Mennyi

Mindig ez az adagolás ... Persze, hogy Sándor jár megint a fejemben, Sándor drága, magának szinte mindig idegesítően igaza van. Ez van, patikusnak kellene lenni úgy igaz, akkor aztán tudnám, mennyi a túl sok, a még nem elég, az éppen jó. De most nem csak úgy mondom, hogy az én meg egy másik ember viszonyára gondolok, hanem egyáltalán arra, mennyi kell belőlem a világnak. És akárcsak Lénárd, magam is arra hajlanék, minél kevesebb, annál jobb. Igaz, szeretett doktorom nem ezt mondja sajnos, hanem azt, hogy valamivel kevesebb, mint az elég. Na ez az. Mennyivel kevesebb, és mennyi az elég?
Mert a szív porosodó patikamérlegét csak csak előhalássza az ember a polc alól, de mit kezdjen az én- közösség adagolással? Nehéz.
Ez a dilemma sok mindenről eszembe jutott ezen a héten. Egyrészt, hogy kell-e nekem írni valamit, ami nem blog (most persze zárójelbe téve a lehetőséget, hogy egyáltalán nem is tudok vagy ha tudnék se nagyon érdekelne senkit), másrészt, hogy az időnként hozzám érkező felkérésekből, leginkább baráti szívességként értelmezhető, bár kétségtelenül a szakmába vágó, közszereplésekből mennyit szabad elvállalni. Többféle kétség van bennem ilyenkor. Egyrészt a legfontosabb kétség a szakmaiságot érinti: elég jó szakember vagyok-e, nincs-e nálam jobb ésatöbbi. A másik az a velem született idegenkedés, ami nyilvános szereplések esetén elfog.
Nem idegen tőlem az exhibicionizmus, az gondolom világos. Ha így lenne, nem írnék blogot, nem fotóznék. De van bennem valami, ami mégiscsak jobb szeret odabent maradni a kis árnyékos, szürke, bokáig-mellkasig iszapban (köszi 6.Alabárdos, ez majd most márciusig nem megy ki a fejemből).
Nem tudom, mit csináljak, mert az van, hogy egyrészt marha érdekes a téma, és aki megkért, annak mind a munkáját, mind a személyét igen nagyra becsülöm, másrészt viszont nem vagyok én egy ilyen közéleti nagynő, és hátha mondok valami orbitális hülyeséget lányos zavaromban, amin az ELTE jogászhallgatói aztán hetekig gondolkodhatnak. Jó, nem ilyen vészes a dolog persze, joghasználóként, nem jogi szakértőként hívtak, de na, akkor is.
Az egyébként elég furcsa, hogy ha a Biedermann szerepel valahol vagy Carranzát idézik, az egyáltalán nem zavar. Ha meg arra gondolok, hogy ott a nevem a kiállítás plakátján, ideges leszek. Ezt fejtse meg a Zsigmond, ha tudja. (Öööö... önértékelési zavar, gyerekkori névtrauma, vannak ötleteim.)
Végül ma reggel inkább hajlok arra, hogy elmegyek az Emberi Jogi Roadshow budapesti, oktatási, iskolai jogokkal foglalkozó panelbeszélgetésére. De nem azért, mert fontosnak gondolom magam, hanem azért, mert az ügy fontos. És persze azért is, mert az, akinek ez a rendezvény szívügye, nekem is fontos.