Rendezői változat

Mindig mosolygok, amikor azt olvasom egy film borítóján, hogy rendezői változat. Hogyhogy, mert a másik meg milyen változat? Nézői? Forgalmazói? Erzsike változata a földszint kettőből? Egyébként nyilván, de hát akkor is.
Közben viszont arra jutottam, és ilyenkor egyáltalán nem mosolygok, hogy nekem is kellene már egy rendezői változat az életemből. Hogy lenne ennek a vergődésnek mondjuk egy olyan változata, amiben én, az elsőfilmes, mégiscsak megmondhatom, mi merre menjen, meg hogy bassza meg a világosítók emeljék fel a seggüket végre, és hozzanak be valami lámpákat, mert kurva sötét van, úgyhogy elég gyakran sikerült itt kérem a színészeknek (amatőr stáb persze) pofára esni.
Jó volna, ha tudnék beszélni a forgatókönyv-íróval is végre, mert amit eddig írt, az egy rakás szar. Először is, el kellene dönteni végre, mi a műfaj. Komédia, tragédia, abszurd dráma esetleg groteszk egyperces? És el kellene magyaráznom neki azt is, ha már magától nem tudja, hogy lehet ez a film vegyes műfaj, csak akkor lesz szíves egy kicsit összeszedni magát, és valami egyensúlyra törekedni. Manapság csak tragikus elemeket sikerül bedobálnia reggelente, szóval na. Csináljunk ezzel a sráccal valamit, mert erre senki se lesz kíváncsi: halál, betegség, szomorúság, stressz, unalom ... Édesjézus, egy zsé kategóriás dráma is többet tud ennél.
Az operatőrtől sem vagyok oda az az igazság. Ez a technika, hogy az arcomba tolja a kamerát: na nézzük akkor, hogy reagál a főszereplő-rendező az őt ért csapásokra, nehézségekre, örömökre. Na? Na? Na? (Mint Szenilla a Nemóban.)
Á, ezt a filmet ember meg nem nézi. Rendezte Tarr Béláné született Biedermann Izabella. Anyám! (Ő is benne van egyébként, lyukas zászlóval egy barikád tetején (miért nem barrikád???? nincs is birka a környéken. mindegy), onnan mobiltelefonál, kislányom, most nem érek rá, mert nemzetileg összetartom a földet, de majd jövök. És jön is. Az ember már nem tudja, mikor jobb neki.
A szereplőgárda elég vegyes. Férfiak, nők, gyerekek. Utóbbiak egész profin teszik a dolgukat. A többiek egy részét a Jóban Rosszban szereplőválogatásán kukázta a sminkes, a másik részük okés, csak legtöbbször a dráma tanszakról érkeznek, alig van komikus vagy komika, viszont van pár kamikáze pilóta. A kamikáze szót nem tudom helyesen leírni, de mindegy, a rendező ne írjon. Hacsak nem író-rendező.
Na. Az a lényeg, hogy kellene most egy kis idő, meg átgondoltság, mert ez a film itten kifejezetten szar. Átgondolatlan, kapkodó, indokolatlanul eklektikus, és nem tud felmutatni semmiféle pozitívumot az elmúlt néhány év forgatási napjairól.
Megmondom, mit akarok. Először is a szereplőknek kevesebb drámát. Tényleg. Már nem bírom. Kevesebb betegséget, pláne gyerekét. Az ember nem tud 24 órában ápolni, mert se energia, se lélekerő. Mindenki gyógyuljon meg. Most.
Aztán kell sok fény. Nem kinti, leszarom, hogy 24 fok és verőfény van kint, ha idebent a stúdióban olyan fagyos a légkör, hogy hűtőházat lehetne nyitni. Lámpa kell, sok, de ezt már mondtam. Unom a sötétet.
A kosztüm oké, kéne még pár színes pulóver, meg rövidgatya, meg egy szalmakalap. A szalmakalap jót tesz a filmeknek, csak kertben kell hordani őket.
Szomorú, de pár szereplőtől most már meg kellene válni azt hiszem, vagy el. Az ember még a filmekben sem tud állandóan boldogtalan lenni,  kellene valami más is néha. Nagytotál a lemenő nap giccses fényében egy francia szőlősdombon, vagy mittudomén Jean Reno, mint kölcsönkapott szerető pár kocka erejéig. Vagy a főszereplő, amint egy kád forró vízben ázik. Leginkább ez az utolsó. A rendezői változatba kell egy kád. Egy nagy fehér kád.
Lehet erre pályázni valahol?