Semmi

Egyszerűen hihetetlen, hogy május van, és én mégis 14 órás műszakokat nyomok napok óta. Jó, nem a gyárban a szalag mellett, de akkor is. Ez nem normális dolog. Tegnap reggel hétkor léptem ki az ajtón, és amikor kilenckor hazaértem, úgy kellett lehámozni a cipőt a lábamról (pedig mást, mint kényelmes cipőt csak évente egyszer veszek fel), és akkor még vacsorát adtam az éhezőknek, kiteregettem, és meghallgattam az edzésről hazaérkező fiatalember életének aktuális epizódjait, valamint megtekintettem a karján a friss zúzódásokat. Éljen az amerikai foci. A jó hír, hogy a történetekből végre sikerült beazonosítanom, ki is volt az az ismerősnek tűnő tanárnő a hétvégi konferencián.
Az is jó hír, hogy egyrészt befejeztem az emelt szintes dolgozatok javítását (a szint elnevezése nyilván a vérnyomásomra tett hatásukra utal), másrészt Ristjana is ledoktorált tegnap max ponttal, yessss!
Akkor most még a vasárnapi rövid előadás, a prezikezelés, nagylány szombati névnapja, és tíz folyóméter vasalatlan ruha van a hétre. Meg a kicsike osztálykirándulása péntek-szombat. Tegnap már sírt, hogy nincs rövidgatyája. Éljen a kamaszkor is.
Ma reggel majdnem jógáztam, tök örültem, hogy eszembe jutott, hogy szoktam ilyesmit csinálni, de egy normális hullapózig nem jutottam, minden izomszálam pattanásig feszül. Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy akkor miért nem tűnik feszesnek a testem, de hagyjuk. A lábfejem kiheverte a tegnapi hosszú műszakot, de a térdem továbbra is nagyon fáj. Remélem nem valami porcleválást sikerült összehoznom, amikor leestem a lépcsőn két napja. Utálom ezeket a kikopott márványlépcsőket, két éve egy hasonló lépcsősoron megcsúszva rándult meg a vállam. (Szegény gimnazista fiút, akire majdnem ráestem, nyilván valami pszichiátriai osztályon ápolják azóta is.)
Ma csak három órám lesz. Nagyon szeretnék időben lelépni, hazajönni és aludni egy nagyot, de nincsenek illúzióim. Gondolom, pont ma lesz az a nap, amikor mindenkinek eszébe jut valami fontos dolog, amit még megcsinálhatok. Hogyne.
Más nincs. Nem olvasok, viszont hülyeségeken merengek. Odáig jutottam a fáradtságban, hogy nem érdekel semmi, csendet akarok, bámulni a felhőket, ülni a teraszon és nem szólni semmit két napig. Katatónia Klub Agnes Obellel.