Bolívia

Abszolút felnőtt tartalom!

Jól van. Nagyon lassan mondom, hogy értsd, amit mondok: elég volt. Második napja van szünet, de már lehúztam két 24 órás műszakot anyailag. Nem, nem vagyok kiakadva, elegem van. Eltöltöttem négy kellemes órát kórházban büdös emberek közt egy felnőtt fiúgyerekkel, akit holnap operálnak. ha nem megyek, bassza meg, tán még most is ott ül, és már meg is erőszakolták, és nem, nem azért mert egy puhapöcs, hanem mert kurvára nem tudja, mikor kell keménykedni, és mikor kell mosolyogni. Ez van. Ehhez kell a rutin, meg az évek.
Nem érdekes, boldogulok, kimentettem az amúgy nagyon kedves anesztes doktornő kezei közül, aki még búcsúzásképpen meg is simogatta az ajtóban. Nem gáz, értem, hogy az ember örül, ha ép embert lát, nade egy picit nem túlzás ez?
Ebédeltetés, mosás, bevásárlás, hoppá két óra, negyed órás pihenésnek vége, hol a cipőm, nem tudom, akkor lánynak kell öltözni a temetésre, mert a másik fekete cipő az magas sarkú. Amúgy harminc fok van, ideális a fekete. Nemizzadok, nemizzadok, nemizzadok. A hamvasztás előtti búcsúztatón a nagybátyám neve helyett a sajátomat vizualizálom a koporsóra. Tök jól megy. Jól áll nekem a halál.
A kis közönség tanácstalan, ki kicsoda lehet. Én előtalálom apám két, még életben lévő húgát. Az egyik harminc kiló és alig tud járni, de kivételesen nem részeg. Viszont foga az nincs. A végén téblábolnak, hazaviszem őket. Hazaviszem anyámat. Tanítani megyek. Tanítok. Hazaviszem magam. Otthon idegösszeomlás helyett vacsorát főzök. Jön a vendéglány, igyekszem nem zombiként nézni rá, ne legyen panasz. TSB még elugrik a csavarhúzóért, lemegyek a kocsihoz, megbeszéljük, kinek milyen kurva jó eddig a szünete. Döntetlenre állunk, és csak azért nem bőgünk, mert az is csak energiaveszteség. Este olvasni akarok, de nem tudok. Inkább Galadriellel levelezek. Azt gondolom, ő például levágna a kötélről, ha úgy adódna. Közben csipszet eszem sült gesztenyével, pedig csipszet nem szoktam enni, és a vacsoráról is leszoktam idén. Ott helyben hízok két kilót hasra. Helyes.  Később filmet nézek, de kétszer alszom el közben. Mondjuk kívülről tudom, és jó rá aludni. Békés.
Reggel taxisofőri szolgálatot teljesítek, később elmegyek és felásom apám sírját. Virágot ültetek. Fáj a derekam, amikor a gyökereket szedegetem, de egy lírai hangvételű poszton gondolkodom. Nyilván csak addig, amíg nem kell nekiállnom telefonálni a sír fölött, hogy akkor a nagylány hol menjen kórházba a nem javuló mononukleózisával. Felhívom a barátom, aki Pestről intéz egy ágyat Pécsett. Később felhívom, hogy mégsem kell kórházba menni. Aztán elolvasom a zárót, elküldök mindenkit a kurva anyjába, és írok egy üzenetet neki, hogy mégis kell az ágy. És arra gondolok, hogy bassza meg, milyen hülye már az az orvos, aki azt mondja, hogy semmi dráma, de a zárójelentésre azt írja, hogy hospitalizáció javasolt.
Ma haza kell hozni a gyereket. Mehetnék én is, de nekem még visszavan a délutános műszak. Főzés, vasalás, mosás, tanítás.
Jaaa, és igen, drágám, tudom, hogy a séta meg a sport egészséges, és nem, nem röhögök vinnyogva, amikor arról van szó, hogy kicsit mintha megereszkedtek volna a hasizmaim. Együttérzek veled, hogyne, hogy csak két órára sikerült ledőlnöd hétvégén, és hát hogy a fenébe ne akarnék elmenni este sétálni még egyszer, amikor az olyan egészséges. Hogy fehér pólót vasaltam-e már? Nem tudom. A negyvenkét póló közt ne lett volna fehér? Ja, bocs, hogy azt a kedvencedet? Aham, hát bazmeg, azt pont nem.
Igen. Nekem is feltűnt, hogy mostanában indokolatlanul sokat káromkodom, ami rossz hatással van a gyerekeimre.
Megmondnom, mi van. Kell nekem egy cuki kis ágy pattogó zománcfestékkel egy szobában valami csendes, sárga házban, ahol azt a kis fehér, hátulmegkötős kabátkát lehet hordani. de ha nem megy, akkor két feles, meg három repülőjegy a bolíviai fennsíkra. Szerintem húzzunk innen el a francba. Most.
(Ide kellene valami trash metál szám most. Javaslatokat elfogadok.)