Newton drágám, sosem hagylak el. Hát hogy hagynálak el? Mindenem, a testem is, a lelkem is erre a bolygóra lett adaptálva, itt működnek az ereimben a vér áramlását szabályzó billentyűk tisztességesen, itt halad bennem az étel a megfelelő irányban, itt működik az agyam úgy-ahogy, balról jobbra, a ráció kezd, az érzelem fejez be. Értem, hogy megszülettem, de belehalok, hogy nem élhetek örökké.
Isaac, sajnálom, de rájöttem, minekünk nincs többé közös jövőnk. El kell hogy hagyjalak most. El kell mennem. Ki innen örökre, a semmibe, az egyenes labirintusba, ahol egyszerű minden, ahol csend van, ahol újra magam lehetek. El innen végre a végtelen szabadságba, ahol nem húz le a nehézkedés, se önmagamé, se a tiéd.
A homo sapiensnek két élet van. A földhöz kötött, a súlyos, a sárba kényszerítő, amiből az ember, a diadalmas, izmait és értelmét megfeszítve, a világ, a mindenség ellenében is álló helyzetbe küzdi magát, ahol önmaga társas létében is napfényglóriába öltözött magányos isten. És van a szabad, a nem gravitáló, a világűr, a tenger, a tudattalan, a földtől elszakadt, sötétben sodródó, a világmindenség csendjében lebegő ember. A nem akaró, nem tudatos, az izmain és akaratán uralkodni képtelen, a vonatkoztatási pontját vesztett ember, aki csak a földről nézve elveszett, egyébként inkább talán megtért oda, ahol otthon érzi magát. Mert ebben a magányban és csendben (paradox módon) az ember része lesz valaminek, ami önmagán kívül rekedt eddig - a világmindenségnek.
Aki merült valaha, talán tudja miről beszélek. Bár a víz alatt az ember a rá nehezedő nyomástól nem szabadulhat, a teste súlytalan. Így kaphat egy kis ízelítőt abból, milyen is lesz majd a szabadság Isten színe előtt.
Amúgy meg most én is azt mondom, el kell menni a moziba, és ki kell fizetni a jegy árát. A Gittegyleten majd lesz még egy kicsit talán kevésbé szubjektív.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése