Szánsájn 2.1

Leszámítva azt, hogy a hétvégi kiruccanás szakmai része nem olyan volt, amilyennek szerettem volna, ha mérleget kell vonnom, mindenképpen örülök, hogy még a jövő heti agybaj terhére is eljöttem. Örülök, mert tényleg volt időm olyan emberekkel találkozni, akiket nagyon szeretek, és akik nem úgy barátaim, hogy gyakran és sok időt töltök velük, de mindig nagyon értékesnek tartom azt a néhány órát, amikor találkozunk. És ez most tényleg nem valami udvariassági kör, egyszerűen csak így van.

Annak is örülök, bár ezt már írtam, hogy vigyáztam, ne kelljen sietnem, ne legyen szűkös határa az együtt töltött időnek, ne az órát kelljen nézni. Az ember lassan megtanulja, hogyan becsülje meg azokat az embereket, akik igazán fontosak neki. Leginkább odafigyeléssel, azt hiszem.

A nagyon hosszú, utazással és konferenciázással töltött szombat rövidke estéjét persze egyszerűbb lett volna a szállodai szobában tölteni, de az van, hogy vágytam már Samtelen kartársnő hús-vér valójára. Szeretem őt olvasni is, meg nézegetni a jó kis megbotránkoztató posztjait, de nagyon jó volt, hogy ott ült velem szemben égővörös hajjal egy kávézóban miközben a Dresch Quartet játszott, és az aktuális kalandjairól mesélt. Ha Nyáry Krisztián lennék hetven év múlva, lenne mit posztolnom.

Mára ugyan eredetileg csak a Fekete Lyuk Projekt soron következő és alapvetően fontos találkozóját terveztem, de hála az égnek, Cipponak akadt egy kis szabadideje koradélután, úgyhogy megléptem egy kicsit korábban a konferenciáról, szóval volt hab a kávén, vagyis volt kávé és beszélgetés, meg öröm. Az van, hogy néha elbizonytalanodom, mostanában nem is néha, inkább elég gyakran, vajon a virtuális jelenlét nem öli-e ki belőlem vagy másokból az embert, de nem. Akármennyi képet posztol, akármennyi sületlenséget zagyválok ide nap nap után, mindig van mit mondani egymásnak, és mindig van mit szeretnem benne. Szilasinál olvastam, hogy a jó ember jó ember. Vagy valami ilyesmit.

A délután nagyobbik részét viszont előre eltervezetten Zaphoddal és Sir Artemonnal töltöttem, és be kell valljam, hiába látom őket rohadt ritkán, egyszerűen annyira szórakoztató és jókedvű az együtt töltött idő, hogy egy pillanatig nincs kétségem, tényleg muszáj lesz egyszer elköltöznünk egy szigetre együtt. Én persze viszek magammal még egy csomó embert, akiknek ugyancsak megígértem, hogy most már együtt fogunk élni valahol, ahol messze vagyunk mindentől, de ennek a két tettestársnak feltétlenül ott kell lenni, mert különben se az univerzum titkait nem fogjuk tudni megfejteni (ez Zaphod feladata természetesen, mert mégiscsak ő nézi a Discovery Channelt, meg ő iszik majd Whiskey-t minden este), se mongol meséket nem tudunk hallgatni eredeti nyelven (ez meg Sir Artemon asztala ugyebár, mert mégiscsak ő a meseterapeuta, meg a végzett agyturkász).

Már sokadszor, de ezen a hétvégén is arra jöttem rá, nem való ezen a világon nekem már semmi, csak ezek az arctéri jegyzetek. Meg esetleg a kávéfőzés.

Ámbár most megnéztem Zaphod jegyzőkönyvét, szóval lehet, hogy csak a kávéfőzés marad. Nem baj. Nekem úgy is jó.