Maradok

Maradok még. Szerencse kérdése is talán, de biztosan kegyelmi kérdés is, kit mikor bocsátanak el innen. Nem tudok magyarázatot rá, mert nem érdem kérdése, mennyi idő jut - vannak tökéletesek, akiknek kevés idő adatik, és vannak, akik sok hibát vétenek, mégis hosszú ideig élnek. Vagy éppen fordítva, mert nincs általános érvény, nincs semmi, csak annak az akarata van, akire a világot rábízták. Indokoltan vagy indokolatlanul elkoptatott szavak jutnak eszembe, mint a szeretet vagy a barátság.
Olyan közel kaszál a halál mostanában, hogy az ember kénytelen előre nézni egy kicsit az úton. Nem, nincsenek illúzióim, tudom, hogy olyan nagyon hosszú utat nem rajzolt nekem az Úristen a tenyerére, és nem is vagyok elégedetlen azzal, amennyi idő adatik, mert nem gondolom, hogy több kellene, egyszerűen csak a rossz időbeosztásom miatt aggódom.
Nem sokan voltunk osztálytalálkozón, összesen öt nő, meg Zé úr beugrott a végére egy kicsit, szóval inkább női buli volt. Az ötből egy valami antioxidáns és immunerősítő injekciót bök magába minden nap daganatos betegség miatt, egy másik lány férje teszi ugyanezt a melanómája miatt. Nem vagyunk ötven évesek, de ketten elváltak, egyikük külföldre menekült és férfit látni sem akar, hárman házasságban élünk, de ugyanazzal küzdünk mindannyian, sok gyerek, nagy érzelmi terhelés, férjek tulajdonképpen sehol, mintha mindenki menekülőre fogta volna.  Ki rákba, ki maratonfutásba, ki alkoholba, ki munkába. Egy kicsit ijesztő.
Amúgy jó beszélgetés volt, sokat nevettünk, volt komolykodás is, szakmázás is (orvos, tanár, óvónő, bíró volt a felhozatal), és volt vérre menő vita a kirekesztésről. Még mindig én vagyok a legtoleránsabb. Nem örülök. Persze volt nosztalgia is, hát tényleg vicces, mennyire másképp emlékszik a dolgokra mindenki. Én például alig emlékszem pasikra, pedig Jé szerint volt valami futó románcom valami rokonával, akinek még a neve sem rémlik, nem hogy a liezon. Nem tudom. Valami listát kell írnom most már.
A mellettem ülő lánnyal nővel (de hülyén hangzik), aki doki, kicsit persze betegségekről is dumáltunk. Szerinte a jóga nekem nem jó, nem árt mondjuk, de többet segítene a gyaloglás. És persze kiszúrta a pajzsmirigyem is, úgyhogy meg kellett ígérnem, hogy visszamegyek Szalai doktorhoz. Megígértem. Úgyis rég láttam.
A gyér létszám ellenére elég sokáig maradtunk, és mikor kijöttünk az étteremből pont leszakadt az ég. Furcsa volt decemberben a dörgés és a jégdarabok, az időjárás is hülye. Megígértük, hogy tavasszal Jé-ék szántódi teraszáról megnézzük a Balatont. Öregszünk, azt hiszem, és öregségünkre megint fontosak leszünk egymásnak.
Más. Tegnap szünet ide vagy oda, ágynak estem. Pontosabban szomatizáltam magamnak egy sokk közeli állapotot. Délutánra nagyjából odáig jutottam, mint két éve nyáron, de most nem volt kedvem semmiféle közfinanszírozott Ozorához, úgyhogy előástam az évek óta nem látott homeopátiás szereimet, és bevettem némi vérzéscsökkentő bogyót, meg egy vastablettát. Ettől legalább sikerült lábra állni. Nem komoly ez az egész, nem kell aggódni, sajnos tipikus tünete ez a hormonfogyott nőknek, de tud kellemetlen, és olykor veszélyes is lenni.
Este aztán beszéltem egy nagyon kedves nővel, úgy képzeljük el, hogy tök olyan mint én, csak fordított színekben: gyönyörű fekete haja van, és hófehér cicája. Ő aztán ajánlott gyógynövény alapú cseppeket, pont volt is itthon belőle. Jobb ötletem nincs, semmi kedvem kórházban tölteni a napjaimat.
Amúgy TSB is beteg volt hétvégén, megfázott vagy mi. Jó kis tanáremberek vagyunk, szüntben jön ránk a betegeskedés. Na jó, remélem, holnapra összeszedjük magunkat, mert napok óta nem csináltam semmi érdemlegest. Nem takarítottam, nem sütöttem, tegnap nem mentem el Juditékhoz ajándékot készíteni, nem hoztam el Emma ajándékát és nem is vasaltam. Talán ma. Holnap meg karácsonyozunk a lányokkal. Nincs is karácsonyi hangulatom. Igaz, nem is kötöm fel magam. Erről is olvastam egy jó cikket tegnap Kiss Ádám tollából. (Amúgy ki az a Kiss Ádám?) Na mindegy. Ma cikkeket fogok olvasni, dolgozni viszont még biztosan nem. (Bocsika, Ristjana.)
Más nincs. Tom Waitset hallgatok.

Reggelek

Állítólag a nyújtózkodás kifejezetten életmentő dolog reggelente, de nekem még ennél is több. Egy jó, értsd igazán lassú, igazán el nem sietett, nyújtózás a végtelen látogatásával is felér, hiszen nyújtózáskor kinyúlik az ember a mostból a leszbe és a voltba. Mintha kilépne a téridő kontinuumból valami kozmikus térbe és időbe.
Szeretek nyújtózkodni reggelente. A lassú reggel amúgy is fontos, nekem idő kell ahhoz, hogy megkeressem a lélegzetem, összeszedjem az ízületeimet, és megpróbáljam elképzelni, hogyan vált gyorsabb tempóra a keringésem, hogyan élesztgeti a vérem a függőágyből kikecmeregni készülő idegsejteket. Igen, reggelente szeretek csak úgy feküdni egy darabig, ritkán az ágyban, inkább a jógamatracon, mert az olyan kemény, hogy a csigolyáim maguktól megtalálják a helyüket, és szeretem hagyni, hogy a gondolataim menjenek a maguk útján.
Minden napszaknak megvan a maga varázsa, tudom, de én néhány éve (évtizede?) inkább reggeli ember lettem. Reggel sokkal gyakrabban mosolygok, és kevésbé idegesít a világ, mert csendesebb és egyszerűbb. Általában szeretkezni is reggel szeretek jobban, szép ráérősen, lassan, aztán zuhanyzás után visszabújni az ágyba, és ilyenkor még az is elő tud fordulni, hogy visszaalszom egy kis időre, és keresek magamnak egy kedves, szörnymentes álmot.
Persze ehhez végtelen, délelőttbe futó idő kell, sok fény, sok csend, kevés ember, zéró tennivaló és egy jó könyv sem árt. Mennyivel jobb ember lennék, ha ilyenek lenne minden reggelem. (És milyen jó lenne, ha tudnék írni.)

Epicentrum

Gyakran előfordul velem, hogy, pár napig mondjuk, azt hiszem, egész jól értem a világot és benne az embert, máskor viszont már reggel gyengéd pánikroham fog el, mert hirtelen a világ érthetetlen káosszá lesz, az életem meg különösen, és az évek, a megszerzett bölcsesség, meg a napi jóga ellenére sem tudok valami nyugodt síkokra evezni (minden reggeli képzavarunkat add meg Uram nékünk), mert alighogy kezdek ellazulni, minden összezavarodik körülöttem. Nem kizárt, hogy magam gerjesztem a káoszt, én vagyok a forrás, az epicentrum.
Hát nem jó érzés ez, pláne, amikor az ember igazából szeretné magát ottfelejteni a Nirvána előcsarnokában legalább pár napra. Az is lehet, hogy én egyáltalán nem értek az emberekhez vagy mi. Mindig becsapom magam, empatikus lényként, meg ilyen pszichoérzékenyként gondolok magamra, aki elegánsan megérez dolgokat, aztán meg van, hogy mégse. Vagy nem tudom. Az is lehet, hogy senki nem mond igazat. Hát én feladom az emberek megértése című projektemet erre a hétre. Komolyan. Minek küzdjek? Fogalmam sincs, hogy működnek a pasik. Se kép, se hang.
Úgy érzem most magam, mintha egy tornádó közepén ülnék, körülöttem repkednek a tárgyak, tépi ki a szél a fákat gyökerestül, én meg nézek hülyén, hogy gyerekek, hát nem szélcsend van vagy mi a rosseb?? Mindenki más meg ordít, ahogy a torkán kifér, hogy bassza meg, te vagy a vihar szeme, nem látod? És öregem, nem látom, mert nem értem az egészet, csak azt érzem, hogy nekem ehhez közöm van. Fogalmam, sincs, mit kellene csinálnom. Ha becsukom a szemem, az se segít.

A nyugis napok más szempontból is eltűnni látszanak a kanyarban.  Mindig is idegenkedtem attól, hogy a civil nevem alatt jelenjenek meg írásaim, csakhogy a szakmámhoz kapcsolódóan mégsem írhat Biedermann Izabella vagy Marla Jones vagy bárki, és tessék, tök zavarban vagyok. Ma átküldték mi fog megjelenni rólam a külhoni honlapon, és borzalmas érzés volt, hogy idéztek tőlem. Még akkor sem voltam ilyen zavarban, amikor Kálmán C. György idézte Izabella Carranzát az ÉS-ben. Nem tudom, van-e erre valami tabletta vagy oltás, de ha van, szeretnék belőle. Nyilván nem vagyok normális.
Na mindegy, az a helyzet, hogy tök büszke vagyok, hogy internacionále is akkor előkerül a nevem, de közben meg tudom, hogy kurvára nem vagyok ám én ilyen érdekes meg értékes ember. Nem kéne nekem egy jó pszichiáter vajon? Valószínűleg de. Vagy pálinka. Vagy zene. Vagy legyen már jövő hét, amikor nem kell gondolkodni semmin.

Lépcső

"Izgalmas lehet szeretni."

Izgalmas. Ez jó szó. De nem csak a szeretet aktusa maga izgalmas, hanem a szeretetre való képességről gondolkodni is az. Arról, ki tud, és arról is, ki nem. Mert bármennyire is evidensnek tűnik, szeretni nem tud mindenki. Vagy tud, de nem úgy, ahogy kellene. Ahogy mások vagy éppen Isten gondolja a kellenét persze, mert egyébként meg valamennyire, valahogyan mindenki tud szeretni.
Megkopott szó a szeretni, de hát mást se csiszol az ember a sarkaival naphosszat, mint a szeretet évezredes márvány lépcsőit. Csoda-e, ha a lépcsőfokok a sok eltérő járástól egyenetlenné koptak már, hogy a repedésekben egyre többször akad el a cipősarok, és hogy gyakran bizonytalan járás esik rajtuk? Nem csoda.
Én nem tudom, a szeretetnek hány lépcsőfoka van, de biztosan több, mint a gyűlöletnek. A pozitív dolgok mindig bonyolultabbak az életben. Ha utálsz valakit, vagy gyűlölsz valamit, azt pángalaktikus egyszerűséggel teszed. De ha szeretsz valakit vagy valamit, azt mindig ott helyben, csak arra a pillanatra tartod érvényesnek. Nincsen a szeretetnek időtől független tengelye. A szeretet mindig koordinátarendszer.
Olvasom Esterházy könyvét, aki most, hogy öregszik, egyszerű történeteket ír, száz oldalt mondjuk. Most, hogy én is öregszem és megkedveltem az egyszerű történeteket, megint szeretem a mondatait.
Azon gondolkodtam tegnap, hogy olyan ez a könyv, mint a púderfinom, meleg homok a lábujjaim közt. "Egy út vagy poros, vagy sáros. Mind a kettő jó. Jó meztélláb, két lábbal beleugrani a selymes porba, főleg, ha forró, és mintegy fölrobban a talpak mellett, finoman szállong, mint a púder, és szertehullik rajta a ferde esti fény." Mióta Márk változatát olvasom, megint a szeretetről gondolkodom. Annyi mindent és mindenkit szeretek, hogy belém fészkelte magát a gyanú, lehet, hogy én igazán, olyan végletesen, kizárólagosan, rendesen, nem is tudok szeretni. Talán nem jól van ez a sok egyforma, egy hőfokú szeretet, mert nem fér közéjük gyűlölet, még közöny is csak ritkán és semmitmondóan. Furcsa, tagolatlan szeretetödéma ez. A földi boldogtalanság melegágya.
Azt képzelem, a rám bízott márvány lépcsőfokokat a hosszú évek mértéktelen és moccanatlan szeretete mára tükörfényes lejtőre csiszolta. Úgyhogy ezeken a lépcsőkön járni már nem is, még a társadalom, a szokások korlátjába kapaszkodva is inkább csak csúszni lehetséges. Kár, hogy az általam ismert földi viszonyok mellett viszont csúszni felfelé soha, csak lefelé lehet, és fogalmam sincs, Isten megvár-e engem majd odalent.

Mindjárt

Már megint hétfő van, ami egyrészt borzalmas, másrészt örömteli, mert innentől kezdve még három hétfő lesz, amikor úgy kell kelni, hogy munkanap, és ez jó. Azt hiszem, idénre pont elég volt ebből az állandó küzdelemből.
Hétvégén szinte semmit nem jutottam előrébb az olvasmányokban, illetve egy Harry Hole végére értem. Egy kedves könyvet befejezni mindig olyan, mint egy szakítás. Az ember emlékszik a szép pillanatokra, de azért mégiscsak vége van valaminek. Közben továbbolvasom Szilasi könyvét, de óriási dilemma. Egyszerűen nem igazodom ki rajta. Olyan, mintha kimaradt volna egy utolsó átolvasás. Izgulok, hogy ne olyan legyen nekem ez a könyv is, mint Tóth Krisztináé. Persze tenni nem lehet ellene semmit, ha olyan lesz, hát olyan lesz.
Azért egy picit hatékonynak éreztem magam ebben az elmúlt két napban, mert egy határidős feladatot végre rendbe tettem. Nem röhög. Igazából már régen készen voltam vele, csak az utolsó simítások voltak hátra, de megkönnyebbülés. Több dolgot kellene időre befejeznem, azt hiszem. Jó érzés. Kár, hogy a dolgozatjavítással kapcsolatban nincsenek ilyen sikerélményeim. Lehet, hogy simán ki kellene csesznem az egész csomagot a kukába, aztán jól van.
Persze a legjobb dolog a hétvégében a szombat esti válságértekezlet volt Emmával.  Én nem tudom, hogyan tud ez a nő ilyen könnyen élni. Tényleg. Mint akit nem húznak súlyok lefelé. Őszintén csodálom érte. Igyekszem elgondolkodni azokon a dolgokon, amikről beszélgettünk. Mármint az örökös nyavalyáimról. Minek kell nekem mindig mindent túlgondolni, meg megnehezíteni. Nem tudom megmagyarázni. Tényleg a jót kellene kiguberálni ebből a rövid kis életből.
A héten a múlt heti fizikális szenvedést elhagyva belecsapunk a társasági életbe. Kezdődik a POSzT, és ugyan színházjegyem nincs, OFF programokra szép számmal megyünk, úgyhogy hajrá, itt a fesztiválszezon első szele, meg a téren ülős, csülökevős fröccsesték. Kilenc tanítási nap van hátra. Ennél több hosszúlépést fogok meginni egy hét alatt.
Más nincs. Írjak weblapokra végre, és fordítsak le egy szöveget. (Az ember tényleg emiatt ír posztokat különben. Hogy ne felejtse el a szarait.)
Jól van. Mindjárt vége, és elmegyünk a teraszra. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

Mások

Mindannyiunk élete mások élete árán marad meg. Ez nem azt jelenti, hogy ölnünk kell, inkább csak azt, másoknak támasztott, időzített szobor az életünk. Szobor, de a szobrász nem bronzból öntött, nem márványból faragott, hanem egymáshoz préselt virágszirmokból mintázott meg minket. Ezt egyszer tényleg meg is mutatta nekem valaki, és azt gondoltam, igaza van. Önszobraink engedelmesen porlanak majd szét az idővel. Milyen kár, hogy talán mégsem lesz alkalmam megnézni a kiállítását Budapesten.
Sokat gondolkodom mostanában azon, az én életem kinek vagy inkább kiknek támaszkodik, és milyen gyorsan fakuló virág szirmaiból préselődik az a szobor, ami előtt megállva azt mondhatom majd, én. Gyümölcsfa virága lesz az, azt hiszem. Hirtelen földre pergő cseresznye- vagy meggyvirág. A kertész reggeli imaszőnyegéből vagyok.

Mire kell a férfi? Arra, amire másnak. Mire kell a nő? Arra, amire másnak. Mire kell a barát? Mire kell a szerető? Arra, amire másnak. Én csak embertelenné teszem magam, emberré engem mások tesznek. A magány megölne percek alatt.

Mentes

keddiorr: a legkisebb morcos (forrás: http://keddiorr.tumblr.com/)

Végre lázmentes világra ébredtem, és ez jó. Mielőtt félre lennék értve, a tegnapi pszichedelikus látomásbeszámoló láz-álom volt, nem valami szer kölcsönbe. Azért írtam le, mert egyrészt féltem, hogy elfelejtem, másrészt meg mert tényleg különleges élmény volt. Egyébként ha álmodom is (nyilván szoktam), szinte soha nem emlékszem, hogy mit. Fura, hogy épp a lázálmok nem törlődtek ki reggelre úgy, mint a többiek szoktak, de a legfurcsább az volt, hogy pontosan tudtam, amit látok, az az agyam kreálmánya. Kívülről láttam, mi történik belül. Teljesen külön, egymástól függetlenül, de egymás számára láthatóan működött az én és a tudatalatti én. Vajon az őrület is ilyesmi lehet? Tudja az ember magáról, hogy megtébolyodik? Olvassak Csáthot megint.
Bár most megint a régi módon működnek a szinapszisok, itt a jó öreg ráció, maradt nyoma a felfordulásnak az agyban; egy kis emlék, a mélyen ülő, tompa fejfájás, és a hányinger. Mintha a vírus összemixelte volna neuronkapcsolatokat. Elektrovírus volt, gondolom.
Más nincs. Valami nyár van odakint, de nem vonz, sőt. Biztosan napszemüveg kell majd hozzá, hogy ne hasítsa millió szilánkra az agyam. Nem tudom, holnap megyek-e dolgozni. Már olyan kevés van hátra ebből az évből. Másrészt viszont két értekezlet is lesz. Ezt még átgondolom.
Nem is tudtam, hogy van ez a magyar együttes. Tetszenek.

Ad astram

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten? 

(Zelk Zoltán)

Az elmúlt két napban kétszer kérdezték tőlem ugyanazt. Merre tartasz? - kérdezte tőlem kedden Isten Mózes vándorlástörténetének előadása közben. Quo vadis? - kérdezte tegnap egy férfi, aki fontos nekem. Érdekes egybeesés, de nyilván nem véletlen, mit hall meg az ember a hozzá intézett kérdésekből.

Merre tartok? Nem tudom. 

Sokféle történet van az ember életében.Vannak történetek, melyeknek az elején tudjuk a végét. Vannak olyanok, amelyeknek igazából nem is lesz vége. És van a Történet, az enyém, aminek a végét persze tudom, de az oda vezető utat előre nem látom.

Merre tartasz? Ki fogja a kezed az úton? - kérdezte Isten. Merre tartasz? - kérdezte a férfi, miközben fogta a kezem. 

Tényleg nem tudom. Szeretnék mindkettőjüknek valami egyszerű és szép választ adni, de most nem látom a történet végét. Nem tudom, jobb volna-e, ha látnám, ha tudnám, ki fogja a kezem, Isten vagy ember, esetleg választásra kényszerülök majd, és döntenem kell, Istent vagy egy embert választok majd az útra. 

Az élet vándorlás, de a kezemben lévő térképen számtalan út van, szertefutó tintavonalak, feketék, vörösek, a sors érhálózata. Kis és nagy vérkör, szívbillentyűk, hol lassan csordogáló, félig alvadt, hol esztelenül rohanó, oxigénnel teli vérpatakok.  

Merre tartok? Ki fogja és ki engedi el a kezem holnap? Nem tudom, - válaszoltam Istennek. Nem tudom, - válaszoltam a férfinak. - Talán a csillagokba.

A hatodik

Semmi nincs. Semmi sincs. Az improduktivitás régen áldás volt, ma átok. Ma áldás, holnap átok. (Befogjátok a szátok.)
Szeretnék csinálni valamit, ami egyenlőségjelet tesz a semmi és közém. Feloldódásra, megbékélésre gondolok, édes semmittevésre, de hiába, óránként alszom el. Súlyos, nehéz, néma álmok között akad el a lábam. Ez egy erdő, mondom magamnak, és tényleg az, csak nem ismerem fel a fákat. Arra a török filmre gondolok, amiben alig beszéltek, és arra is, hogy így fogok meghalni, egy zuhanás után, a hátamon fekve. Savászana. Érzem, hol törött a gerincem, és ha nem akarom, nem fáj. Ha nem mozdulok, nem fáj.
Tényleg nem csinálok semmit, csak kár, hogy még gondolok arra, kellene. Azt szeretném, ha nem is gondolnék. Ha természetemből adódna a semmi. Ha a pórusaimból szivárogna elő, és betöltené a teret körülöttem, és akkor én lennék a tér is körülöttem, és nem lennék idegen magamnak, nem érezném, milyen más vagyok, mint a mindenség.
Nem akarok kilógni, nem akarok különbözni senkitől és semmitől. Tőled sem. Azt akarom, hogy egészen közel gyere hozzám, hogy egészen közel tudjalak engedni magamhoz. Nem akarok határt közöttünk. Egy sejtnyit sem.

Más. Tömegiszonyom van. El akartam menni a fesztiválra, öt perc gyalog, de képtelen voltam. Fizikai rosszullét fog el, ha a tömegre gondolok. Semmit nem néztem meg, és semmit nem hallgattam meg. Ez így legalább igazságos. Nem akarok zajt magam körül. A semmit akarom magam köré. A semmi sötétkék, éjszakai köpenyét, a csillagok Úrfelmutatását, az áldozathozatalt, a testemet és a véremet, hitem szent titkait szép sorban megfeszítve. Halálomat hirdetem, Uram.

Egészen más. Tényleg. Voltam moziban, és láttam egy jó filmet. Talán majd írok róla egyszer. Férfiakról szólt egyébként, meg az érintésről. Zseniális volt John Torturro, és zseniális volt a zenéje is.

Más nincs. Harry borzalmas, csúnyább mint valaha, és már hasist is szív. Mégis tetszik. A nők rendkívül merészek tudnak lenni, ha olvasásról meg fantáziálásról van szó.

Marla és én

Felnőtt tartalom!

Van egy kép. Nem szoktam vele álmodni, de gondolok rá, és ez talán nem jó. Arra gondolok, ha hirtelen megszűnne körülöttem a légnyomás, a testem ezermillió darabra robbanna szét. Repülnének a sejtjeim, csillogó, színes kristályok ezer felé, már nem lehetne látni többé, melyik honnan való: a gerincvelőmből érkezik-e, a nyaki verőereimből vagy a szemgolyómból. Szupernóva-robbanásnak képzelem.
Egyébként mostanában ritkán álmodom, de ha mégis, az álmaim szereplői némák maradnak. Pontosabban én nem hallom, mit mondanak, de nem tudom, ez az én hibám-e vagy az övék. Adnak-e valahol álmokhoz hallókészüléket? Vagy álmomban sincs légnyomás, azért nem terjed a hang.
Azért érdekes, ahogy nekitámaszkodom a világnak, a világ meg nekem. A bőröm határőrizeti szerv. Jó napot kívánok, az útleveleket kérem. A bőr fontosabb, mint gondolnád.
Négy nap semmi van most. Ha rajtam múlna, egész nap pizsamában olvasnék, és reménykednék, hogy igazából az egyik néma álmomban élek, ahol senki nem szól egy szót sem. Nem akarom, hogy hozzám szóljanak, és ha az ember olvas, akkor kevésbé valószínű, hogy szólnak hozzá, és ha nem szólnak hozzá, akkor nem kell kiabálni. Csendben gyűlölni jobb.

Más. Tegnap ballagás volt, meg is hatódtam, mert ilyen vagyok. Könnyen sírok. Azért azt nagy büszkeséggel osztom meg, hogy az iskola négy kitüntetett diákja közül három az én csoportomba járt. Ez jó hír. Mármint nekem jó hír, mert ilyen tehetséges embereket taníthattam. Ballagás után szelíd pezsgőzésbe fogtunk, ahol bátorkodtam megjegyezni Bridgetnek, hogy kibaszott hosszú volt a beszéde, de azt mondta, ezt így kell. Azt nem mondtam neki, hogy ráadásul kurvára semmi értelme nem volt, mert az egyedül összefüggő és értelmes rész, amit a Wikipédiáról másolt ki, az pont valami olyasmiről szólt, hogy milyen klassz, hogy van óra, mert hogy a haladás, meg a nyugati ember győzelme önmaga felett, hát nem, drága, rohadtul egy átok az óra, Sándornak igaza van, nyomorúságos az életünk miatta. Aki nem hiszi olvasson többet. Na jó a beszéd többi része legalább teljesen összefüggéstelen volt. Mindegy, az orra alá toltam pár papírt, eméssze, meg kicsikartam belőle egy szóbeli engedélyt, hogy pályázhassak Jeruzsálembe.
Később találkoztunk Mihállyal, de megint rohant, viszont azt ígérte, jövő kedden főz nekünk ebédet. Jó lesz. Drága biológus barátunkkal is összefutottunk véletlenül, azzal, akitől hivatalosan is el vagyunk tiltva, és most úgy tűnik, van remény, hogy nyíltan kávézhassunk vele. Hiányzik ő is, Mihály meg végképp. Nem jól van ez a világ összerakva, mondta TSB tegnap és igaza van.

Más. Tegnap nevet változtattam, csak még nem dőlt el teljesen mire. (Mondjuk már az sem mindig világos, miről.) Biedermann Izabella aka Izabella Jones-ról némi tipródás után Izabella Singerre vagy Marla Biedermann-Jonesra készülök magyarosítani. Az egész az iskolaudvaron kezdődött Bridget beszéde közben, amikor odajött hozzám az egyik kedves tanítványom, és odasúgta nekem: "Tanárnő, maga kiköpött Marla Singer. És ez most bók volt." Szóval lesz új nevem, csak még nem tudjuk, mi.

Más nincs, megint a kanapén aludtam, de kezdem megszeretni. Igaz, reggel néhány pillanatig nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott.  A hosszú hétvégén mindenesetre elutazom Hong-Kongba Harry miatt. Ott majd kiegyenlítődik a légnyomás, a testemből pánikszerűen szabaduló sejtek pedig talán visszatalálnak a helyükre.

Ez van. Nem férek a bőrömbe.

Böjt

Az van, hogy annyi minden eszembe jutott az elmúlt két napban, amiről azt gondoltam, fontos lenne leírni, elmagyarázni, az igazamat bizonyítani (persze mi a rosseb az az igazság?), aztán végül megelégedtem azzal, hogy átgondoljam mindezt magamban. (Egy egoizmus vége című jegyzetünket olvashatták.)
Biztos az elmúlt hetek utóélete ez bennem, ez a csendes emésztés, emésztődés (magamat emésztő sósav ha vagyok), de most egy kicsit elegem van abból, hogy akármerre nézek, mindenhol gyászfátylas emberek hajladoznak, és siratnak valamit. Irodalmat, műveltséget, szabadságot. Nagy Magyar Siratófal. És félre ne legyek értve, én nem mondom, hogy tévednek. Csak azt, hogy unom. Nyavalygásország.
Olyan ostobán sommásnak érzem ezt az egész kort, és ebben a korban magamat is. A Bölcsek Műkövének Korát. Akciós, ezeregy színben is, médincsájna, ha megnyomod a gombot, színesen világít.
Vonz a kelet. Sose vonzott, most vonz. Vonz a csend. Az legalább mindig.

Arra jöttem rá, hogy mindjárt Húsvét, és hogy mennyire nem vagyok felkészülve rá. Hogy mennyire nem vagyok felkészülve az életre.

Zenekari károk

Jól van, van ez a kis pánikroham, meg hisztéria körülöttem, és most nem dörzsölök sót a sebekbe, fáj az eléggé, de azért csendben kérdezem, hogy alapvetően mást vártunk? Én egy kicsit persze mást, de ez kit érdekel. Ostoba, szőke nő vagyok. A szellem napvilága, majd hogyne.
Az van, hogy tulajdonképpen továbbléptem, mert pillanatnyilag úgy érzem, itt a helyem, itt van dolgom, meg mert ha adódik lehetőség, nem félek elmenni sem, de legfőképpen azért, mert látványos haldoklásaim ellenére is tele vagyok élettel, és hajlamos vagyok a pillanatnak élni: ma szegedi pillanat lesz, hétvégén budapesti, májusban meg esetleg tavaszi pillanatok. Szánalmas? Nem. Emberi. Megbocsátok magamnak.
Nem vagyok persze elégedett, de hát a többség akarata dönt, ha ez nekem nem is feltétlenül tetszik, és ha tudom is, hogy a vesztünkbe rohanunk. Gondolom, a betonfal majd fájni fog.
Ősszel, amikor David elbúcsúzott tőlem, megszorongatta a kezem, és azt mondta, örül, hogy én Magyarországon vagyok. Ez elég patetikusan hangzott akkor, de mostanában gondolkodtam ezen. Nem mintha számítana persze, hogy itt vagyok, és nem mintha minden körülmények között tudnék itt élni, de tegnap óta valahogy azt hiszem, tényleg van ennek valami jelentősége, valami fontossága. Tudom, nagyjából annyi, mint a Titanic fedélzetén játszó zenekarnak. Nem baj, ha Isten segít, találok valami szép dallamot.

Menj

Menj, nem tartóztatlak, csak ne haragudj rám. Nem az eső miatt, nem is a szél miatt, egyszerűen csak nem akarok értünk tenni semmit. Menj, most nem kell kifogás, nem ragaszkodom semmihez, nekem nem kell, hogy lássalak ahhoz, hogy majd felidézzem a pillanatot: a napsütést, a redőnyön keresztül a falra vetülő reggeli árnyékot, a csendet vagy a nevetést. Menj, élet van odakint, a te életed is, meg az enyém is, napsütés, szél, bejáratlan út, egymásra hasaló kövek, végtelen tenger.
Most menj, én is megyek, szélnek eresztek mindent, a kötést elbontom, legyünk szabadok megint, vigyen minket a víz egymástól messzire.
Most már menj, nem fogsz hiányozni, én sem fogok hiányozni, maradt itt belőled épp elég, belőlem is maradt nálad elég.
Most menj, amit egymásnak eddig adtunk, az hadd maradjon nálunk örökre, amit egymástól mától elvehetnénk, az inkább ne történjen meg.

Saját én

Én én vagyok. Meglett talán, akinek a szívében nincs senki, aki a ráadásokon túl sem tudja eldönteni, hogy amit kapott, az már a minden vagy még a semmi. Öreg, bölcs, ostoba, türelmetlen, békés, megfáradt, örök fiatal, majdnem halott, majdnem élő. Ember.
Én én vagyok. Gyerek talán, sírós, aki az alázat jegyében naponta térdre esik az óvodaudvaron, valami ismeretlen Isten legyen irgalmas, a kert az én templomom, nem szűkölködöm. Szótlanul cserfes, koravén bogárgyilkos, harcos szerzetes. Az élet ígérete, a halál hírnöke, mini Jean D'Arc. Gyermek.
Én én vagyok. Nehéz megmondani, ki, hiába tudom. Olvasom magam könyvekben, kottákban, vásznakra festett olajban, de ez nem elég. Inkább leolvasom magam; némán a szádról, vakon az érintésedből, süketen a szemeidből. Benned figyelem magam.
Én én vagyok, de megbocsátok magamnak ezért. Opálos fényű gyöngyház, bennem tükröződik a világ, angyali hangú madrigál, bennem szól Isten, egymás fölé írt palimpszeszt szöveg, bennem lakik a világ.
Én én vagyok. Minden és semmi. Megismertem magam.

Azonosságok

Az nem sok bölcsességre vall, ha valaki szürke, ködös, reménytelen február végi napokon gyakorlatilag csak Borbély Szilárdot olvas. Furcsa, hogy így alakult. Funny you should say that. Ez például egy nagyon jól használható, szenvtelen mondat. Gyakorlom.
A testhez feléig jutottam, csak félig jutok talán az életben is, majd befejezem, mindkettőt nyilván, nem szórakozom, ezt mondta apám is, ne szórakozzál kislányom. Nagylányként is azt mondta, kislányom. A versekről nem biztos, hogy merek írni, pedig volt gyerekem, akit csak elképzelni tudok, ezért nem hiszem, hogy van olyan, hogy a meg nem születettre az ember már nem gondol. Vagy lehet, hogy van, csak még nem tudom. Szerintem majd olvassak másik kötetet is, Borbély összes verse és összes halottja. Több estét betöltő.
Olvasom a Nincsteleneket újra, de most sem tudok mást, csak otthon lenni benne. Nem tudom, másképpen olvasom-e, mint először, azt hiszem, nem, csak az alcímét nézem meredten mindig mielőtt kinyitom, Már elment a Mesijás?. Már elment. Ki meri ki a budit? Szerintem mi. Nyakig szarban.
Otthon vagyok a könyvben, a történetben, és ettől megnyugszom. Mindenki mástól nyugszik meg. Hogy megtanul-e az ember ilyen körülmények között szeretni, az nagy kérdés. Apámra gondolok, meg a testvéreire. Hogy ők se tanultak meg soha. Társat szeretni mármint, mert a gyereket azt tudta szeretni mind, ahogy tudta. Apám engem tudott, anyámat sosem. Aztán öngyilkosok lettek szép sorban mind. Nem, nem úgy, másképpen: halálba itták, kábítószerezték, dolgozták magukat. Halálba bezzeg nem szerette magát senki. Hát ez is egy módja, ezt normálisnak szokták gondolni. Nem normális.
Más. Az iskola a héten idegesít, Bridget visszatért és velem akar lelki életet élni. Nem örülök. Tegnap még emailt is írt, úgyhogy vagy lőjön le valaki, vagy csak ássatok el. Persze, világos,  alapvetően velem van a baj, türelmetlen vagyok. Már odáig jutottam, hogy Joe annyira irritál az egész portfóliós ügyével, de annyira, hogy ha nem hagyja abba, minden tiszteletem és barátságom ellenére el fogom küldeni a picsába.
Gofri védése egy hónap múlva lesz kábé, megbeszéltük TSB-vel, hogy mindenképpen elmegyünk, mert egyrészt megígértük, másrészt meg szeretnénk. Szeged szép város. Ezer éve nem voltam arra.
Más. Tegnap ebéd volt, végre Mihály is ráért. Mindig rájövök, hogy kettesben is jó bármelyikükkel, de hárman meg tökéletes. Mihálynál volt különben a bölcsek köve, mert olyan ultimatív igazságokat tudott megfogalmazni az élettel és a nevezetes azonosságokkal kapcsolatban, hogy kénytelenek voltunk pálinkázni. Pontosabban pálinkázni gyereknevelési jelleggel is kénytelenek voltunk. Remélem, jót tett a gyereknek is, nem csak nekünk. Utána szépen hazamentünk (TSB mondjuk nem, mert ő otthon volt ugyebár) és hasznos tagjai lettünk a családnak. Én például lehúztam két órát a szokásos bolt-mosogatás-főzés Bermuda-háromszögében, viszont cserébe egész este olvastam. Holnapra el kell olvasni a könyvet, mert este olvasóklub, de hiába olvasom másodszor, lassan megy, mert belefeledkezem a mondatokba. A semmiben is mennyi gyönyörűség van. Pontosítok. A semmiben minden gyönyörűség benne tud lenni, mert nem korlátozza csak a képzelet. Boldogtalanságról olvasni azért jó, mert onnan a boldogság végtelennek látszik. Végtelen szög alatt.
Más. Határidő problémáim vannak, és ez nem jó. A végén majd megint nem kapok levegőt, de most meg igen, és ennek felbecsülhetetlen értéke van. Ez van. Nem lehet mindig légüres térben lenni még nekem sem.
Más. Tavasz van, szürkeség, már elment a Mesijás, de mi teraszmenekülést tervezgetünk, reggelente meg hallgatjuk a madarakat, a tüdejüket köpik ki az örök optimisták. Néha úgy érzem, jó élni. Főleg akkor érzem ezt, amikor másokra gondolok, nem magamra. Örömzárványok. Nem lehet, hogy a mi világunk, a mi életünk az univerzum egy sejtje csupán?
Jó, más nincs. Szedjem össze magam, és írjam be a határidőket a naplómba. Azért az a neve, hogy határidőnapló. Mondjuk nekem határtalanidőnapló jobb lenne, de olyat nem árulnak.

Prím

Végül nem mentem fel a hegyre tegnap, pedig ilyen időben még talán Istent is látja az ember. Helyette megnéztem tizenkét dühös embert, ami jó volt ugyan, de mégsem volt itthon medvehagyma, úgyhogy elégedetlen voltam az életemmel.
Szombaton vettem egy Borbély kötetet. Valami ódák. Fele jó, fele nem. Vannak, amikben nők elvetélnek. Pontosítok: általában olyanok vannak, amikben nők elvetélnek, vagy ha nem, akkor a gyerekük elég korán meghal.
A könyvesboltban arra gondoltam, sok kötetet fogok venni, akkor a családja ... nem lesz boldog, de. Ja hát ennek a gondolatnak végül nem lett értelme. Amikor fizettem, sírva akartam fakadni, de a pénztáros szenvtelen arccal ütötte be az összeget, szerintem nem tudta, hogy aki írta ezeket a verseket, halott. Aztán rájöttem, hogy az emberek általában halottakat olvasnak.  Nem ők tehetnek róla. Ilyen világ ez.
A kocsiban elolvastam tíz oldalt. Meg kellett volna számolnom, hány gyerek halt meg.
Visszakaptam a Nincsteleneket, amit csütörtök estig megint el kell olvasni. Néha azon kapom magam, hogy gyakorlom kimondani: "Kedveltem." - szenvtelenül, érzelmek nélkül. Nem megy jól.
Más nincs. Hétvégén leveleket javítottam, meg egy olyan pályázati szöveget fordítottam, ami összesen volt 1500 karakter, de egyetlen épelméjű szókapcsolat nem volt benne, úgyhogy nagyjából két és fél órámba telt ez a szar, igaz, közben meghallgattam egy TED előadást egy palitól, aki szerelmes a matematikába. A fickó nem, de ezek a nagy prímszámok nagyon izgatóak. És igaza van, a matematika nagy csábító, korán elcsavarja az ember fejét, és nem ereszti.
Más tényleg nincs. Hétfő van és Bridget-tel kezdek. Már rég meg kellett volna halnom, akkor most nem lenne ez.

Pasztell

Itt fekszem, önmagam középpontja, alattam és rajtam fekszik a világ, matrac és takaró, föld és levegő, nem hagyok nyomot semmin, nem gyűrődik a lepedő, de rajtam sem hagy nyomot semmi, ma reggel nincs határa a testnek.
Ha meg tudnám festeni, azt hiszem, pasztell női akt lennék, kevés határozott körvonallal, egyik lábam kicsit lelógna az ágyról, oldalt feküdnék vagy hason, mert oldalt szeretek feküdni vagy hason. (Hanyatt csak az fekszik, aki halni készül, gondolom, amikor halni készülök és hanyatt fekszem.) A könyökömre támaszkodnék, talán mosolyognék, bár inkább nem, és nem látszana, mit gondolok vagy kire éppen, nem látszana az sem, ki vagyok, belemosódnék a világba, a világ belém mosódna. Az sem biztos, hogy nő lennék, az sem, hogy ember, hogy lennék, arra is csak a lábfejből vagy a combhajlatból lehetne következtetni, esetleg a csípő ívéből. A női csípő ívében lakik a világmindenség titka, mely tétel bizonyítása a férfitenyér - ez a nemeuklideszi ívek tétele.
Azt hiszem, az akt majdnem élethű lenne, csak a hajam volna hosszabb vagy rövidebb, mint igazából, de azt most nem tudom megmagyarázni, miért.

Isabel

Azt képzeltem hajnali félálmomban, vagy álmodtam féléberen, hogy Isabellel sétálok Mainben. Néha egy kicsit nehéz eldönteni, az ember elképzel, álmodik vagy egyszerűen csak visszaemlékszik.
Évekkel ezelőtt volt, egy kellemes, éppen nem meleg, de már nem is hideg vasárnap délután, hogy Amyvel és Isabellel sétálni mentünk egy, a házukhoz közeli erdőbe. Míg beszélgettünk, mi másról egy íróval, mint irodalomról és könyvekről, célokról és törekvésekről, Isabel hol előre szaladt, hol elmaradt tőlünk, de aztán mindig visszatalált hozzánk. Ilyen minden, ami fontos. Visszatalál.
Nem tudom, mit jelent más kutyájával álmodni, de azt remélem, békességet.  Álmomban, amikor végigsimítottam Isabel oldalát, éreztem, milyen megbízhatóan meleg és izmos a teste. Talán kellene egy kutya.
A hétvége napsütésben telt, ami most valóban életmentőnek bizonyult. Tegnap tényleg lementem a tóhoz, szép volt, csendes, jó volt egyedül lenni, jó volt gondolkodni, de legközelebb viszem TSB-t is. Azt tervezzük, elmegyünk egyet még tavasz előtt a teraszra. Mert ugye meg kell nézni, mi a helyzet. Ezt TSB másképp mondta, úgy, hogy menjünk már el a picsába egy kicsit, és ez azt jelenti, hogy el kell menni tényleg, mert ő velem ellentétben ritkán beszél csúnyán.  Szóval elmegyünk a teraszra, ha csak egy napra is, de együtt leszünk, visszük Mihályt is, kilopjuk az életéből.
Más nincs, keveset haladtam a dolgaimmal, a látható, mérhető, kupacolható dolgaimmal gyakorlatilag semmit, viszont a gondolkodással elég sokat, és azt hiszem, ez most nagyjából az egyetlen hasznos dolog volt, amit tehettem. Már nagyon időszerű volt, hogy mindenfélékről gondolkodjak, és arra jutottam, mégiscsak van néhány dolog, amiben nem tudok megváltozni, még akkor sem, ha szeretnék, mert akkor jobban megfelelnék mindenféle külső elvárásnak. Talán ideje végre megbékélnem azzal, hogy nem akarok megfelelni külső elvárásoknak. Pontosabban nem mindenben. De ezt nem olyan könnyű belátni szerintem.
Simon Márton egyik polaroidja jutott nemrég az eszembe. (Lám, mégiscsak lehet és kell is idézni.)

De mivel a látszattal ellentétben nem

engedik törölni a feltöltött fotókat,

a valóságnak innentől

van egy pontja,

ahol nyár van és minden oké.

Érdekes. Tényleg lett a valóságnak egy olyan pontja, ahol nyár van és minden oké. És ez akkor is jó,  ha egyébként tél van és szürkeség.

Coriolis

(Ebben most káromkodom.)
Pár éve egyszer már fantáziáltam valami egyszerű exit gombról, de elveszett az is a nagy eltűnésben, most kezdhetném elölről, de nem teszem.
Biztos van abban ráció, ésszel indokolható valami, hogy az embernek vannak jobb, és vannak halálosan rossz napjai. Mondjuk a húrelmélet. Vagy mittudomén, valamiféle kémiai folyamatok. De azért annak mégis mi lehet az oka, hogy egyszer csak elindulnak az ember napjai spirálban lefelé, és nem nagyon lehet mit csinálni, hiába lépne ki az ember, hiába mondaná, hogy oké köszi, megvan, megtanultam, értem már, tudom ezt én másképpen is, csak egy pillanatra álljunk meg. Nem.
Lehet, hogy végeredményben szakácskönyvet kellene írnom, mert rengeteg receptem van arra, hogyan basszam el az életem. És öregem, minden receptem hibátlan. Nem panaszkodom most, csak ténymegállapítok.
Jó, tudom, mindenkinek lehet szar, de azért, hogy úgy teljenek napok, hogy minden, de minden rosszul sikerül, az már teljesítmény. Mint mondjuk tegnap. Ébredés után tíz perccel, már volt ez a bizonytalan érzésem, hogy ez nem életem legklasszabb napja, de jól van, nem akadunk fenn, kicsit nehezen indulnak a reggelek mostanában. A busz rohadt zsúfolt, sebaj, jön másik. A számozásban kicsit ugyan bizonytalan vagyok mióta új a menetrend, és úgy érzem magam, mintha Greenaway filmjében szerepelnék, Számokba fojtva, végül sikerül egy ismerős számra bukkannom, és ülhetek is. A lábam perzseli a fűtés. Utazás és epilálás 2 in 1. Csoda, hogy drága a bérlet? Nem csoda. De legalább büdös van, és amíg kétségbeesetten keresem a zenét a telefonomon (Dhafer Youssef: Wind and Shadows), észreveszem, hogy a szemben ülő fiú bámul. Nem lehetne erre egy törvény? Nebámuljálreggel törvény? Néha nagyon sokáig tart eljutni egyik helyről a másikra.
Az iskolában szinte csak szar órát tartok, az utolsó kettőre rossz dolgozatot viszek, pedig indulás előtt háromszor ellenőrzöm. A szünetekben Bridgetre várok. Minden kurva szünetben. Ez borzalmas. Szerintem számára elégtétel, hogy várathat embereket, önzésének túlfejlett G pontja ez. Végül elenged Berlinbe a konferenciára, de olyan mondatokat ejt ki a száján, amiből ide egyet sem vagyok hajlandó leírni. Még ezt az elcseszett bejegyzést sem vagyok hajlandó megfertőzni a gondolataival. De azért azon elgondolkodtam, hogy tényleg ennek örülök? Hogy a főnököm elenged egy szakmai programra? Hogy erre így kegyesen hajlandó? Biztos így megy ez más munkahelyeken is. Hurrá, elengedtek egy szakmai programra, juhéj!
Kicsit bosszant, nem nem bosszant, nem is tudom, elszomorít, hogy Joe megszállottan írja a protfólióját. Én érzem megalázónak. Modern közoktatási Mefisztó.
Ilyen semmi nap után viszont legalább az otthoni élet is igazodik a munkahelyi hangulathoz. Erről kellene írnom egy másik könyvet, Receptek 2. - gyereknevelési kisokos avagy hogyan csináljunk mindent rosszul. És akkor még a nagysikerű, hiánypótló Receptek 3.- a házasság és ami nincs című együttélési tanácsadó füzetet nem is említem.
Jó kis napok ezek, pont mint a tegnapi filmben, amit láttam. Enough Said (Exek és szeretők). Ez van. Ülök a lépcsőn egyedül, mint a főszereplő csaj, és azon gondolkodom, vajon hogy sikerült ezt a napomat ilyen tökéletesen elbaszni. De nem ez a lényeg, a fontos az, hogy sikerült. Mert ez egy sikerorientált világ.

Wall Street

Sokan mondták már, és magam is úgy tartom, az élet, bárkié, az enyém, a tiéd, az övé, mind valamiféle csereügylet eredménye. Értékalapon működő határidős tőzsdei ügyletek sora. Én ennyit érek, te annyit érsz, ő mennyit ér vajon; én adok valamit, te adsz valamit, ő becserélné a reggeli bánatát az én mosolyomra, én pedig azt a használt bánatot továbbadnám neked, kezdjél vele, amit tudsz, cserébe adnád-e azt a futó érintést.
Hogy mi mennyit ér ezen a cserepiacon, azt előre senki nem tudja. Úgy van az, ezt is tudja mindenki, hogy a tegnapi vágy néha elveszíti az összes értékét, máskor meg hirtelen egy fél életet is megér. Nincs az a tőzsdei szakember, aki itt eligazodna.
Kivétel nincs, mert nincsen élet, ami ne tevődne mérlegre minden pillanatban, amire ne alkudnának innen-onnan, s amit csereértékként ne tartana kezében Isten, és nincs élet, amit ne tekintene hol tárgyalási alapnak, hol befektetésnek, hol szükséges veszteségnek.
Mostanában úgy érzem, a fél életem becserélném, ha valami kis csalás révén mégiscsak érhetne az annyit, hogy cserébe téged kapjalak, s venném a te életedet cserébe, vagy az életed egy kicsi részét legalább, barter ügylet, legyen, nyernék csak vele, tudom. De sajnos azt is tudom, ez sem kívánságra megy, jobban mondva nem az én kívánságomra csak.
Annyiszor hallottam, életben maradni mindig csak más élete árán lehetett és lehet most is, és a mások halálából miránk maradt örömöket, bánatokat, szeretetet, türelmet, lelkifurdalást vagy gyűlölséget magunkkal hurcolva tudunk csak menni tovább. Zálogtárgy minden élet, tudjuk azt, másoktól, mások életéből megőrzésre kapott vagy éppen kikövetelt percek és órák, és néha, igazán szerencsétlen történelmi pillanatokban egész életek sora.
Akit érdekel, annak mondom, ma reggel Kriszta felolvassa a Zálogot a Gitten. A hangján mindig minden szebb, mint ahogy  megírom. Ez is érdekes. KATT