Napok

Megvolt ez is. Az ünnep mármint. Nem mintha mostanában bármelyik aspektusa különösebben lázba hozna. Régebben izgalmasabb volt a forradalom gondolata is, meg az élet fordulója is. Nem unom, csak nem érint meg. Nem jut el hozzám. És már abban sem vagyok biztos, hogy van-e ünnepelni valóm. Hogy meg kell-e ünnepelni az életem. Vagy a tényt, hogy végeredményben, a világban létező párhuzamos univerzumok egyikében létezőnek mondhatom magam. Nem tűnik indokolhatónak sem az öröm, sem a bánat.
Minden reggel négykor felébredek, aztán hat körül megint álmos leszek. Tegnap ráértem, visszafeküdtem. Álmodtam. A legszebb álmok nem szólnak semmiről, csak a végtelen nyugalomról. Ha a halál ilyen, ilyen érzéketlenül boldog, az ember szerencsésnek mondhatja magát.
Ma megint csak robot van. Este filmklub. Sosem lesz vége a hétnek.
Néhány napja levelezem. Szoktam, nem ez a furcsa, hanem a téma. Nem tudom, mi a téma. Mondjuk az írás. Néha megtörténik, hogy nem látom a szavak mögött az embert. Most sem látom a másikat, inkább mintha Galadriel tükrébe néznék: magam látom a másikban - egyszerre bölcsebbnek és nyugtalanabbnak. Nagyon érdekes érzés.

Más. Hálóinget húztam. Ennek akkor is van jelentősége, ha elsőre bagatell dolognak tűnik. Lehet, hogy azt jelenti, hogy látni akarlak, és hogy lassan elveszítem a türelmem. Vagy nem jelent semmit, csak szeretem, hogy a hálóing puha. A kezedre emlékeztet.
Legyen szombat kétszer, aztán legyen megint hétfő. Aztán egy kicsit álljon meg a kedvemért az idő. Fáradt vagyok. Nem érdekel a világ.