Édes

Ide szorult valahogyan kettőjük közé, így hozta a sors, gondolom, de nem bánja senki. Se a nyugtalan, a nyári élményektől még hangos, újkönyv- és friss ceruzahegyezék-illatú szeptember, se a ködös-szótlan, magának való november. Az előbbit nem izgatja az utána jövők élete, az utóbbinak meg mindegy. Csak a jelen meg a jövő számít. Az is bolond, aki a múlton mereng. Őszi lázadás.
Ilyenkorra, mármint októberre, esik a szezonzáró hétvége. Már mindenki így hívja mindhármunk családjában is, pedig eredetileg a kétharmad (=Vitéz Mihály + az én) szülinapjának közelsége miatt időzítettük az utolsó terasztúrát ilyenkorra. Mi sem bánjuk az októbert persze, általában kegyes hozzánk az ég, jut még valamennyi az őszi napsütésből legalább délelőttre. Ha meg nem, hát úgy is jó. Akkor Szilvi begyújt a kávézó teraszán a kályhába, délután meg elő a filmet, elő a pálinkát (ez is egy másik üveg, ne felejtsük), elő a rózsás takarót, aztán csak az az egyetlen feladatunk, hogy örüljünk egymás társaságának.
Nekem édes az október. Benne lakik a szárán hagyott, megzsugorodott bőrű szőlő ragacsos leve, a mézes szálas tea, az első sült gesztenye, egy-két lusta vasárnap délelőtt, meg a nyugati horizontra ráhasaló nap.
Októberben az ember nem siet. Élvezi, hogy a bizonytalan, sietős szeptembernek már vége, a ködös, halálszagú november pedig még várat magára. Végtére is az október a mozdulatlanság hónapja. Meg az egyszerű létezésé. Meg a felkészülésé. A bizakodás és a kétségbeesés közti elégedett csendé.
Majd a november másmilyen lesz. Akkor majd nem mosolygok.