásnak, hogy lassan tényleg muszáj lesz összeköltöznünk, hogy együtt csodáljuk a tárgyakat.
Holnap majd még robot üzemmódba kapcsolok, de az utóbbi hetekben rájöttem, hogy talán mégsem önzőség pár pihenéssel töltött órát ajándékozni magamnak, mert egyébként erre más úgysem gondol, és ha még élni szeretnék pár évet ebben a csodálatos világban, akkor nem árt vigyázni magamra. Szóval mostantól kezdve pihentetem a hátam, és bár nem ártana vasalni 75 köbméternyi ruhát, ha nem jut rá idő, akkor nem jut rá idő. Mert holnap délután akármi is történik, kinyitom az új Ulickaja kötetet, és olvasni fogok. Szemétség? Nem tudom. Utálom, hogy az a sztereotípia, hogy a háziasszony essen félájultan a fa alá.
Jut eszembe, a fa legalább már benne van a talpban, csak a díszek nincsenek meg. Mindegy nem? Majd akasztunk rá valamit. Egy kis töltött káposztát.
Más nincs, de jó lenne néha kialudni magam. Két naptárat is kaptam a lányoktól. Ezt majd mindkettőbe jól bele fogom írni.

Perfekció

Advent második napjának citrom-verbéna illata van. Ezt az illatot még nagyon régen teremtette Isten, még akkoriban, amikor a világ sűrű és sötét volt, Isten pedig egyedül érezte magát benne, és szeretett volna valami vigasztalót, valamit, amitől kevésbé érzi úgy, hogy azért vettetett erre a sötét és hideg helyre, hogy az örökkévalóságig egyedül bolyongjon benne.
Valamivel később, jóval azután, hogy fia született, Isten rászokott arra, hogy Advent második napján citrom-verbéna teát igyon reggelente. Ilyenkor előveszi az illatot is, meg maga elé teszi az asztalra a teát, sokáig nézi a bögrében kavargó világegyetemet, elkeseredik, sírni is szeretne, bár hogy tud-e még Isten sírni, arról nincsenek információink, de aztán megnyugszik, mert arra gondol, hogy bár a teremtést valószínűleg több helyen is elszúrta, van, ami mégiscsak tökéletesre sikerült. Ilyen a citrom-verbéna illata, ilyen Mozart, pár szonett az angol tollából, no meg a zongora. És akkor általában belátja, hogy ez akkor is jól van így, ha végeredményben ennél azért régen jóval nagyobb boldogságot is el tudott képzelni magának.

White

Jól van. Hülye vagyok. Szeretném, hogy tél legyen. Ezt beszéltük tegnap teázás közben, bár végül a tél-kellemes ősz meccset kétharmados többséggel nyerte csak a vágyott tél. TSB továbbra is a jó idő pártján áll.
Jó, nekem sem a jégen csúszkálás hiányzik, inkább az itthonlét, a könyv-tea-csend hármasa, meg az izmoknak az az ellazulása, amire évek óta nincs példa, de amire az amerikai évből a legszívesebben emlékszem. A pizsamában, mezítláb mászkálva, a metsző kinti hideget kávésbögrével önmagamtól eltávolítva eltöltött édes vasárnapokra, amikor nem kellett menni sehova, amikor nem szólt senki, hogy öltözzek át, amikor lehetett egy idegen ember könyvespolcán válogatva meglepetésből olvasni, és amikor az az édes-tiszta otthonillat körülölelt a kanapén, én meg csak bámultam ki a hóesésbe, és komoly, megismételhetetlen békesség szállt meg. Szeretném magam majd még életemben egyszer valahol ennyire otthon, a helyemen, érezni. Nem tudom, fogom-e.
Tegnap vizsgáztattam. Bár az első fél órában a frász jött rám a bizottság két nemén tagjától, végül kiderült, hogy bár nagyon különbözöm tőlük életfelfogásban, meg mindenben, vizsgáztatni nagyon jól, nagyon hatékonyan és nagyon tisztességesen tudunk együtt. Kifejezetten kellemes meglepetés volt.
Más. Este levezetésként teázás volt TSB-nél, lásd fent, aki Borbély könyvének utolsó oldalain tart, és aki egészen elcsodálkozott a regény naturalizmusán. Érdekes. Mivel apám családja ilyen volt, azt hittem, mindenkié. Jó, ha vannak az embernek barátai ezért is. Másért is.
Ma nyugodt vasárnapot szeretnék, pláne, hogy a derekam továbbra is borzalmasan fáj. (Dizájner, hópehelymintás IKEA járókeret Karácsonyra?) Persze nem lehet itthon ülni, de délután mindenképpen kikapcsolom anyámat, és alszom egyet. Éééés karácsonyi ajándékokon fogok agyalni. Még akkor is, ha van még időm. Vagyis pont azért.
I'm dreaming of a white Christmas. Ez van. Lehet, hogy a gyógyszer mellékhatása. Most már csak egy fapadló kellene, amin vasárnaponként mezítláb járhatnék, meg egy szép nagy ablak, amin keresztül a havas tájat nézhetném. Kellene egy otthon egyszer majd megint.