Konferanzix avagy a jó előadás lelke a pé-pé-té

Szeretettel köszöntök mindenkit, tanárúr, egybegyült nemtomkik, akik nem is érdekelnek, mert tulajdonképpen én csak az előadási kötelezettség miatt vagyok itt. Megjegyzem, én is unom magam, úgyhogy ha valaki aludni szeretne, csak tessék. Kivéve, ha a tanítványom, mert akkor a következő vizsgára már be se jöjjön.
Na akkor itt van a cím ugye, ezt látjuk, de érdekes, nahát, ezt a címet adtam vagy ez a tavalyi előadás? Na mindegy. Egy idézetet is beleraktam, azt látjuk, bár a szerző nevét nem tudtam helyesen leírni, de azért raktam mellé egy képet egy szoborról. Az alkotó tavaly elvált, és pár hete becsípte a nagylábujját a garázsajtóba, de már jól van. Gondoltam, ha esetleg valaki aggódna, ne tegye.
Oké, a következő dián rövidítésekben vázoltam Nagy Zoárd elméletét valamiről, ami nekem sem egészen tiszta, de a folyamatábra mindig feldobja az előadást. Nézzük csak, milyen szép zöld a nyíl itt alul. Amúgy Zoárd neve igen furcsa, mert Zoárd. Ugye? Hihetetlen.
Na akkor rövidre fogom, mert lassan hála istennek lejár az időm. Nem horkoltam? Jó. Szóval összefoglalva, ez egy nagyon kemény világ. Hoppá, ezt vajon kitől idéztem, hát nem tudjuk. Az utolsó diára felírtam, hogy köszönöm a figyelmet, fiúk, lányok, sírok, nevetek, meg vagyok hatódva. És beraktam két nyuszikás képet is. Tetszett az unokámnak.
Jó napot kívánok. Ez a konferencia, amire jöttem? Hű de jó. Van pépétém, különben nem emlékeznék az előadásom címére magam sem. Elindul? Jól van, kicsit izgultam, mert húsz éve írtam ezeket a dolgokat, aztán nem annyira emlékszem, de most akkor felolvasom, nahát, érdekes, ki lehet ez a fickó a dián? Enyém ez az előadás? Ja igen. Hát nem csodálkoznék, ha még nem hallották volna a nevét, mert most hirtelen magam sem tudom, ki lehet ez. Mindegy, nyilván fontos volt, ha ideraktam. No, köszönöm a figyelmet. Találkozunk jövőre is.
Én is szeretettel mindenkit, tanárúr, blablabla, ésatöbbi. Előadásom címe Népi motívumok a teáscsészekutatás mindennapjaiban 1913. január 4-től 1913. február 5-ig. Jó hosszú cím, lapozok a következő diára. Na ide bemásoltam egy tanulmányomból pár oldalt kiemelés nélkül 0.5-ös betűmérettel, de a fejléc olvasható, ami fontos, mert innen tudod, melyik előadás ez itt. Lapozok, olvasni úgysem lehet, közben hadoválok valamit, aminek semmi köze a diákhoz, de az agyatok ezzel már nem fog tudni megbirkózni, szóval majd azt hiszitek, láttatok valami értelmeset. Köszönöm a figyelmet, egy élmény volt.
Na hellóka skacok, mi vagyunk a helyi laza csávók, és lenyomunk nektek egy fasza előadást a spanommal ezen a cool konfon. Én Tibi vagyok, ez meg itt Zotya. Zsíros deszkások, szevasztok! Csápolni ér ám, kicsi szívem itt az első sorban, a végén ne mennyé' el, megadom a számom. Hátakkor az előadás témája, na mi? Na mi? Zotya, mi is? Igen, aszitted nem tudom, anyukám, hát a gyümölcslekvár. Mi a Zotyával azt figyeltük meg, hogy sok gyümölcslekvárok vannak, de itt a suliban csak az eprest szeretik. Mondom Zotya bazmeg, hoppá kisípolom legközelebb, hát én szeretem a kajszit is. Na, ez milyen? Szal akkor ezt megvizsgáltuk, és úgy találtuk, hogy ja. Módszertanilag én megkérdeztem a szomszéd nénit, a Zotya meg a nagymamáját.
Vannak diáink, ja Zotya bazmeg nyomjad már a gombot, az egyiken van egy eper, a másikon meg pár kajszi. Szerintem fasza diák, én csináltam. Na berakott a Zotya egy diát a befőttes üvegről is, de idő hiányában ezt átugorjuk. Jó cuncikám, értem, hogy lejárt a tizenöt perc, de még bejátszanám ezt a hangfelvételt az egyiken eperlekvárt hallunk reggeli közben, a másikon kajszit. Na ugye, hogy nem mindegy? Nagyon jók vagyunk, ez a helyzet. Akkor most leülhetünk? Mer a Zotya fészbukkozna tovább, én meg félbehagytam a méhecskés játékot a tabimon. Písz, anyukám. Ha van kérdés, helló, ott látok egy lekvárszakértőt (kacsint), nyomassátok, de az ímélemet is megadom, neked megadom béjbi.

Megjegyzés: Ne felejtsem el, hogy SOHA ne csináljak PPT-t konferenciára, és hogy az udvariasan ordító gyümölcslekvár nem csak Robinson Moore THC tartalmú szóképe, hanem olykor a realitás maga. Akkor most Clash.

Gombóc a torokban

Nehezen futok neki, mert legszívesebben ott kezdeném valahol, hogy mindenki menjen a picsába. De ez nem volna produktív sem, meg nyilván tisztességes sem, mert nem is mindenkire gondolok, de azért úgy nagyjából mégis.
Az a baj, azt hiszem, hogy pacifista létemre is olyan indulatokat tudnak bennem felszínre hozni emberek (vagy ahogy a dokumentumfilmben valaki mondta - lények), hogy elég hamar tudnám produkálni az Összeomlás Michael Douglas-ének viselkedésmintáját.
Pénteken egy iskolai program keretében láttuk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című filmjét, amit azóta is emésztek. Ahogy Zé úr olyan pontosan fogalmazott, ezt se kiköpni, se lenyelni nem lehet, úgyhogy azóta is gombóccal a torkomban járkálok, és próbálok nem belefulladni a hazámba. Nem könnyű.
A film után volt egy beszélgetés a Trafikban Hajdú Eszterrel és az egyik perben részt vevő ügyvéddel (Árpád), ami szerintem nagyon jól sikerült, bár sokat levont az értékéből, hogy a diákoknak ez már sok lett volna, így ők leléptek. Mi végül TSB-vel, még pár tanárral, meg bíróval ott maradtunk, és két órát beszélgettünk arról, lehet-e tenni valamit a rasszizmus és az előítéletek ellen. Mármint nekünk tanároknak, mert valahogy a mi szakmánk erről a váteszi szerepről híresült el, amit mi persze táplálunk is. Ez van. Még az is lehet, hogy eljön majd az idő, amikor tanárokat feszítenek keresztre, csuknak le, négyelnek fel elrettentésül. (1984 plusz X)
Na mindegy, a filmről mindjárt írok a 13.emeletre, de hogy ezt mindenkinek érdemes megnézni, aki elmúlt tizenhat éves, az is biztos. Menjetek moziba.
A közös beszélgetés után még cigiztünk odakint Árpáddal hármasban egy darabig (mármint TSB persze nem cigizett), és nagyon tetszett, amiket mondott. Csodálkoztam is magamon, mert nem szoktam túl gyorsan összebarátkozni jogászokkal, de aztán kiderült róla, hogy eredetileg magyar-töri szakos tanár.(Pont mint Péter, és pont olyan okos is, mint ő. Helyes, kellenek az okos emberek.) A végén kifejezetten sajnáltam, hogy mennünk kellett, de tényleg késő volt, meg dolgom is, de azon gondolkodtam, milyen jó lenne őt meghívni beszélgetni a gyerekekkel akár a filmről, akár másról. Több portréfilm kellene érdekes és okos emberekről szerintem.
Más. Tegnap színházban voltunk, előtte meg beugrottunk gyorsan az Ikeába karácsonyi fényeket venni. A fény az olyan megnyugtató, de persze kell mellé a sötét, hogy legyen mihez képest. Millióan voltak, tülekedtek, szombat délután az Ikeában naná, úgyhogy hamar eluntam a vergődést. Ezért volt időnk beugrani valami outlet centerbe vagymiarossebbe, aminek meglepő módon az lett az eredménye, hogy vettem egy pár alaposan leárazott téli cipőt, ami egyszerre néz ki jól, és kényelmes is. Meglepődtem. Amúgy ott is, meg később az előadás után a Vörösmarty tér környékén sétálgatva is megerősödött bennem az elhatározás, hogy innentől kezdve igyekszem a lehető legkevesebbet boltok és bevásárlóizék közelében tartózkodni, mert nem tesz ez jót nekem, tovább mélyíti a homo emptius iránti megvetésem.
A darab (Spiró: Kvartett) minden klausztrofóbiám ellenére jő volt, amúgy Timi jóvoltából voltak a jegyek, köszi Timi, majd arról is hamarosan beszámolok, de mondjuk a Gitten, hogy legyen valami változatosság is a kattintásokban.
Más nincs, ma fényesítem a lakást, főzök, sütök, dekorálok, és este talán végre elolvasom a Semmit, mert csütörtökön olvasóklub. Tegnap egy kirakatban azt olvastam, Ismerkedjen meg a lazítós délutánokkal. Lehet, hogy fel kellene adnom egy társkereső hirdetést: Agyonhajszolt nő keres korban hozzá illő lazítós délutánt. Hosszú távú kapcsolat jeligére a hirdetőbe. Tudom, majd egyszer.

Poszt a szellemi megújulás keretében

Kedves Barátaim, Konferenciarésztvevők, Szellemi Megújulók. Motoristák és Bárkik, akik idetévedtek!
Sok szeretettel köszöntök mindenkit Alapítványunk mai konferenciáján, melynek fő célkitűzése, hogy minél többetek tudata táguljon a végtelenségig ki az univerzum irányába, de a fekete lyukig azért ne, és hogy Ti ma itt mindannyian belássátok, egy az utunk, de legalábbis a végtelenben találkozó párhuzamosok sora, és végül, de elsősorban az, hogy minél többet megvegyetek ezekből a könyvekből, melyekből, valami fatális félreértés során, jelentős elfekvő készlet halmozódott fel a kiadó nyakán.
Kedves Barátaim, satöbbi!
A mai napot a szellemi megújulásra fordítjuk. Engedjétek magatokhoz jönni a szavakat, mondta Jézus is, na jó, nem pont ezt mondta, és tulajdonképpen kicsit fura is, hogy Jézussal jövök, mert most jut eszembe, hogy ez egy holokausztkonferencia, de mit csináljak, egyrészt Alexnek is megígértem, hogy eladjuk a dögronda képeit, nézzétek meg az előcsarnokban a Szűz Máriás nekem a kedvencem, mert árad belőle a csí vagy az erő, vagy a szellemi megújulás, másrészt meg idén ugye mire lehet pénzt gründolni, ha nem a holokausztra.
Ja igen, jut eszembe, a könyvek. Mindet ajánlom, mert színvonalban nem tudnék különbséget tenni, meglátjátok, mind felnyitja a szemeteket, csak ámultok és bámultok majd. Itt van először is Matt Blatt amerikai szerző meghatározó spirituális regénye a Tigrisfog, mely egy indián kislány internálását meséli el, aki véletlenül kerül Auschwitzba, és karmikus kitörést hajt végre önnön tudatából. De nem akarok spoilerezni, olvassátok el, vagy ha nem, legalább vegyétek meg. Nekem mondjuk a borítója a kedvencem, ahogy a kislány fejét harmadik szem magasságban kettéosztja a szögesdrót, hmmm ... látszik, hogy a borítót is Alex tervezte.
A másik könyv, amiről ma szó lesz a kettes szekcióban a Titkok az asperger szindrómások világából. Egy egészen fantasztikus mű, arról beszél, ami még nem történt meg, de lehet, hogy megtörténik, szóval hogy emberek beszélnek, és egy cserép kaktusz által támogatott kommunikációban tárják elénk a Lét titkait. Jó, kicsit én is drágállok egy ilyen kisalakú könyvért négyezer forintot, de nézzük a jó oldalát, legalább rövid.
Végül engedjétek meg, hogy Wilhelm von Bizant: Levelezéseim Anne Frankkal című történelmileg nem megalapozott, de irodalmi művét ajánljam a figyelmetekbe, melyben az elbeszélő, egy világtudatú szellemi megújuló képzeletbeli levelezést folytat valakivel, aki egyszer majdnem látta Anne Frankot, bár ennyi év után nem is biztos benne már.
Akkor most jó szórakozást az előadásokhoz, Irene a köldöknézés ökomentál-spirituális tartalmairól fog beszélni, Alex a giccsfestészettel a karmikus megújulás útján című előadását én magam is alig várom, és a nap végén még itt lesz velünk Karl von Perten szellemi foglalkozású lovasrendőr és félállású agresszióterapeuta, világlátó, aki a műkörömépítés és a kirekesztés világösszefüggéseit tárja fel.
Aki a szünetben könyvet vesz, az természetesen egy picit előbb is elmehet.
Písz és ne felejtsétek, szeressük egymást, meg ha már erre kaptunk pénzt, akkor lécci a zsidókat is legalább ma.

No pants are good pants

Bármennyire is szeretném kiiktatni az életemből az ilyen, és ehhez hasonló pillanatokat, olykor mégis arra kényszerülök, hogy nehéz áldozatot hozzak korunk Mammonjának: Konzum Istennőnek.  Hétvégén is erre kényszerültem, miután számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartható tovább a helyzet nadrágfronton. Emlékeim szerint utoljára még sok évvel ezelőtt külhonban sikerült megnyugtatóan rendeznem ezt a kérdést, de azóta eltelt öt év, és két hete a még oly ellenálló CK gatyám is bemondta az unalmast.
Jól van, igaz, nem szeretek vásárolni, ezt tudja rólam majdnem mindenki. Genetikusan hiányzik az örökítőanyagomból a konzumgén, és nem, ez alól semmi sem kivétel, talán csak a piacozás, de abban meg ugye tulajdonképpen nem is a vásárlás a fontos, szóval az nem számít. Talán foghatnám az elmúlt negyven évre vagy a gyerekkorom szűkös választékára, vagy a pénzeszközeim örökös korlátozott voltára, de nem fogom semmire, egyszerűen nem szeretek venni semmit. Ja, és nem, nem a takarékosság, mert ahhoz sem értek.
Ha viszont van valami, amit kifejezetten utálok és feleslegesnek tartok, az a ruhavásárlás, és nem, akkor sem szerettem ruhát venni, amikor hat mérettel kisebb testben múlattam a hétköznapjaim. Egyszerűen utálom a ruhaüzletek bágyadt neonjait, a vállfákon sorakozó idegen holmikat, a próbafülkéket, a ruhacímkéket,  a mágneses szarokat, amiktől nem lehet normálisan felvenni a ruhát, de mindenek felett és tiszta szívemből gyűlölöm a nadrágvásárlást.
Nadrágot venni nekem kínszenvedés, felér a legkegyetlenebb kínzattatással, egy lelki és testi szado-mazo délután. Világos, nincsenek, soha nem is voltak, pálcikalábaim, ami van, az inkább hasonlít valami kedves, görög oszlophoz, már ami a vastagságát illeti, hosszban azonban azt meg sem közelíti, mondhatnánk törpenövésű korintoszi fajtának. A dolog egyébként nem tűnik tragikusnak a hétköznapokban, jó, edzeni kellene az izmokat, meg nyújtani, mert való igaz, az idő és a kollagénszint csökkenése nem válik javára ennek a testtájnak sem, de ettől most vonatkoztassunk el. Vonatkoztassunk el, mert szerintem soha nem is voltak szép lábaim, és nincsenek illúzióim, hosszú, elegánsan vékony lábakra már aligha van esélyem. Nem baj, majd berakom a mennyország wishlistembe.
Viszont rohadtul bosszant egy-két dolog ezzel az egésszel kapcsolatban. Először is, lehet persze, hogy valahol kiesett tíz év az emlékezetemből, de baszki az elmúlt években Magyarország női lakosai mind lefogytak húsz kilót per fő, és kizárólag a combjukról? Gondolom ezért van, hogy ha bemegyek egy üzletbe és odabotorkálok a gatyákhoz, akkor gyakorlatilag csak azt olvasom, hogy : slim (karcsú, aha, hát az nem vagyok), skinny (sovány, értsd csont és bőr, az még kevésbé, hiszem a csontjaim nem állnak ki, dehogy, egyiket másikat évek óta nem is láttam), super skinny (anyádat, hát ekkora comb nincs is). Oké, nézzük csak a másik szekciót, ott van egy-két bootcut, az olyan, hogy a combjánál szűk, a térdénél még szűkebb, bokánál viszont kellemesen harangozik, Klassz. Mondjuk a bokám sem vékony, de azért tényleg sok olyan nő van, akinek az okoz gondot, hogy a gatya szorítja a bokáját??? El vagyok maradva.
Persze a szabás csak az egyik gond, mert itt van a stílus is. Nem gondolom magam ódivatúnak, de fel nem érem ésszel, miért gondolják a kereskedők, hogy egy majd ötven éves nőnek pont olyan stílus kell, mint egy tizenhat évesnek. Az a baj, hogy igen gyakran előfordul, ami egy fiatal lányon aranyos, abban én úgy festek, mint egy lerobban ukrán kurva, vagy mint egy eszét vesztett életközépválsággal küzdő nő. És nem, nem akarok szakadt térdű farmert, se strasszköveket a csípőmre, mert a csípőm, sorry, már nem oly csinos, de ha az lenne se, és nem akarok a seggemen és a combomon fehérre koptatott farmert sem, mert pont nem előnyös, sőt nem ragaszkodom a farmerhez se, lehetne esetleg szolid szabású vászon vagy kord nadrágom is, esetleg nem narancssárgában vagy lilában.
Jó, igaz, választék az van, a farmerek mellett ott lóg a plüss melegítőnaci-szerű izé, meg a mintás asztalterítőből szabott törökbugyogó, esetleg terhesgatya, szabad a választás, panaszra nem lehet okom.
Csak egy dolgot nem értek. Ha végignézem Magyarország női populációjának testméreteit, akkor azért súlyosan nem gondolom deviánsnak a sajátomat. Vajon a többiek hol vásárolnak? Van valahol egy titkos szövetség, aminek én nem vagyok tagja, és akik leadják a drótot, ha valahova normális, nem tizenévesek és szupermodellek csípőjére szabott árú érkezik? Ennek utána kell járnom.

Heti zizz

Káromkodós. Csak akkor olvasd, ha ez nem zavar.

Elindult a tanév, dőlnek a kedves és őrült elírások már megint. A heti iskolai összefoglaló címének apropójául is egy ilyen elírás, véletlen gondolati csomó szolgál, kedves Gofri kolleginánk év eleji gyűjtése: "A huszadik század a pszichozizmus alkonyát hozta." (Vagy valami ilyesmi, majd kijavít, ha erre jár.)
Szóval that's the end of the world week as we know it.

A heti összefoglalóban elég sok bánatos pillanatot lehetne felsorolni az iskolai mindennapokból, meg néhány szórakoztatót is, de szeptember ide vagy oda, egyszerűen bámulatosan sok baromság esett meg velünk már ebben az első két hétben.
Kezdjük a pozitívumokkal: tegnap megkaptam az órarendem. Igaz, az aktus kapcsán Bridget az irodájába invitált, ahol tájékoztatott, hogy visszakaptam a külhoni gyereket heti két órában. Jó, nem vagyok igazságos, mert tulajdonképpen miután leírta a papírjára, megkérdezte, hogy akarom-e. Ez egy kicsit persze olyan, mint amikor megdugják az embert, amikor nem akarja, aztán megkérdezik, hogy jó volt-e. Az ember mint olyan a csodákban hisz, meg önmaga isteni valójában. Bridget se nem olvas, se nem hallgat Borbély Szilárdot.
Na mindegy, egyeztettünk még a többiekkel kapcsolatban, így végül arra is szó került, hogy elolvasta ám a cikket, amit írtam, sőt alá is húzott benne pár dolgot (ezek szerint kinyomtatta???!!!). Például a diákjogokkal kapcsolatos mondatomat zölddel. Nem mertem megkérdezni, hogy volt-e valami, amit pirossal esetleg vagy két vonallal. Ja, hát mondjam még egyszer, hogy nem törődik velem.

Aztán itt vannak az új, kísérleti tankönyvek is. Igaz, én ezeket leginkább valami fizikai kísérletekhez tudnám inkább elképzelni mint segédlet, mondjuk ha éppen meg akarnánk állapítani a papír oldhatóságát alkoholban vagy valami hasonló. Persze mivel nekem nem kell ezekből tanítani, én tényleg csak az előnyeit élvezem, hiszen ennyit még nem röhögtünk tankönyveken az elmúlt húsz évben. Jó, kínunkban, de hát szerintem Örkényt a rosseb megeszi odalent, hogy ezeket a szövegeket nem volt ideje megírni. Oké, ez nem az egyperces, hanem a negyvenötperces mint műfaj, az igaz. Hát aki ezt röhögés nélkül meg tudja tanítani, az a tanár még nem született meg. Ebből is látszik, hogy az oktatási kormányzat prioritásként kezeli a pedagógusok hangulatának javítását. Helyes.

A munkahelyemen amúgy két jó dolog van, az egyik továbbra is a mi kis menedékünk, ahol négyen vagyunk csak, és ahol viszonylag nyugodtan lehetne dolgozni, ha nem lenne feszt óránk, kivéve persze a ki tud nagyobb baromságot felolvasni a kísérleti tankönyvből klubfoglalkozást, amikor a nyolc négyzetméter tömve van a röhögéstől fuldokló kollégákkal. Mondjuk Joe idén egy kicsit az agyamra megy, az első héten annyira szervilis volt, hogy már azon gondolkodtam, lendületesen elküldöm a picsába, de második hétre azért lehiggadt valamennyire, úgyhogy tegnap már együtt mentünk munkaegészségügyi vizsgálatra, és egészen normális ember reakcióit mutatta. A suli mögött bagózók mondjuk kicsit felvonták a szemöldöküket, vajon hova is húzunk mi ketten el tanítási időben a tanár úr kocsijával, de nem baj, a diák is gondolkodhat néha.
A vizsgálat egyébként a szokásos stílben zajlott, doktor doktor már nem ragaszkodott a melltartós szövegolvasásához, viszont annyira unta az egészet, hogy picit tartottam tőle, hogy az ötperces kimerítő vizsgálat alatt elalszik, és lefordul a székről. Ja igen, amúgy alkalmas vagyok két évig, de jövőre azért el kell menni pszichológushoz. Nem, nem kell megijedni, kurvára nem érdekel senkit a tanárok pszichés terhelése, egyszerűen csak ez a törvény. Joe-val meg is beszéltük, majd oda is együtt megyünk, és ha már nagyon unjuk a tanítást, akkor kidolgozunk egy felmentési stratégiát. Mármint az enyémet nyilván.

Ja igen, azért ne legyek ennyire egocentrikus, vannak ám diákok is. Mit mondjak, olyanok, amilyenek, de a barátaimon kívül még mindig ők azok, akikért ezt az egész cirkuszt mégiscsak érdemes csinálni még egy rövid ideig.  A kilencedikesek mint valami óvodáskülönítmény, de ezt leszámítva bájosak és helyesek. A nagyobbakat már ismerem, nekik nagyrészt jót tett a nyár, kivéve a végzős csoportot, akik hullanak szanaszét. Remélem, gyorsan összeszedik magukat.
Aztán itt vannak a felnőttek - érettségi utáni szakképzés. Valami hihetetlen mennyiségű diákot tanítok idén, és nagy részük fiú. A nevüket nem bírom megjegyezni, különösen a kis kompjúteres különítmény esetében, ott ugyanis tök idegen diákok vannak jórészt, értsd nem hozzánk jártak eddig, és mind ez a csinos, de egyelőre mindenféle különös ismertetőjel nélküli kisportolt, barna, rövid hajú, mosolygós kocka. Őket különben máris a szívembe zártam, a héten lenyomtam nekik egy kis számítógép-történeti előadást a TED-ről. (George Dyson tudománytörténész beszél a kezdetekről. Marha érdekes és vicces.) Egészen okosan és érdeklődve néztek rám, bár nyelvi problémáik szerintem voltak, de ezt jól kezelték. Mondjuk van két lány is, ők egy kicsit gyanakodva néztek, hogy akkor ezt most komolyan gondolom-e. Majd megszoknak.

Az jutott még eszembe egyébként a héten, és ez már egyáltalán nem ilyen optimista dolog, hogy mi a büdös életnek szívatják ezeket a gyerekeket a halálba? A rossebbnek kell nekik heti 35 órában fényesíteni a rezet a suliban. A bejárós felkel már sokszor ötkor, ül napszám a fasza kis órákon, aztán háromkor kiesik a suliból, hazavonszolja magát, eszik valamit és nekiáll tanulni. Egy felnőtt munkaidejét negyven órában korlátozzák. A gyerekét mennyiben? Hatvanban?  Mikor él ez a szerencsétlen? Mikor csinálja azt, amihez kedve van? Jövőre már tizenegyedikbe ér a terhelt generáció, nekik a harmincötre jönnek még a fakultációs órák, az esetleges verseny(vizsga)felkészítések vagy ha kevésbé szerencsés, akkor a korrepetálások. És akkor még nem sportolt semmit, nem találkozott a barátnőjével/barátjával, nem nézte csak úgy a falat otthon három órán keresztül, hogy összerakja, vajon mivégre is cseszte ide őt a teremtő erre a földre. Ez az egész egy baromság. Se játszani, se mozogni, se gondolkodni nem marad idő. Mondjuk ez is lehet egy cél, csak akkor azt meg nem úgy hívják, hogy oktatás, hanem hogy kiskorú veszélyeztetése. Hülye finnek, ők bezzeg ezt se így csinálják.

Más nincs, hétvégén dolgozni kell, de holnap talán lesz egy kis délutáni barátkozás az olvasóklubosokkal. Közben, hála az égnek, kisütött a nap, talán végre elfotózom a maradék két kockát a Lubitel hasából. Éppen ideje volna már.

Ja igen, legyen zene.

Welcome to my world

Vigyázat, felnőtt tartalom!

Jó, tudom, most mit vártam? Komolyan mondom, transzplantálni kellene az agyam, de sürgősen. Nem tudom, esetleg ha van valakinek otthon egy használaton kívüli, borsónál picivel nagyobb méretű darabja, az jótékonykodja már nekem át légyszi.
Szóval igen, tudom, én vagyok a hülye, miért nem előbb csináltam ezeket az órákat, miért nem csekkoltam le hétezredszerre is, hogy akkor hogyan és miképp, de az van, hogy édestökmindegy, ha én csinálok valamit ebben az Isten háta mögé száműzött helyen, az sose jókor van, sose alkalmas, és miért pont most, komolyan Biedermann, mér' nem két évvel ezelőtt?
Nem is kellene ezen felhúzni magam nyilván, mert egy pillanatig se meglepő, hogy azon a napon, amikor pont hogy kellene a csoportom, akkor az ő drága tanárnőjük is igényt tart rájuk. Ja hát igen, tényleg megbeszéltük, hogy van nekem ez az izém, ez a gumicicám ezekkel a videós anyagokkal, de biztos azt hitte, majd elmúlik. Mármint hétfőhöz képest ugye, amikor az emlékezetébe véstem, hogy bármilyen kibaszott óráról elvihet akit csak akar azokra a dolgokra, amik neki fontosak, mert neki mindig nagyon fontos dolgai vannak szemben bárki mással ebben az iskolában, csak erről a kettőről kivételesen ne.
Na mit mondott a kis osztályának? Na mit? Természetesen azt, hogy majd ha üzen, akkor tolják le a képüket próbálni. (Próbálni??? Hát nem egy kibaszott Vilijem drámát kell előadni holnap fejből eredeti nyelven, csak fel kell olvasni huszonöt sort egy papírról ünnepi ruciban. Lehidalok.) Röhögtem is óra elején, mert viccesnek találtam az egészet, úgyhogy meg is ijedtek a gyerekek, hogy elment az eszem, de mondtam nekik, hogy ezerszer megbeszéltük a mai napot, biztos csak kiment a tanárnő fejéből. Aztán lássunk csodát, az első órám háromnegyedénél betrappol egy csajszi, hogy akkor most, de azonnal.
Különben alapjáraton nem vagyok egy hülye picsa szerintem, ha megkérnek valamire, igyekszem együttműködni, de ma valahogy megelégeltem, hogy ez a kollegina kiskirálynőt játszik a szemétdombon, úgyhogy mondtam a kislánynak, hogy nem. Szép lassan, tagoltan és a magyarul mondtam neki. Szegény, azt hiszem, csúnyán sokkot kapott, mert sápadtan kitámolygott a teremből. Öt perc múlva visszatért, hogy a tanárnő üzenteti, hogy (ajókurvanyámatszórakozzak) akkor a diákok adják neki a pendrive-okat, majd leviszi, és akkor szünetben legyenek kedvesek lemenni a többiek is.
Mondtam oké, de öt perces a szünet, ne késsenek. Végül is tíz percnél többet nem is késtek, de legalább totál használhatatlanok voltak. Szuper. Ott ült egy csoport kilúgozott agyú gyerek, akik másra se bírtak gondolni összeszorult gyomorral, csak arra, hogy akkor holnap majd előadnak valakiknek valamit.
Nem akarom megkérdőjelezni ennek az egész rendezvénynek a súlyát vagy értelmét, legyen úgy, hogy ez fontos. Nem ezzel van a bajom, hanem azzal, hogy ez a kolléganő mindenen és mindenkin átgázolva érvényesíti az érdekeit. A diákjai ma hiányoztak egy csomó óráról nap közben, amit majd nyilván leigazol nekik, ha valamelyik tanár felháborodik, ha meg nagyon háborgunk, akkor még igazolatlant is kapnak, ahogy évek óta gyakorlat ez. Mossa kezeit, ő nem kért el senkit, nem is érti ... Utálom az ilyen viselkedést.
Biztos a front, Yvette vagy hogy a fenébe hívják ezt a cuki kis ciklont (egész jó kis amerikafílingem van), tehet róla, hogy nyűgös vagyok vagy az is lehet, hogy az feküdte meg a gyomrom, hogy Bridget ma elbeszélgetett velem. Elolvasta az óraterveket, és elérkezettnek látta, hogy ismét morális világítótoronyként utat mutasson nekem az én szellemi éjszakámban. Elmesélte, hogy ám ő látott már túlélőt, és hát hogy én majd az órán arról is beszéljek, hogy ezek az emberek (=zsidók, ezt nem mondja ki soha, még szerencse, hogy nem azt mondja, tudjukkik) egymást is kínozták a táborban, és az az ő túlélő ismerőse is mesélte, hogy amikor elkerültek onnan, akkor Németországban már jó dolguk volt. Szóval, hogy nem minden német volt ám gonosz. Na jó, amikor a Mengele, akiről ám sokan mondják, milyen hihetetlenül jóképű férfi volt, szelektálta őket, és ott kellett állni meztelenül, az tényleg megalázó volt, de hát mit lehet erről mondani, az a túlélő is például, meg a családja is majd mind hazajöttek végül. Na jó a szülők nem, az igaz. Talán ez volt az a pont, ahol leállt az agyműködésem.
Nem tudom, eddig őszintén hittem abban, hogy minden ember képes a gondolkodásra, de a mai napom után komoly kétségeim támadtak. Viszont egyetértek Hannah Arendttel. A gonoszság abszolút banális dolog.
Akkor most előveszek valami alkoholt, és feloldom benne magam.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Felnőtteknek!

Igazából arra gondoltam, hogy elintézem a posztot annyival, hogy mindenki menjen a picsába, de aztán gondoltam, hozzáteszem, hogy legyen szíves, mert udvarias ember vagyok, meg Húsvét is van, de ha már, akkor el is magyarázom pár sorban, ne az legyen, hogy nekem semmi se szent.

Nem a Húsvéttal van bajom különben, jó kis ünnep ez, tavaszi virágcsokrok, újhagyma, pasztellszínek, vidámság, ellene mondok a sátánnak, ilyesmik, inkább csak az ünnepléssel úgy általában. Vegyünk mindjárt az előkészületeket. Jóanya, mosvasaltakarít, bele lóg kifele. Vásárol. Cipekszik.  A hűtő összement, de a bicepsz fejlődik. Jóanya menüt gondol  ki, ajándékot beszerez, anyját támogatja, sonkát áztat, port töröl, tojásfestéket vadász. Tavaly ugyan volt negyven zacskó, de szublimált. Végül kék van. Miért kék a tojás csak? Mert nincs másik festék, baszki. Nem baj, Jóanya ételfestékkel pirostojást fest éjfélkor, hogy ne csak kék legyen. Rítus. Locsolni nem fogja senki, szóval mindegy ebből a szempontból, de legalább három napig majd színes tojást ehet. Mostan színes tojásokról álmodom.

Ünnep. Hajnalban támadunk fel. Én legalábbis, mert a kocsiból fel kell hozni az ajándékot. Füvet már nem szedek. Azért bennem is van büszkeség és emberi tartás. Konyhaszolgálat. A főzésben az a legjobb,  hogy sokáig tart, de legalább nem zavarja az embert senki a konyhában, mert kerülik, mint leprást a főnemes. Az első ébredező örömmel látja, hogy nemhiába tart házi rabszolgát, az egész frissen működött. Helyes. Szentcsalád reggeliz. Mérilyen a sonka? Milyen? Esik szét. Nem tudom. Nem jól főzted. Hogy lehet főzni egy sonkát nem jól? Nem tudjuk meg. nem jól. Egyértelmű.
Anyám érkezik. Áldott ünnep. A lépcsőház salátalében úszik. A megszentelt lépcsőház ünnepe. Mi misére, de előtte instrukciók: húst a sütőből tíz perc múlva ki, ésígytovább. Elkésünk, de nem baj, csak egy kicsit. A papot nem látom, de nem is kell, mert úgysem értem, amit mond. Ez egy buddhista pap? Csak azt hallom, hogy Ohmmm ... Így is jó. A stukkókat bámulom, festve mind. Halálodat hirdetjük, Urunk.
Mire hazaérünk, lelkünkben béke honol. Megterítünk. A húscsipsz egész jó, csak kicsit vág az ínyembe, de legalább nem kell szenet enni külön. A mini széndarabok a hús mellett a répa. Anyám szerint karamellizálódott. Szerintem elégett. A világ jelenségeit számtalan nézőpontból lehet értékelni. Dialektikus materializmus. A szénatom az élővilág alapja.
Ebéd után Diócicát látogatok, meanwhile a fiatalok kipróbálják az új soros görkorit. Ha volt ebben az ünnepre készülődésben jó, az kábé pont az a napi egy óra volt, amit Gofri kedves, és átmenetileg szeretethiányos cicájával töltöttem egy csendes lakásban. Mindig örült nekem, mindig hozzám bújt, és sosem volt szemrehányó. A tegnapi egy órából fél lett, mert pont ennyi időbe telt míg Bori eltörte az alkarját. Kocsiba be, ablakot le, gyerekklinika.
Szerintem bazmeg ne legyen gyerekorvos, aki nem tud mosolyogni. Különösen ne legyen fiatal gyereksebész, aki kurvára nem látott még ronda dolgokat az anatómiavizsgán kívül. Na mindegy, bús képű orvoslovag megvizsgál, hümmög, röntgent rendel. Műtőssegéd érkezik, mosolyog. Mi is. Hazajárunk mi ide. Gipsz, csevegés, röhögés. Látod, mondja Borcsinak, tőlünk is kaptál ajándékot Húsvétra. Szeretem ezt a palit, így kell ezt. Búsképű papírokkal jobbról be. Motyog, hogy az orsócsont. Lesújtóan nézek rá, és megkérdezem, hogy kedden rendel-e az orvos haverom. Bólogat. Szuper. Mintha megmozdult volna egy izom az arcán. Lehet, hogy harminc évesen botoxkezelése volt?
A gyereket otthon az érkező rokonokhoz támasztom, aztán frissen előrántom a vendégváró ezmegazt. Annak azért örülök, hogy hoztak sütit, mert anyámé kőkemény, én meg csak egyfélét sütöttem. A sógorom megy a hűtőhöz, kérdezi, hol a sör, jól van, hát otthon érzi magát, örüljek.  Az apósom egy negyven évvel ezelőtti történetet mesél, anyám a brüsszeli útját. Egyszerre. Zé úr és a sógorom hamar berúgnak, de ezzel akkor legalább le van tudva a ma délelőtti program is, úgyhogy olvashatok. Tulajdonképpen kár, hogy én nem rúgtam be, akkor legalább azt érteném, most mitől fáj a fejem. Az is lehet, hogy a kanapén alvástól.
Nem tudom, mi a megoldás, talán Emmának van igaza, és be kellene tiltani az ünnepeket. Vagy mégis Szamoára kell költöznünk minél előbb. Vagy Afrikába. Vagy nem tudom.
Jól vagyok különben, csak szar nap volt.

Kellemest

(A képet a Free Ostástka oldaláról vettem kölcsön. Remélem, nem bánják.)

Ez egy teljesen idióta poszt lesz most, az érzékenyektől és megszállottaktól elnézést kérek, tessenek odébb lapozni.

Szóval választás, és most nem azért mert egy tahó vagyok (illetve egyébként de), aki nem viseli szívén a demokrácia sorsát, meg aki felelőtlenül zárójelbe tudja tenni az elveit, hanem azért, mert egy kicsit én is besokalltam a drámától az elmúlt napokban. Az a helyzet, hogy szerintem volt négy év, lehetett (volna) faszán küzdeni az emberi jogokért, meg kiállni a szegény emberek mellett, meg egyebek, nem most kell anginás rohamot kapni, hogy itten a népek nem úgy döntenek, ahogy én szeretném. Ja, hogy nem sikerült? Mert rohadtul mindenki inkább a saját sorsával volt elfoglalva, meg azzal, hogy elrohadt-e a tulipánhagyma vagy kizabálta a pocok már megint, meg hogy a hülye pénztáros milyen lassan dolgozik a szupermarketben.
És tudod, mit? Szerintem ez elég normális dolog, az ember ilyen, életben akar maradni, boldog akar lenni, jókat akar enni, és mérsékelt módon, de normális esetben törődni akar embertársaival is, mert él benne a morális érzék. Hogy kit milyen arányban, mértékben mindez, az már más kérdés. Vannak, akik többet tesznek másokért, mint magukért, és fordítva. Hogy ki kiről gondolja, hogy jó ember, meg példakép, az meg sok mindenen múlik.
Na most miért volna ez hirtelen másképpen? Miért várjuk el, hogy a közpénzeket lenyúlók hirtelen iskolás gyerekek fejét simizik napi fél órában, meg hasonló hülyeségek. Most őszintén, kit lep meg, hogy konstans hazudozás és porhintés folyik? Tegye fel a kezét. Jól van fiam, te menj ki a folyosóra és nézd meg, kint vagyok-e.
Viszont forradalmi ötletem van. Ezentúl ne négyévente szavazzunk, hanem minden reggel. Legyen-e egy kis eső, hogy végződjön az esti krimi, a mama lekváros vagy túrós buktát süssön-e ésatöbbi. Persze nem drága országos szavazásra gondolok, hanem egyszerű kis helyi dolgokra. Ilyen módon ugyanis az emberek talán hozzászoknának ahhoz, hogy hogyan is működik a demokrácia. Mert itt nem az a legnagyobb baj, hogy négyévente okosan avagy hülyén szavazunk-e, hanem hogy fogalmunk sincs igazából, mi a fene történik a fennmaradó 4X365-1 napon velünk.
Ha ez így kivitelezhető lenne, akkor nem lenne négyévente ilyen B-közép hangulat, meg nem köpködnének egymásra a felek ilyen vehemensen, mert nem négy évig gyűlne a szájukban a nyál, hanem csak egy napig.
Szóval sajnos az az érzésem (lásd Biedermann Izabella: Egy szőke nő érzései ), édestökmindegy, mi lesz az eredmény, ha napi szinten nem működik a demokrácia, értsd a családtól az óvodán át a nyugdíjas otthonig, akkor megette az egészet a fene, és akkor rohadtul nem kellene meglepődni, bármi is lesz az eredmény.
Szóval szavazzatok persze, de jó volna holnap is szavazni, meg holnapután is. Például erről: "Enkeladosz titánt Pallas Athéné ölte meg, egy dárdával döfte keresztül, vagy egy szigetet dobott a fejére - ezt már ideje volna eldönteni." (idézet Varga Zsolt karcából a moly.hu-n.) Én a dárdára szavazok különben. Pallas Athéné egy okos csaj volt. Nekem valahogy jobban illik a kezébe a dárda, mint a sziget. De el tudom fogadni, ha másképp döntünk.

Absurdo da Vinci

Abszurd projektdráma két részben.

Szereplők:
Mária - szakmai vezető
Magdolna - néma koordinátorrendszer
József - céges képviselő
Júdás - Római Birodalmi Meghízott
San Francesca - messziről jött asszony 1.
San Petricia - messziről jött asszony 2.
Petrus - messziről jött ember nyakkendőben
Csillag - projekt menedzser 1. délről
Jászol - projekt menedzser 2. délről
Továbbá Pásztorok nyakkendőben
Egyéb Fontos Déli Emberek (egy szoknya, egy nadrág)
Kar, birkák, szalma, húsvéti tojások

1. rész:
Evangelizációs találkozó a katakombákban

Kar: Isten áldja az együttműködést.
Magdolna: mindenkit szeretettel és köszöntök az Absurdo da Vinci együttműködés keretében mind a magam, mind az Európai Protektorátus nevében. Azért gyűltünk ma össze, hogy elbúcsúzzunk szeretett Projekt testvérünktől. Isten legyen hozzá irgalmas.
Kar: Ámen
Mária: mindenkit szeretettel köszöntök az ... ja, ezt már mondtad. Akkor a mai kulturális és gasztrosokk keretében ellátogatunk két múzeumba, ami önöknek semmit nem fog mondani, mert Magdolna testvérem mindig ügyel az ilyesmikre.
Kar: Ámen
Magdolna: akkor oszoljunk a buszokra. A délieket valamelyik nyakkendős szedje össze a hotelből, mert ezek baszki mindig késnek.
Mária: Állj! Hol a Birodalmi Meghízott???
Magdolna: Majd út közben felvesszük a hadi útra reá.
Mária (félre) : Már megint miről beszél?
(A szereplők a buszokra fel.)
Magdolna: Nos, ez az első múzeum. Elég unalmas, de legalább nem fordítjuk mit mond az idegenvezető, így izgalmasabb lesz.
(Szereplők heves ásítozás, értetlenkedés után körbejárnak egy kis szobában.)
San Francesca: Á, ecco, l'ablak!
San Petricia: Fantastico! I ecco l'ájtó! Ma bene. Andiamo ki a levegőre.
Petrus: E dove el vino?
Magdolna: In vino veritász. Hehe, tudok olaszul. Na menjünk.
(Két órával később a Szent Vino di Via Kolostorban.)
Kar: És megérkezének a vendégek a szentelt víz kápolnába bele.
Birkák: Ez nem semmi. Ez is pályázati pénzből épült mi? Csak nem az Absurdo da Vinci keretből.
Csillag: Te, szerinted mi az a vissza nem térítendő támogatás?
Jászol: Fogalmam sincs, de tetszik. Megkérdezzem?
Csillag: Mégis kitől? Itt két év alatt még senki egyetlen kérdésünkre nem tudott felelni.
Jászol: Igaz.
(A kápolnában:)
Magdolna: Akkor igyunk a sikeres együttműködésre.
Mária: És együnk a sikeres együttműködésre.
Birodalmi Meghízott: de jó kis projekt ez.
Fontos emberek délről egymásnak énekelnek: Bolje biti pijan nego star ...
(Szereplők, birkák, Kar eszik, iszik, vigad. Másnap feje fáj. Az összes.)

 2. rész: Projektdokumentizációs zsinat

Mária (megviselten, pecsétes protokollpólóban): Kedves evribádi! Mindenkinek jó munkát a 230 oldalas tanulmány elkészítéséhez. L'avórra fel!
Magdolna: kér valaki kávét? Nem? Akkor megyek is.
(A szereplők zavartan pislognak egymásra. Heves józanodás zajlik.)
San Francesca: Que?
San Petricia: Que?
Petrus: Que?
Csillag: Oh, jebiga.
Jászol: Megszívtuk?
Csillag: Meg.
Birkák: Micsinálunk? Micsinálunk?
Fontos emberek délről: Thanks for everything. Menni kell. Molto importante dolgok. Köszöni lehetőség. Jó munka. Kitartás. Szép nap. Éljen projekt.
Pásztorok nyakkendőben: Nos, miről is szól az együttműködés?
Birkák: Hááát ...
San Francesca: Hol Magdolna a néma koordinátorrendszer?
San Petricia: Elment.
Csillag: Jó, akkor én csinálok egy tartalomjegyzéket.
Jászol: Én megírom a konklúziót a pályázati anyagból.
Csillag: Van valaki, aki tudja, miről szólt a projekt?
Birkák: Háááát ...
Petrus: Vino? No?
Birodalmi Meghízott: Úristen, hogy kerülök ide? Miért nem aludtam otthon???
József: Én meg elmegyek, mert megjöttek a céghez az oroszok.
Kar: Ó, boldog, ó, óra, amikor mindez véget ér.
(Két nappal később ugyanott.)
Mária: Good job. Látom mindent sikerült megoldani nélkülem is. Akkor most jó utat, remélem, ezt a sikeres együttműködést a jövőben is folytatjuk.
Magdolna: Klassz. Gratulálok. Mindenkinek jó utat.
Kar: Jó utat! Jó utat! Isten áldja az Absurdo da Vinci programot.
Birkák: Jézusnak nem kellett volna itt lenni?
Kar: Hülyék. Az egy másik pályázat.
Birkák: Tényleg? És annak mikor van a zárása?
Kar: Egy hónap múlva. Reméljük addigra feltámad.

Retus

Felnőtt tartalom! Csak saját felelősségre.

Nem is tudom, hol kezdjem. Nyilván ott, hogy nem vagyok normális. Tudom, ennek nincs hírértéke már, de akkor is. Péntek van, süt a nap, szarni lehet mindenre a politikától kezdve a globális felmelegedésig, erre mit csinálok???? Na mit? Elmegyek tablófotózásra.
Tudom, az ilyen ember lője le magát, és mielőtt elvérzik, lehetőleg ássa is el a testét egy félreeső bánya mellett egy üvegcseréppel, hogy a társadalomnak, a családjának és a barátainak ne okozzon több gondot. Ez volna a fair eljárás, nem az, hogy még meg is írja a kalandot, de hát bocs, muszáj kidühöngenem magam, és hát azért azt is vegyük számításba, hogy aki életében fotózott már valaha, az legalább röhög ezen egy jót.
Persze már a telefonbeszélgetés alkalmával gyanút kellett volna fogjak, és javasolnom kellett volna az engem tablójukra ragasztani szándékozó osztályoknak, hogy a képem helyére rajzoljanak egy szmájlit vagy egy vicsorgó fejet, de neeeeem, én barom kedves akartam lenni, meg együttműködő. Minek olvasom Máté Gábor könyvét egyáltalán???
Na szóval a pali azt mondja a telefonba, hogy a tanárnő (sic!) akkor menjen kettőre. Mondom, aha, és milyen színű felső kell? A gyerekek matrózban vannak. Mondom, oké, csessze meg, de milyen lesz a háttér, milyen színben lesznek a kolleginák ésígytovább, aszongya mindegy. Siettem, mondtam, jól van, akkor mindegy színűben leszek.
Odamegyek, azongya az ajtó Stúdió, apád stúdió, koszlott pince, bent már nyomorognak hatan. Bátor anyuka mondja, tablófotózás van. Mondom, ja azért jöttem. Három a kislány a puffon Western csizmában. Biztos Western-tagozatra járnak. Egy másik hevesen sminkel, csóró gizda srác ötlönnyakkendőben izzad.
Mondom, hali, tanár vagyok, két fotó lesz, osztán mennék, persze ha van egy ilyen bika azt még kipróbálnám. Bika nincs, szék van. A csávó hümmög. Piros kardigán? Mondom, nem piros, mindegyszínű. Izzad. Hogy hát ez nem lesz egyszerű. Bazmeg, akkor mér' nem mondtad, hogy fehér. Tíz percig néz, de azt mondja, ne essek pánikba, megoldja. Pánikba esem.
Na jó, valamit buhera, ernyő, szűrő, anyámkínja, így-üljön tanárnő, ide-oda nézzen tanárnő ... ha még egyszer azt mondja, tanárnő, lefejelem, az biztos, baszki, kattintsál már, könyörgöm, hadd menjek a picsába. Nem jó, nem jó. Csillog a szemüveg. Ne bassz föl, hát vannak a földön szemüveges emberek. Na jó, de nem jó. Nyissam ki a szemem. Megölöm, az biztos.
Kicsit föl, kicsit le. Jobbra. Balra. Guruljon odébb  székkel. Ernyő, szűrű, háttér, sehogyse, piros kardigán, kell az a szemüveg? Nem hiszem el. Kell. Azért se veszem le. Hol az anyámban adtak ennek a fószernek fotósbizonyítványt???
Oké. kattint végre párat, csak ugye a piros, meg a szemüveg, és akkor mosolyogni is kéne ... Vicsorgok.
Arra gondolok, ha sorozatgyilkos lennék, ilyen kocafotósokra specializálódnék. A végén már majdnem sírok, mert kurva szar képeket csinál. Saját magamat nem lehetne, csókolom, egy Pajtás géppel is talán valahogy életszerűbbet tudnék esetleg.
Nah, válasszunk. A hatvanötös jó. (Nem jó, az a legkevésbé szar.) És akkor még itt a hetvenkettes ... mondom a hatvanötös jó. És esetleg a hatvannégyes? A HATVANÖTÖS jó. És ... Baseball ütőt akarok most. Ránézek. Törli a többi képet.
Oké, tudom, nem vagyok fotogén ember, általában pofákat vágok, és őszintén utálom, ha engem fotóznak. (Ezt szegény tavaly nyáron a továbbképzést megörökítő srác is tanúsíthatja, mert második nap életveszélyesen megfenyegettem, hogy ha még egy képet készít rólam, ott helyben átharapom a torkát.) Tudom, kicsit túlreagálom ezt a dolgot, de mit csináljunk, utoljára három éves koromban készült rólam viszonylag elfogadható portré azóta csak kifejezetten tehetséges emberek tudnak normális képet csinálni rólam. Ez van. Ilyen a fejem sajnos.
Mérgemben felhívtam TSB-t, aki jót röhögött, de csak azért, mert ő még nem volt. Úgy könnyű. Igyekezett megvigasztalni. A tanítványai azt mondták, a végleges képeken annyit retusál  a pali, hogy nem lehet ráismerni az emberre. Volt olyan, állítólag, akinek leretusálta az orrát a képről. Meg vagyok nyugodva. Még az sincs kizárva, hogy az egész fejem leretusálja, és akkor rajzolok a képre egy szmájlit. Piros kardigánban, szemüveggel.
Hogy ez micsoda egy ordas nagy átverés.
Aki szórakozni akar gyerekkori képeimen az itt megteheti: KATT
Most iszom valamit.

Első Intergalaktikus Humán Nap

Kedves Mindnyájan, Kedves Ti, de leginkább Kedves Mi, akik gondoltunk ma rátok!

Virradt a nap a szektorban, ez nektek fontos valamiért, hát ezzel kezdem. Egész úton idefele azon, hogy hogy is. Drágáim! Emberek! Mi, akik hozzátok aligha, mi, akik újonnan, akik tirátok fel, mi olyan nagyon szeretünk titeket, hogy ezen a napon próbálunk kifejez minden összest, amire az intergalaktikus évezredekben nemigen. Ne haragudjatok, de ez a nagy sebesség, hogy eddig nem, de most igen.  Most meg megállunk.
Mit is, hogy is, felsorolni nehéz. Tán a kedves mosolyotokat, ahogy reggel a kávét behozva , a fart mozgatjátok ki. Imádjuk a frissen mosott fogatok, egyáltalán, hogy van fogatok, és persze azt az üde, mindig vidám, hajas fejbőrt, a gondos két kezetek, öt ujjal is mi mindenre mentek, szédítő. Mi, a ti Uraitok, leborulunk emberi nagyságotok előtt, hiszen  kifejlett egyedeitek akár a száznyolcvan birodalmi centimétert is. Csoda.
Mióta mi is itt lakunk veletek, életünk pazar. Az a sok gondoskodó szeretet vagy hogy is hívjátok, meg a vidám énekszó, amit csak ritkán szakít meg egy kis sírás, de higgyetek nekem, ti még akkor is szépek. Bőrötök illatosan.
Ahogy kedves udvari költőnk Paulo mondaná, ha most itt lenne: Az igaz szeretet a nehézségek erdejében is utat talál magának a szívig. Ezt mondjuk nem tudom, hogy mert nekünk fibrillációs kamra, de PR menedzser javasolta, hogy olvas.
Ma, hogy végre  alkalom megünnepelni első Intergalaktikus Humán Nap, örülünk, bárki is legyen a Vincent, bár remél, nem az a kis lázadó köcsög. Hoztunk nektek kisvirág, giccses kártya, csokoládé, virsli, mustár, transzparens. Egyél, szagolj, ne lázadjál. Boldogság.
Köszönöm figyelem.
A következő Inerglaktikus Humán Nap várható időpontja: 2048. március 8. Addig kitart, vigyorog, haja lobog.

Na húzzunk a picsába, mert még negyvenegy bolygó visszavan. Ki volt az az állat, aki ezt az egészet kitalálta?

Extreme Biologische Mann

Helló, sziasztok, én leszek a mai előadótok, Feri vagyok, pé-há-dé hallgató. Ezt most nem magyarázom el, mert hosszú, de két év múlva már doktor leszek. Üljetek le, mert elkezdeném, ha már reggel összedobtam ezt a kis prezit nektek direkte. A KontraRáktól vagyok különben, van is ilyen pólóm, amit most fel kéne vegyek, de ti is láthatjátok, micsoda bicepszeim vannak, szal simán szétrepedne rajtam, de azér' a kislányok elképzelhetik, hogy most pólót cserélek, ha gondolják.
Na akkor kezdjük, tudom, hogy tíz perccel előbb vagyok, de nem baj, majd kitöltöm az időt hatásszünettel meg arcélmutogatással. És nyugodtan rajongjatok közben is, nem most adok elő először. Különben meg aki késik, annak pofon a jutalma, az első későé egy, a másodiké kettő, a harmadiké három, ésatöbbi, négyig most nem akarok elszámolni.
Hát akkor ugye a téma a rák.  Pontosabban a daganat, mert abból van jó is, jóindulatú, az csak úgy van, meg növekszik. Pár éve volt egy faszi, akiből 58 kiló daganatot operáltak ki, és hát ennek eléggé örült.
Na most a rosszindulatú daganat az vándorol. És addig vándorol, hogy sok lesz belőle, és akkor a többi szervek már nem működnek, és akkor meghalunk. Attól, hogy valaki rákos, még persze élhet pár évet, mert azt kezelik. De hát az az élet rendje, hogy az ember rákos lesz. Meg ugye egy nyolcvan éves ember már élt eleget, az orvosok is úgy vannak ezzel, hogy kezelgetik, de hát minek. Én ha véletlenül megélem a nyolcvan évet, persze nem akarok rákos lenni, de ha az leszek, majd nem hagyom, hogy piszkáljanak.
Egy csomó dologtól lehet az ember rákos, kivetítem, szerintem csak a felét értem, szóval most ne kérdezzetek. Itt van ugye a stressz is. Három fajtája van, a fizikai, az jó, mert erős leszel tőle, mint én, a szellemi és az érzelmi. Van, aki nagyon használja a szellemi képességeit, ezért szellemi stresszt kap, és az nem jó. 
Ha valaki összevissza él, az nem jó, mert a szervezete megzavarodik. Ha összevissza eszik, meghízik, ha meg összevissza alszik, akkor meg stresszbe lesz, és végül rákot kap. Mint például az orvosok, de én nem vagyok orvos, és nem is leszek szerencsére.
Bocsánat, most töltök egy kis vizet magamnak ebbe az üvegpohárba itt, és kicsit játszok vele, jövök-megyek, forgatom a kezemben, hogy jól látsszon a bicepszem, és aki akar fotózhat is, nem zavar, csak hadd pózoljak, mert a jobb arcélem az előnyösebb.
Na, ja igen, táplálkozás. Hát az emberek ilyenek-olyanok vagy egy kicsit átmenetiek. Az a fontos, hogy egy egészséges öntestképük alakuljon ki. Például vannak, akik ilyen kis kerekmellűek, van combika meg kis pocak, na azok nem kövérek, azok ilyen kerekek. Kicsit idenyálaztam az asztalra most, bocs, majd töröljétek le az előadás végén.
Szóval egyetek normális kajákat, ne műszarságokat, mert az nem jó. Az utolsó diára raktam pár gyümölcsöt, meg zöldséget, mert szerintem jól néz ki, és minden egyes áldott szót jól külön írtam, mert így hosszabbnak tűnik a szöveg.
Egyébként a biocuccokkal vigyázzatok, nem mondom, hogy rosszak, de szerintem azért van pár dolog, amit meg kell ahhoz  permetezni, hogy egészséges legyen. 
Köszönöm szépen a figyelmet. Az utolsó tíz percben szívesen osztok autogramot a kislányoknak, és persze fotózkodhatunk is, ha fel akarnátok dobni a facebook oldalatokat.
-----------------------
És ez nem csalás, nem ámítás, amit én írtam hozzá, azt nem szedtem dőlt betűvel. A többit szó szerint jegyzeteltük Gofrival, de ez ám a jéghegy csúcsa, mert az előadás nagy részében csak bámultuk, mi történik, és igyekeztünk nem vinnyogva röhögni. Legközelebb az rohadt élet, hogy kamerával megyek, mert vagyonokat fizetne ezért a srácért a Youtube. (Az elején azért voltam kénytelen kicsit többet fikcionalizálni, mert Gofri volt a második késő, jómagam pedig a harmadik, szóval a pólós epizódot még nem jegyzetelte, csak mesélte. Viszont pofont végül nem kaptunk. Már fizikai értelemben.)

Neuro

Van ez az izém. Hogyishívjákom. Neurózis vagy dili, esetleg agybaj, becézd, ahogy akarod. Bár a péntek esti exes (=tanítványok) mulatság igen jól sikerült, a hétvége hol nyűglődéssel, hol alvással telt, ma reggelre ismét csodálatos kis fizikális tüneteket tudtam produkálni. És ezen bizony az sem segít, hogy mindezzel tökéletesen tisztában vagyok, látom is magam kívülről, de hiába. Ennyit az én felettes énemről. (Bekaphatja.)
Mindennek ellenére dolgozom, de ha annyit mondok, a hátam közepére se, akkor nagyon jólnevelt úrilány formámat hozom. Hogy teljes legyen a kép a szellemi nyomorról, annyit elárulok, ma reggel minden kollégám hasonló állapotban volt, úgyhogy az ominózus happy kistanári is inkább Csehov cseresznyéskertjére hasonlított, és nem hogy nem jött a moszkvai vonat, de már a semmi se volt ugyanaz, mint régen. Hát így.
Egyébként nyilván rémes elmaradásban vagyok minden tervemhez képest, és úgy csúszik ki az idő a kezem közül, mint izzadt hegymászó tenyeréből a mentésre siető társ csuklója. A zuhanás is lehet vonzó állapot.
A hét ennek megfelelően zavarosnak ígérkezik ma este kvízzel, holnap TSB exeivel múlatjuk az időt, csütörtökön meg a tanári karácsonnyal (sic!), ami nem más mint a végső kétségbeesés ízléstelen és reménytelen éves csúcsa, ahol természetesen még berúgni sem lehet.
Egyelőre a péntek túl messze van, de ma még nem sírtam, csak tegnap egy kicsit a könyvesboltban, az viszont szinte nem számít, lehetett a meghatottságtól is.
Azt hiszem, más nincs, csak a masszív szürkeség, meg az, hogy kellene egy másik univerzum. Nem tudom, esetleg küldene valaki?

Gerinc

Felnőtt tartalom!
Jó, hát az én türelmemnek is van határa. Tényleg. Jó gyerek voltam, feküdtem, szedtem a szarokat, de most már elég. Napok óta csak ezt a kibaszott plafont nézem, és ennyit még a Sixtus kápolna plafonját se tudnám nézni egyvégtében. Vagy de, de akkor csókolom, tessék a Michelangelót idetranszportálni az időben, aztán egye fene, elnézem, ahogy festegeti nekem a Jóistent, meg az ő kedves kis ölebét, Ádámot.
Szerintem fizikálisan semmilyen javulást nem tudok felmutatni az elmúlt időszak alatt, viszont az idegállapotom gyorsan romlik, amin a beszedett legális drogok nemigen segítenek, szóval nem tudom, mit kellene csinálni.
Ma ahogy azt a hülye, otthon unatkozó betegek szokták, rágugliztam a porckorongsérvre. Bár ne tettem volna. Olyanokat írtak, hogy "mindig nagy fájdalommal jár", hát hihetetlen, ha nem írják, nem is jövök rá, hogy ez az érzés, ami deréktól lefelé kitépi az összes idegszálam, ez a fájdalom. De nem ez a csúcs, hanem amikor azt írja, hogy kialakulásában nagy szerepe van a munkahelyi és a családi stressznek. És ha ez így van, azt meg kell osztani a kezelőorvossal. Ne bassz föl, tényleg? Van olyan betegség, aminek nincs köze a munkahelyi és a családi stresszhez? Na? Ja nincs? Aha. Látom magam: itt fáj kedves doktor, de az mind semmi, mert a főnököm se kedvel, és otthon se rózsás a helyzet, mert senki sem mosogat helyettem.
Ugyan. Így vagy én, vagy a doki köt ki a diliházban. Esetleg mindketten. Totális baromság. Így én is lehetnék orvos. Fáj, igen? És a kedves édesanyjával milyen a viszonya? Aha. Reménytelen. Vegyen egy csinos koporsót. Pont leárazás van az öcsém üzletében.
Szóval nem tudom, de elég volt ebből. Esetleg hozzon már valaki egy viszonylag steril csontfűrészt, és amputáljon mindent deréktől lefelé. Én meg szerzek egy klassz kis gördeszkát, és elgurigázok vele ebben a hátralevő pár évben. Meglátjátok, ettől elmúlik rólam a munkahelyi és a családi stressz egykettőre.
Na jó. Csináljunk valami értelmeset. Hallgassunk Avishai Cohent.

Bolívia

Abszolút felnőtt tartalom!

Jól van. Nagyon lassan mondom, hogy értsd, amit mondok: elég volt. Második napja van szünet, de már lehúztam két 24 órás műszakot anyailag. Nem, nem vagyok kiakadva, elegem van. Eltöltöttem négy kellemes órát kórházban büdös emberek közt egy felnőtt fiúgyerekkel, akit holnap operálnak. ha nem megyek, bassza meg, tán még most is ott ül, és már meg is erőszakolták, és nem, nem azért mert egy puhapöcs, hanem mert kurvára nem tudja, mikor kell keménykedni, és mikor kell mosolyogni. Ez van. Ehhez kell a rutin, meg az évek.
Nem érdekes, boldogulok, kimentettem az amúgy nagyon kedves anesztes doktornő kezei közül, aki még búcsúzásképpen meg is simogatta az ajtóban. Nem gáz, értem, hogy az ember örül, ha ép embert lát, nade egy picit nem túlzás ez?
Ebédeltetés, mosás, bevásárlás, hoppá két óra, negyed órás pihenésnek vége, hol a cipőm, nem tudom, akkor lánynak kell öltözni a temetésre, mert a másik fekete cipő az magas sarkú. Amúgy harminc fok van, ideális a fekete. Nemizzadok, nemizzadok, nemizzadok. A hamvasztás előtti búcsúztatón a nagybátyám neve helyett a sajátomat vizualizálom a koporsóra. Tök jól megy. Jól áll nekem a halál.
A kis közönség tanácstalan, ki kicsoda lehet. Én előtalálom apám két, még életben lévő húgát. Az egyik harminc kiló és alig tud járni, de kivételesen nem részeg. Viszont foga az nincs. A végén téblábolnak, hazaviszem őket. Hazaviszem anyámat. Tanítani megyek. Tanítok. Hazaviszem magam. Otthon idegösszeomlás helyett vacsorát főzök. Jön a vendéglány, igyekszem nem zombiként nézni rá, ne legyen panasz. TSB még elugrik a csavarhúzóért, lemegyek a kocsihoz, megbeszéljük, kinek milyen kurva jó eddig a szünete. Döntetlenre állunk, és csak azért nem bőgünk, mert az is csak energiaveszteség. Este olvasni akarok, de nem tudok. Inkább Galadriellel levelezek. Azt gondolom, ő például levágna a kötélről, ha úgy adódna. Közben csipszet eszem sült gesztenyével, pedig csipszet nem szoktam enni, és a vacsoráról is leszoktam idén. Ott helyben hízok két kilót hasra. Helyes.  Később filmet nézek, de kétszer alszom el közben. Mondjuk kívülről tudom, és jó rá aludni. Békés.
Reggel taxisofőri szolgálatot teljesítek, később elmegyek és felásom apám sírját. Virágot ültetek. Fáj a derekam, amikor a gyökereket szedegetem, de egy lírai hangvételű poszton gondolkodom. Nyilván csak addig, amíg nem kell nekiállnom telefonálni a sír fölött, hogy akkor a nagylány hol menjen kórházba a nem javuló mononukleózisával. Felhívom a barátom, aki Pestről intéz egy ágyat Pécsett. Később felhívom, hogy mégsem kell kórházba menni. Aztán elolvasom a zárót, elküldök mindenkit a kurva anyjába, és írok egy üzenetet neki, hogy mégis kell az ágy. És arra gondolok, hogy bassza meg, milyen hülye már az az orvos, aki azt mondja, hogy semmi dráma, de a zárójelentésre azt írja, hogy hospitalizáció javasolt.
Ma haza kell hozni a gyereket. Mehetnék én is, de nekem még visszavan a délutános műszak. Főzés, vasalás, mosás, tanítás.
Jaaa, és igen, drágám, tudom, hogy a séta meg a sport egészséges, és nem, nem röhögök vinnyogva, amikor arról van szó, hogy kicsit mintha megereszkedtek volna a hasizmaim. Együttérzek veled, hogyne, hogy csak két órára sikerült ledőlnöd hétvégén, és hát hogy a fenébe ne akarnék elmenni este sétálni még egyszer, amikor az olyan egészséges. Hogy fehér pólót vasaltam-e már? Nem tudom. A negyvenkét póló közt ne lett volna fehér? Ja, bocs, hogy azt a kedvencedet? Aham, hát bazmeg, azt pont nem.
Igen. Nekem is feltűnt, hogy mostanában indokolatlanul sokat káromkodom, ami rossz hatással van a gyerekeimre.
Megmondnom, mi van. Kell nekem egy cuki kis ágy pattogó zománcfestékkel egy szobában valami csendes, sárga házban, ahol azt a kis fehér, hátulmegkötős kabátkát lehet hordani. de ha nem megy, akkor két feles, meg három repülőjegy a bolíviai fennsíkra. Szerintem húzzunk innen el a francba. Most.
(Ide kellene valami trash metál szám most. Javaslatokat elfogadok.)

Rendezői változat

Mindig mosolygok, amikor azt olvasom egy film borítóján, hogy rendezői változat. Hogyhogy, mert a másik meg milyen változat? Nézői? Forgalmazói? Erzsike változata a földszint kettőből? Egyébként nyilván, de hát akkor is.
Közben viszont arra jutottam, és ilyenkor egyáltalán nem mosolygok, hogy nekem is kellene már egy rendezői változat az életemből. Hogy lenne ennek a vergődésnek mondjuk egy olyan változata, amiben én, az elsőfilmes, mégiscsak megmondhatom, mi merre menjen, meg hogy bassza meg a világosítók emeljék fel a seggüket végre, és hozzanak be valami lámpákat, mert kurva sötét van, úgyhogy elég gyakran sikerült itt kérem a színészeknek (amatőr stáb persze) pofára esni.
Jó volna, ha tudnék beszélni a forgatókönyv-íróval is végre, mert amit eddig írt, az egy rakás szar. Először is, el kellene dönteni végre, mi a műfaj. Komédia, tragédia, abszurd dráma esetleg groteszk egyperces? És el kellene magyaráznom neki azt is, ha már magától nem tudja, hogy lehet ez a film vegyes műfaj, csak akkor lesz szíves egy kicsit összeszedni magát, és valami egyensúlyra törekedni. Manapság csak tragikus elemeket sikerül bedobálnia reggelente, szóval na. Csináljunk ezzel a sráccal valamit, mert erre senki se lesz kíváncsi: halál, betegség, szomorúság, stressz, unalom ... Édesjézus, egy zsé kategóriás dráma is többet tud ennél.
Az operatőrtől sem vagyok oda az az igazság. Ez a technika, hogy az arcomba tolja a kamerát: na nézzük akkor, hogy reagál a főszereplő-rendező az őt ért csapásokra, nehézségekre, örömökre. Na? Na? Na? (Mint Szenilla a Nemóban.)
Á, ezt a filmet ember meg nem nézi. Rendezte Tarr Béláné született Biedermann Izabella. Anyám! (Ő is benne van egyébként, lyukas zászlóval egy barikád tetején (miért nem barrikád???? nincs is birka a környéken. mindegy), onnan mobiltelefonál, kislányom, most nem érek rá, mert nemzetileg összetartom a földet, de majd jövök. És jön is. Az ember már nem tudja, mikor jobb neki.
A szereplőgárda elég vegyes. Férfiak, nők, gyerekek. Utóbbiak egész profin teszik a dolgukat. A többiek egy részét a Jóban Rosszban szereplőválogatásán kukázta a sminkes, a másik részük okés, csak legtöbbször a dráma tanszakról érkeznek, alig van komikus vagy komika, viszont van pár kamikáze pilóta. A kamikáze szót nem tudom helyesen leírni, de mindegy, a rendező ne írjon. Hacsak nem író-rendező.
Na. Az a lényeg, hogy kellene most egy kis idő, meg átgondoltság, mert ez a film itten kifejezetten szar. Átgondolatlan, kapkodó, indokolatlanul eklektikus, és nem tud felmutatni semmiféle pozitívumot az elmúlt néhány év forgatási napjairól.
Megmondom, mit akarok. Először is a szereplőknek kevesebb drámát. Tényleg. Már nem bírom. Kevesebb betegséget, pláne gyerekét. Az ember nem tud 24 órában ápolni, mert se energia, se lélekerő. Mindenki gyógyuljon meg. Most.
Aztán kell sok fény. Nem kinti, leszarom, hogy 24 fok és verőfény van kint, ha idebent a stúdióban olyan fagyos a légkör, hogy hűtőházat lehetne nyitni. Lámpa kell, sok, de ezt már mondtam. Unom a sötétet.
A kosztüm oké, kéne még pár színes pulóver, meg rövidgatya, meg egy szalmakalap. A szalmakalap jót tesz a filmeknek, csak kertben kell hordani őket.
Szomorú, de pár szereplőtől most már meg kellene válni azt hiszem, vagy el. Az ember még a filmekben sem tud állandóan boldogtalan lenni,  kellene valami más is néha. Nagytotál a lemenő nap giccses fényében egy francia szőlősdombon, vagy mittudomén Jean Reno, mint kölcsönkapott szerető pár kocka erejéig. Vagy a főszereplő, amint egy kád forró vízben ázik. Leginkább ez az utolsó. A rendezői változatba kell egy kád. Egy nagy fehér kád.
Lehet erre pályázni valahol?