Marla és én

Felnőtt tartalom!

Van egy kép. Nem szoktam vele álmodni, de gondolok rá, és ez talán nem jó. Arra gondolok, ha hirtelen megszűnne körülöttem a légnyomás, a testem ezermillió darabra robbanna szét. Repülnének a sejtjeim, csillogó, színes kristályok ezer felé, már nem lehetne látni többé, melyik honnan való: a gerincvelőmből érkezik-e, a nyaki verőereimből vagy a szemgolyómból. Szupernóva-robbanásnak képzelem.
Egyébként mostanában ritkán álmodom, de ha mégis, az álmaim szereplői némák maradnak. Pontosabban én nem hallom, mit mondanak, de nem tudom, ez az én hibám-e vagy az övék. Adnak-e valahol álmokhoz hallókészüléket? Vagy álmomban sincs légnyomás, azért nem terjed a hang.
Azért érdekes, ahogy nekitámaszkodom a világnak, a világ meg nekem. A bőröm határőrizeti szerv. Jó napot kívánok, az útleveleket kérem. A bőr fontosabb, mint gondolnád.
Négy nap semmi van most. Ha rajtam múlna, egész nap pizsamában olvasnék, és reménykednék, hogy igazából az egyik néma álmomban élek, ahol senki nem szól egy szót sem. Nem akarom, hogy hozzám szóljanak, és ha az ember olvas, akkor kevésbé valószínű, hogy szólnak hozzá, és ha nem szólnak hozzá, akkor nem kell kiabálni. Csendben gyűlölni jobb.

Más. Tegnap ballagás volt, meg is hatódtam, mert ilyen vagyok. Könnyen sírok. Azért azt nagy büszkeséggel osztom meg, hogy az iskola négy kitüntetett diákja közül három az én csoportomba járt. Ez jó hír. Mármint nekem jó hír, mert ilyen tehetséges embereket taníthattam. Ballagás után szelíd pezsgőzésbe fogtunk, ahol bátorkodtam megjegyezni Bridgetnek, hogy kibaszott hosszú volt a beszéde, de azt mondta, ezt így kell. Azt nem mondtam neki, hogy ráadásul kurvára semmi értelme nem volt, mert az egyedül összefüggő és értelmes rész, amit a Wikipédiáról másolt ki, az pont valami olyasmiről szólt, hogy milyen klassz, hogy van óra, mert hogy a haladás, meg a nyugati ember győzelme önmaga felett, hát nem, drága, rohadtul egy átok az óra, Sándornak igaza van, nyomorúságos az életünk miatta. Aki nem hiszi olvasson többet. Na jó a beszéd többi része legalább teljesen összefüggéstelen volt. Mindegy, az orra alá toltam pár papírt, eméssze, meg kicsikartam belőle egy szóbeli engedélyt, hogy pályázhassak Jeruzsálembe.
Később találkoztunk Mihállyal, de megint rohant, viszont azt ígérte, jövő kedden főz nekünk ebédet. Jó lesz. Drága biológus barátunkkal is összefutottunk véletlenül, azzal, akitől hivatalosan is el vagyunk tiltva, és most úgy tűnik, van remény, hogy nyíltan kávézhassunk vele. Hiányzik ő is, Mihály meg végképp. Nem jól van ez a világ összerakva, mondta TSB tegnap és igaza van.

Más. Tegnap nevet változtattam, csak még nem dőlt el teljesen mire. (Mondjuk már az sem mindig világos, miről.) Biedermann Izabella aka Izabella Jones-ról némi tipródás után Izabella Singerre vagy Marla Biedermann-Jonesra készülök magyarosítani. Az egész az iskolaudvaron kezdődött Bridget beszéde közben, amikor odajött hozzám az egyik kedves tanítványom, és odasúgta nekem: "Tanárnő, maga kiköpött Marla Singer. És ez most bók volt." Szóval lesz új nevem, csak még nem tudjuk, mi.

Más nincs, megint a kanapén aludtam, de kezdem megszeretni. Igaz, reggel néhány pillanatig nem tudtam, hol vagyok, de aztán beugrott.  A hosszú hétvégén mindenesetre elutazom Hong-Kongba Harry miatt. Ott majd kiegyenlítődik a légnyomás, a testemből pánikszerűen szabaduló sejtek pedig talán visszatalálnak a helyükre.

Ez van. Nem férek a bőrömbe.