Ellenoldali világok

Te mélykék, moccanatlan felszínű tó vagy, én beléd ömlő, zajos patak. Tengerszem, így hívják talán azokat a kristálytiszta, hidegvízű tavakat odafönt a hegyekben, amelyekben az ég tükröződik vissza. Isten borotválkozótükrei. Ez jutott rólad eszembe tegnap.
Engem meglepett, milyen vonzó tud lenni a mozdulatlanság. Talán nem is ellenpontra gondolok, amikor erről beszélek, inkább szépen faragott öntőformára. Én olvadt fémként töltelek ki, te pedig hűvös formaként ölelsz körbe. Öröm, ha nem kell tovább rohanni egy kis ideig. Öröm formára találni.
Keleten az ellentétek összetartozását jin-jangként ábrázolják, én kettőnkre gondolok, az összetartozásnak erre a furcsa dinamikájára, a megtapasztalt, kétszemélyes, gravitációs erőtérre. A vonzás misztériumára.
Van, amit se a matematika, se a fizika nem magyaráz meg, és van, amit mi sem. Se kérdés nincs, se válasz, csak az ellentmondásban megtalált végtelen maga. Ellenoldali világok ezek: te vagy a békés, megcsendesült én, én vagyok a nyugtalan, lázadó te.
Van, ami akkor is összetartozik ebben a világban, ha Isten bölcs előrelátással szétválasztotta azt.