Möbiusz

Szeretem, hogy az ember életében olykor maguktól megoldódnak dolgok. Van, aki úgy tartja, soha nem kell tenni semmit, majd az élet, Isten, a sors vagy ki tudja, mi elrendez mindent, de én ebben azért kételkedem, ha nem baj. Ha baj, akkor is.
Tegnap végül nem mentünk sehova ünnepelni, leginkább talán azért, mert nem nagyon volt mit. Az értekezlet kínos lassúsággal telt, és valahogy csak mélyebbre lökött minket a kedvetlenség kútjába. Ráadásul a végére Bridget kis színjátékot is kieszelt: egyenként felséges színe elé kellett járulni, hogy átvegyük a papírt, amiben a minimálbér emelkedése miatti fizetésemelkedésről tájékoztat a munkaadóm. Hogy ez miért nem ért rá hétfőig, és miért nem a gazdasági irodában ... Mondtam is, hogy legjobb lesz, ha keresünk egy vurstlit valahol, aztán lövünk neki valami kibaszott rubintköves gyűrűt, hogy legyen mit csókolgatnunk ilyen alkalmakkor. Komolyan mondom, őrület ez az egész.
Végül mulatozás helyett elmentünk TSB-vel a mellultrahangra várakozó Mihályhoz, aki jól van, hurrá, csak ő is mellre szívott valamit, amit aztán hozzánk hasonlóan őrizget magában. Rendkívül praktikusnak találtuk, hogy ezentúl mammográfiára is hármasban járhatunk.
Mivel úgy gondoltuk, rendelőintézetben inni valószínűleg nem oké, az épületen kívül ittunk egy-egy korty pálinkát a laposüvegből, amolyan hajléktalan sztájlban az utcasarkon. Ezen azért legalább röhögtünk.
Aztán mindenki hazament szépen. Én az este és az éjszaka további részét gyakorlatilag alvással töltöttem, egy furcsa és tehetetlen álomban - pizsamában és emlékeimtől megfosztva szerettem volna eljutni haza, de se pénzem, se telefonom nem volt.
Más nincs. Tóth Krisztina akváriumának sohasem lesz vége, ezért megzsaroltam magam. Ha kiolvasom, átmehetek a könyvtárba kikölcsönözni az Erdős Pálról szóló könyvet. Addig nem.
Különben meg az életem egy Möbiusz-szalag. Sosem kezdődött, sosem lesz vége, és sosem jutok el sehova. Pont mint álmomban.

Álomféltés

Fáj a fejem, és valami tündékről, meg kardokról álmodtam, nem Sörenről meg Friedrichről. Jaj, szegény Zsigmond! Így fogjuk ezt most egy darabig a tanítványok okán emlegetni, hogy Sören, meg Henry meg így tovább. Divatja lett.
De mit jelentenek az álmok? Ööööö ... hát. Ezt én is tudom mondani egyébként, pedig nem is vagyok adjunktusnő. Édesjézus. Ennél mi azért mélyebbre meg magasabbra jutunk egy-egy Gyémánt Körön.
Tegnap kibővített ülést tartottunk, jött TSB is, gondoltuk, okosodunk kicsit az álmainkkal kapcsolatban mielőtt borozunk, de okosabbak nem lettünk, csak néhány tapasztalattal gazdagabbak. Például arra nézve, hogyan lehet szórakozóhelyet működtetni fűtés nélkül is, meg hogy nem is kell mosolyogni egy pincérnőnek, ha valaki szomjas, majd odavánszorog a pulthoz és rendel, ami jó, mert mozgás közben legalább nem fagy meg. Hát ez nem lesz a törzshelyünk, az is biztos. Meg is beszéltük, hogy amíg nem nyitnak a teraszok, lakáskocsmázni leszünk kénytelenek, mert szégyenszemre nincs egy olyan hely, ahova nagy kedvvel ülnénk be. Szánalmas.
Az iskola csatlakozik a szórakozóhelyek nemkívánatos listájához, tegnap többnyire csak problémákat oldottam meg, még szerencse, hogy legalább Jamie Oliver TED-es beszédének örültek a diákok. Jusson nekik is valami jó már tényleg. Amúgy egyre többen betegek, amit megértek, kurvára elege van mindenkinek mindenből. Hja, de van ám örömhír, mert megjöttek az eddig meg nem érkezett tankönyvek. Jegyezzük fel, január 14-én. Fantasztikus. Ennek most örüljek, ugye? Kiosztani persze nem osztjuk, mert beteg a tankönyves kolléga. Mindegy.
A hét örömei közt megemlíteném még a vidám magyar politikai helyzetet, amitől öngyilkos késztetéseim vannak naponta háromszor minimum, a főnökömet, aki csak azért nem baszott még le, mert kerülöm a találkozást, a kollégáimat, akik unnak mindent, valamint magamat, aki alvásba menekülök, mert az legalább hasznos, és álmodni is lehet közben. Őrizem az álmaimat.
Tegnap megnéztem az interjút Spiró Györggyel, és meg kellett állapítanom, hogy bár a regényeit nem annyira szeretem, a pasi egészen bölcs. Jó volt hallgatni, jó volt nézni, utóbbit ugyan csak rövid ideig, mert muszáj volt kicsit becsuknom a szemem, végül Spiró hangja beúszott az álmaimba, én meg erre a nyugodt hangra aludtam el a kanapén. Kellene nekem egy ilyen bölcs és megnyugtató pali az ágyam szélére minden este.
Más nincs. Most arra gondolok, hogy ma korán hazaérek, és aludni fogok. Lehet, hogy így lesz vége az életemnek. Halálba alszom magam.
A Gitten hamarosan kint lesz egy filmismertető, de sajnos az se vidám.