Tejút

Mondjuk meg lehet halni, az se olyan nehéz. Lehet egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra. Ahogy tetszik. Tudni se kell róla feltétlenül előre.
Kicsit izgat a dolog. Ha majd meghalok, én fogom tudni, hogy meghaltam? Abban a kicsi időben, amíg úton vagyok, de még az agy működik, fogok én gondolni valamire?
Mostanában néha becsukom a szemem, és erősen összeszorítom a szemhéjam, mert akkor pont olyan, mint gyerekkoromban - a csillagokig jutok. Szerettem ezt csinálni. Rászorítani a kezemet a szemhéjamra és várni, amíg megjönnek a csillagok. Olcsó utazás a csendes Tejútig.

Én szerettem, azt hiszem. Sokat nem beszélgettem vele mostanában, de szerettem. A vidámabb apám. Apám komoly volt, szigorúbb volt a nézése is valamivel,  meg talán jobban a szívére is vett mindent, és ebbe aztán kötelességtudóan előbb bele is halt, mint a bátyja.
Ő is szeretett engem. Egyszer Budapestre utaztunk, jött a vonaton, és már messziről azt kiabálta:
- Szia, Alex!
Most még jól emlékszem a hangjára, amit majd hamarosan elfelejtek. Apámét már elfelejtettem.
Egyébként apámat is így hívta, a vezetéknevünk miatt egy kategóriába estem apámmal, de ez vicces, mert az ő vezetékneve is ugyanez volt. Azért magát talán nem hívta Alexnek, csak apámat meg engem. A testvéreimet nem. Különös.
Most, hogy már egyikük sem él, gondolom, találkoznak odafent. Nem is tudom, mit mesélnek majd egymásnak. Nem is tudom, mi majd mit mesélünk egymásnak a testvéreimmel.
Ma felhívott az a tesóm akivel még beszélgetni szoktunk, és nagyon sírt. Én meg arra gondoltam, hogy nem baj, ha én is sírok. Nem baj, ha az ember sír akkor is, amikor a testvérei még élnek.
Praktikus haszna persze nincs, se a volt férjét nem tudom megváltoztatni, se a tényt, hogy kirúgták, se azt, hogy jövő héten megoperálják. Mégis, együtt sírni valakivel, az egy kicsit olyan, mint együtt nézni  a szemhéj mögött a csillagokat, meg majd együtt beszélgetni, amikor már mindegy lesz az idő.

Jól van. Remélem, Isten megszámolta az összes könnycseppünket. Mint a Tejút csillagait.