Jegyzet

Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nagyon korán kezdtem el félni. Ha lehetne róla emlékem, arra gyanakodnék, születésemtől fogva.
Eleinte teljesen normális félelmeim voltak. Féltem az idegenektől, a sötéttől, a zsákos embertől, a hegyen bujkáló gyerekgyilkostól, attól, hogy anyám elhagy, vagy hogy apám eltűnik. Szokványos dolgoktól. Aztán egyszer, öt éves lehettem, talán hat, nem emlékszem pontosan, egyik napról a másikra elmúltak ezek a félelmeim.  Akkortól fogva nem féltem a sötéttől, mert megtaláltam magamban a sötétséget, nem féltem a haláltól, mert megtaláltam magamban a halált, és sorban mind, amitől addig tartottam, az éhséget, a hideget, a részvétlenséget, az önzést, a hiúságot, a tudatlanságot.
Azóta mástól félek. Legjobban attól, egyszer majd le akarom írni azt is, hogy félek. És ha egyszer leírom, nem lesz megállás többé, akkor azt is le akarom írni, hogy nem a haláltól félek, hanem az élettől, hogy nem a magánytól félek, hanem egy társtól, hogy nem a felejtéstől félek, hanem az emlékeimtől, hogy nem az ostobaságtól, hanem a tudástól, hogy nem a pokoltól, hanem a mennyországtól, hogy nem másoktól, hanem elsősorban és legfőképpen mégiscsak önmagamtól  - ettől az ismeretlen, erőtlen, hiába törekvő embertől.
Attól is félek, hogy ha mindezt leírom, akkor esetleg megbocsátok magamnak, még talán meg is kedvelem magam egy kicsit, és nem fogok félni többet, pedig a félelmen túl már nem is én vagyok, hanem valaki más, valaki, akit el sem tudok képzelni.
Eduardo Galeano azt mondja, ideje félelem nélkül élni, de talán nincs is igaza. Vagy nem teljesen van igaza. A legyőzhető félelmektől ugyanis megszabadulhat az ember, de az önmagunkból táplálkozókkal már nincs ilyen könnyű dolgunk.
Aki fél, gyáva, ezt mondjuk, de ilyenkor a külső félelmekre gondolunk, meg persze önmagunkra, a hősre, aki megbirkózik és győz. Aki nem fél, az ostoba, ezt is mondjuk, mert az ember igenis legyen óvatos, legfőképpen, ha önmagáról van szó, és ne rohanjon a vesztébe.
A születéstől a halálig tartó, szűnni nem akaró vakrémület és vakmerőség néhány évtizedét nevezzük életnek. Életnek, amiben a szentek és a gonosztevők, a bölcsek és a tudatlanok, a szüzek és a kurvák, a hősök és a hitvány árulók is mind mi magunk vagyunk.

Szóhasználat

Ez egy istenverte vidék! Nem azt mondom most, hogy átkozott, pedig szinonimák, de nem tudom megmondani, hogy miért használom egyszer így, egyszer úgy. Valahogy az istenverte, hiába káromkodás, az Isten nevét hiába számra vevő lázadás, az átkozott nekem csúnyább, mert tevőleges. Abban nem csak valami külső szerencsétlenség, hanem közreműködés van, ebben elhárítás, elszenvedés, vétlen balsors, abban cselekedet.
Apai nagyanyám sokat és szívesen átkozódott. Érdekes módon leginkább a gyerekeit átkozta, meg nagyapámat, minket unokákat soha, de én ettől függetlenül is féltem tőle, mert meg voltam győződve róla, hogy apám sorvadt karjának is ő volt az oka. Hogy biztosan megátkozta gyerekkorában.
Apám bal felkarja egyébként nem az átok, hanem gyermekbénulás miatt sorvadt el öt vagy hat éves korában, és éppenséggel szerencséje is volt, hiszen nem a lábát érte a sorvadás, nem szorult mankóra vagy tolókocsira, bár ha úgy vesszük, ebbe meg belehalt végülis, ebbe a sorvadásba, mert a szíve is kicsi maradt. Gyerekszív. Ahhoz képest sokáig élt.

Istenverte vidék ez, ahol rovásírással büntetik a gyereket az iskolában (nem az enyémet, cikkben olvastam), és ahol a háziorvos azt mondja a beteg gyereknek (tanítvány) miután belenézett a torkába, hogy vagy fekélye, vagy rákja van, majd megmondják neki a kórházban. Mondhatnám, hogy á, dehogy, újságírói túlzás, meg a gyerek értette félre az orvost, de nem vagyok benne biztos. Még emlékszem az első ultrahangos fickóra a pajzsmirigy sagából. Csak hát gyerek, ugye, annak nem kellene ilyen meggondolatlanul mondani dolgokat, és akkor nem ülne úgy az órámon, hogy csak mered a falra, mert azon jár az esze, hogy meg fog halni. És akkor még az is lehet, hogy tényleg meg fog halni.

Más nincs, temérdek óra van, unalom van, nyomasztás van, időhiány van, teraszvágy van. Tegnap Mihály nem jött ebédelni, mert helyettünk dolgozott sajnos, mi meg cserébe duzzogtunk. Nem akarok megváltozni, és nem akarok ilyen maradni. Ez most egy kicsit más dolog, de ez is eszembe jutott, mert reggel minden egyszerre jut eszembe. Álmomban valami éjszakai rendezvényen voltunk, ott volt Mihály is az erdőben, de ez csak a végén derült ki, amikor végre haza lehetett menni. Álmomban nagyon álmos voltam. Istenverte álmok egy istenverte ország  istenverte vidéki városából.

Holnap készül rólam egy fotó. Ezt most kifejezetten érdekesnek találom, pedig kevés dolog van, amit jobban utálok, mint amikor fényképeznek. Egyszerűen nem bízom a fényképészekben. A holnapi fotós kivétel. Azért kivétel, mert festő. Vagy szobrász? Mindegy. Az a lényeg, hogy tudom hogyan látja a világot, és az tetszik nekem. Most majd megnézem, hogy hogyan lát engem.

Egynek

Nem tudom, miért ilyen nehéz ez a január. Pedig aztán hideg se volt sokáig, ma reggel meg jótékonysági, jégmentesítő hófehér dara esett a vastagra fagyott, szürke latyakra, meg az összehugyozott járdaszélre. Arra gyanakszom, még szép is ez a reggel. Nem indokolható a rosszkedvünk tele.
Különben meg nem, nem gospel muzsika (Mi a franc van ezzel a youtube-bal, hogy ilyeneket ajánlgat nekem? Most nem keresem Istent, sőt, jobb is, ha nem találkozunk egy ideig.), hanem idő kellene ezen a héten. Kár, hogy nincs időkölcsönző például. Jövő héten szerintem vissza tudnám adni, tényleg, levonnánk az alvásomból, vagyis a fenét, a munkaidőmből. Még kamatot is hajlandó lennék fizetni, komolyan, csak erre a hétre kellene plusz egy nap. Abban az egy napban ugyanis kiolvasnám Austert az olvasóklubra, kialudnám magam és megvarrnám Dani ajándékát. Jó, akkor inkább legyen két nap. Kaphat az ember két nap kölcsönt hét napra? Nem hiszem.
Egyébként meg rohadt hideg van, de ez most jó, leszálltam egy megállóval előbb sétálni, ropogott a hó a talpam alatt, mint gyerekkorom nagyhideg telein, amikor anyám ugyanezen az utcán rángatott az óvodába reggelente, csak akkor még fáztam is a vékony kabátban. Miért volt nekem gyerekkoromban mindig vékony kabátom? Biztos nem lehetett mást kapni.
Ha van öröm, akkor az annyi, hogy ma közös ebéd van a lányokkal. Ez a heti örömlista első helyezettje. Remélem, megnevettetjük egymást..
Más. Forgách András könyvéről írtam a Gittre, viszont nem küldtem el az önéletrajzom, mert nem tudom, kit adjak meg referenciának. Meg elég sok más dolgot sem tudok. Csodás.
Hát ilyen nap ez, egynek ez is jó lesz.

Ez lett

Sosem volt kedvenc műfajom az értekezlet, mert gyakran feleslegesen töltünk időt dolgokkal, amelyeket rövidebben, hatékonyabban is meg lehetne beszélni, viszont szinte soha nem esik rajtuk szó igazán fontos dolgokról. Megvan ennek is az oka, félő, a végén verekedésbe torkollna az eszmecsere, mert diplomások ide vagy oda, az indulatokat nem nyeli el a keményfedeles oklevél. Hogy jó példával járjak elől, kapásból tudnék mondani legalább három embert, akinek szeretnék behúzni egy egészségeset.
Jó, nem húzok be nekik, mert az egyiknek tuti van ügyvédje is már, meg van pár cimborája, akik imádnak Árpád sávjaiban masírozni fel s alá, meg különben is, csak nem fogom ripityomra törni az ujjaimat a kemény fejükön.
Nem tudom, mi a megoldás, az biztos nem sokat használ, hogy jártatom a számat az értekezleteken, meg hogy (szerintem) okos kérdéseket teszek fel néha. Csak hát akkor mi a fene lesz itt?
Néztem az elnyűtt arcokat, Bridget egzaltált formáját, és tisztán láttam saját magam unott képét kívülről. Amikor a portfólióra, meg az értelmetlen adatszolgáltató lapra terelődött a szó, akkor mi már csak egymásra néztünk TSB-vel, és annyit mondtunk, hogy jövőre mi ezt nem akarjuk és kész. Ezt persze csúnyábban mondtuk. Sút azt is mondtuk, hogy ennél még sört csapolni is jobb valami külvárosi kocsmában, meg hogy sebaj, elvégezzük ókájéban. Ahogy hallom, nem sok olyan iskola van a miénken kívül a városban, ahova még effektíve be kell járni. Tényleg igaza van TSB-nek, csoda, hogy nem esett millió darabra ez az ország.
Amúgy rossz előérzetem van, most már elég komolyan. Zaphod orbitális víznyelője jár az eszemben. Mi van akkor, ha már alámosta az egész országot, és egy utolsó cinikus berúgás után mind eltűnünk a fekete lyukban? Persze akkor már nincs semmi. Félelmetesen biztató.
Egyébként is hideg van, álmos vagyok, napok óta nem sírtam, pedig kellene, és nem jut eszembe semmi, amire azt tudnám elég nagy határozottsággal mondani, hogy ikigai. Sőt nem hogy, de még felkelni sem akarok, csak olvasni, míg a csontjaimra nem szárad a bőr. (Kábé három év.)
Tegnap azon gondolkodtam, tudnék-e verset írni. Mármint hogy jó verset. Kár, hogy nem. A versekben olyan jó megkerülőmondatok lehetnek. A rím miatt, mondanám hümmögve, közben meg nem is.
Láttam egy jó filmet, az a címe: Hogyan nevezzelek. Francia persze, sokat kell rajta nevetni, de azért van egy pár rész, ami nagyon fájdalmas, és nagyon igaz. Nem mondom, hogy találjuk ki, melyik az, mindenkinek másik volna. Ilyenek az életeink. (Hogy lenne ez franciául vajon?)
Ez a zseniális film egy név körüli bonyodalommal indul egyébként, aztán évtizedes sérelmek, sőt titkok is felszínre kerülnek. Ó, hát az ember tényleg ilyen, őrizgeti a kis titkos tüskéit, míg gennyesre nem dagadva egyszer kifakadnak. Ezt egy sebész mondta egyébként egyszer, amikor a fejemet varrta. De akkor ezt ott dicséretnek szánta.
Én azt hiszem, nem akarom már azt csinálni, amit csinálok. Pedig tényleg szerettem tanár lenni, és szeretek tanítani még most is, de tanárnak lenni már nem szeretek. Van ennek bármi értelme?
Más. Bővül a citációs listám. Benne vagyok a kortárs botanikában. Komolyan mondom, ha akarnám sem tudnám ezt eklektikusabban csinálni. ÉS citáció Izabellának, bükkösök nemtommije nekem. Még a CIA sem jut a nyomomra, ha ezt így folytatom.
Tényleg el kéne utazni valami homokos tengerpartra. Hirtelen.

Galadriel

Vannak könnyen szerethető és könnyen felejthető emberek, de Galadriel más. Mondjuk úgy, kiválik. Nyilván született is valamikor, egy megfoghatatlan, idő előtti időben, amikor a világnak még Galadrielekre volt szüksége. Felhasadt a kárpit, kivetette magából a másik világ a királynőt, aki előbb gyereknek, később feleségnek álcázta magát, de mindvégig, születése pillanatától fogva a világok határán egyensúlyoz.
Galadriel általában szomorú. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud boldog lenni vagy hogy nem nevet. Nem jelent semmit, csak azt, hogy szomorú. A szomorúság a tudásból táplálkozik, a kezdet és a vég tudásából, a születés és a halál tudásából, a szeretet és a gyűlölet tudásából, a világosság és a sötétség tudásából.
A tündekirálynő általában nyugatra néz, nem barátkozik és nem bizakodik, mert tudja, hogy a tündék ideje ebben az életben végérvényesen lejár. Aztán néha sóhajt, elneveti magát, és ír nekem egy levelet, mert tulajdonképpen unja kicsit ezt a királynőséget, unja éjjel-nappal a jövőt látni, viszont szeret barátkozni, szeret szeretni, és szeret berúgni is. Engem mindenesetre boldoggá tesz, és ezt most azért írtam, hogy tudja.

Interferencia

Tigris megérzéseihez csatlakozva, és alig picivel, mint a könyv tizedén túljutva, én magam is ajánlom Paul Auster New York trilógiáját. Érdekes különben, mitől lesz valakinek elég hamar az az érzése, jó , nem azt mondom, hogy az első mondat után, de nagyon hamar, hogy az egy jó könyv, amit a kezében tart.
Ez is egy húrelmélet. Hogy egy húron pendülünk. Lám, milyen bölcs a jó anyanyelv.
De nem viccelek, tényleg hamar megérzem, mi a nekem való könyv, és ritkán tévedek. Most meg még bosszankodom is, mert sietve kellene olvasnom a csütörtöki olvasóklubra, közben meg nem akarom elsietni, hát igen, mint a jó szerelmeskedést ugye, hogy még tovább legyen jó, hagyni akarom ennek a regénynek a mondatait jó sokáig rezonálni magamban.
Tegnap egy Reich tanulmány elején olvastam: 
"Egy fokozatosan létrejövő zenei folyamat előadása vagy meghallgatása ezekre a dolgokra emlékezteti az embert: 
-amikor meglökünk egy hintát, majd elengedjük, és addig nézzük, amíg meg nem áll teljesen, 
-amikor megfordítunk egy homokórát, és végignézzük, ahogy a homok a szűk nyakon keresztül lassan lepereg, 
-amikor lábainkkal az óceán partján a homokba lépünk, és azt nézzük, érezzük és hallgatjuk, ahogy a hullámok teljesen betemetik őket. (…) " 

 Steve Reich: A zene mint fokozatosan megvalósuló folyamat (1968) 

Na ilyen Auster szövege nekem. Mint amikor meglöknek a hintában, és elengednek, és én is elengedem magam, csak lendülök a semmibe (Akkezdet) és vissza, és várom, hogy a történet szálai megszólaljanak, hogy a hangok, szavak, mondatok interferenciájában megszülessen a történet, és a végére majd úgy csengjen le, mint a Violin Phase for violin and tape. 

Én azt hiszem, úgy kell írni, mint ahogyan zenét szerezni vagy szeretkezni. Nem lehet, de legalábbis nem érdemes erőszakkal, csak a másikra odafigyelve. Mondjuk az írónak a történet szereplőire? Ezt nem tudom. Kire figyel az író? Lehet, hogy inkább önmaga és a történet harmóniájára. 

A szövegekben, mint a zenében, az oda nem illő hang kilóg. Minél több van belőle, annál élvezhetetlenebb a mű. Az oda nem illő hangot persze nem szabad összetéveszteni a történet, az interakciók eredményeképpen fellépő ideiglenesen disszonáns hangzással.  (Lásd Reich darabja.) A kakofónia és az interferenciából adódó disszonancia nem ugyanaz. Az utóbbi természetes. Számomra legalábbis. 

Ez van. Az írói önkielégítést végző szerzők meg egyszerűen nem érdekelnek. 
Hallgassunk Reichet és olvassunk Austert. Ma ez az egyetlen dolog, amire vágyom. 

Más. Valóság nagybátyám. Tegnap megírtam életem talán legunalmasabb félévi beszámolóját. Nem is érdekelt, nem akartam, hogy érdekes legyen. A botanikai cikk lektorálásának felénél járok, és nem értem, minek ötször elmondani ugyanazt egy cikkben. Mégsem vagyok természettudós.
Ma átnézem az önéletrajzom, és megírom a motivációs levelem, pedig azt sem tudom, tényleg érdekel-e az állás. Nem mintha azt gondolnám, pont nekem akarják adni, és nem mintha azt hinném, hogy Budapesten akarok élni. Mindegy.
Más nincs, már nem akarok még egy életet, ez az egy is sok néha. 

Könyvajánló

Még egy

Nem másik életre vágyom, hanem még egyre, és ez szerintem különbség. Az a még egy élet lehetne mondjuk persze egy párhuzamos univerzumban, innen csak pár centire, hogy (mert abban a még egyben tudnék erről a másikról itt, ezt hívnám másiknak ugyanis, mert ez volna a szegény, a lelenc, az elhagyott, itthagyott, megvert) néha, szürke és értelmetlen reggeleken átnyúlhassak ide, és megsimogathassam az arcom.
A még egy életemben okos volnék. Nem csak elméletileg volnék okos, hanem gyakorlatilag is. Ez azt jelentené, hogy tudnék élni. Hogy pontosan tudnám, mire való az élet, és hogy tetszene ez a tudás, mert hasznát látnám reggelente, amikor az ablakon kinézve a sok párhuzamos univerzum tekergőző szalagja közt meglátnám ezt a másik, sápadt, másnapos önmagam. A haszon a hit lenne. Az önmagamba és a mindenségbe vetett hit.
A még egy életemben egyébként szép is volnék. Nem öncélúan, nem a tökéletesség unalmával festve, hanem másképpen. Úgy volnék szép, hogy aki rám néz, egyszerre látna engem és a világmindenséget, és azt gondolná, nahát, ebben a nőben benne van a világmindenség, én meg mosolyognék, mert igaza lenne.
A még egy életemben, és ez fontos, sokat aludnék és jól, mert nem lennének olyan rémálmaim, mint ma éjjel, és ébredéskor nem kellene tíz perc ahhoz, hogy a rémülettől pengevékonyra szorult kamrákba a billentyűk végre beengedjenek egy kis vért, meg hogy újra kitáguljanak az éjszakai rettegéstől összeszűkült hörgők a tüdőben. A még egy életemben ezért nem úgy ébrednék reggelente, mint egy utolsó pillanatban a kádból kimentett fuldokló, hanem valahogy normálisan, békés átmenettel álom és ébrenlét között.
A még egy életemben az volna talán a legjobb, hogy örülnék annak, ami körülvesz, elégedett lennék, nem vágynék se többre, se kevesebbre semmiből. Nem hazudnék, nem csalnék meg senkit, nem mulasztanám el dicsérni embertársaimat, és nem bántanám azokat, akiket szeretek. Sőt, senkit sem bántanék. Persze nem azért, mert mindenkit szeretnék, hanem mert a bántás nem volna fontos, nem okozna örömet.
A még egy életemben egyébként se blogot, se semmit nem írnék, csak tenném, amit kell, egyetlen szó nélkül.

Free

Jó, csak majdnem, de már itt kopogtat a hétvége a vállamon. A tegnapi éjszakai műszak (már megint a bükkösök!) után ma este jönnek a lányok vacsorázni. Őszintén remélem, hogy nem tesz keresztbe az időjárás. Ha már eddig bírta, holnap reggelig még ne szakadjon ránk a jég és a hó. (Szombattól nem bánom, szívesen maradok itthon 4-5 napig. Úgysincs kedvem ehhez a hétfői értekezletbohózathoz.)
Forgách András könyvét elolvastam, hol tetszett, hol nem, de lesz ismertető majd a Gitten.
Ez a dal motoz a fejemben ébredés óta. Úgy érzem ez egy csodálatos barátság kezdete köztem és a havazás közt.

Játszani engedd

Mindenki másképp csinálja, énekelte az LGT annak idején. De nem csak az életre, a szerelemre, a csókra igaz ez, hanem a kultúrára is. Tegnap este, utolsó pillanatos baráti meghívásnak eleget téve, TSB-vel megnéztük a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi műsort itt a szomszédunkban. A műsorról előre semmit nem tudtunk, úgyhogy kíváncsian  (én egy kicsit talán ijedten is,) üldögéltünk a nézőtéren, és fogalmunk se volt,  mire is kell számtani. A helyszínből adódóan mondjuk komolyzenére tippeltünk, és többnyire igazunk is volt, mert a műsor nagy részét (szerencsére) komolyzenei darabok, leginkább Liszt és Bartók szerzeményei adták. Volt néhány vers is, himnuszok Kosztolányitól, Weöres Sándortól, Radnótitól és Nagy Lászlótól, no meg egy kis balett és kórusmuzsika, utóbbi kettővel azonban ritkán vagyok kibékülve, és most sem lettem sokkal lelkesebb.
De visszatérve a komolyzenére, azt azért megállapítottam, hogy ilyen necces estéken, amikor a nemzet ünnepel, az ember nyugodtan hagyatkozhat jó zenészekre. Persze a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem tegnap kezdte, és mivel még sosem hallottam őket élőben zenélni, külön öröm volt, hogy egy Liszt darab mellett (elfelejtettem a címét sajnos) éppen Bartók Divertimentóját játszották.
Persze a szünetben jót nevettünk, mert öreg barátnénk pont hogy ettől a műsorszámtól kapott agybajt, gondolom, a közönségben nem egyedüliként. Igen, tényleg ilyen ez, a a kultúra mindenkinek egy kicsit más. Ha azt mondom, én Bartókon nőttem fel, akkor azért túlzok, de az igaz, hogy életem első, nem belealszom típusú zenei élménye Bartók volt, és ebben az általános iskolai énektanáromnak, Lakner Tamásnak óriási szerepe volt. Az ő óráján hallgattam először nyolcadikos koromban (!) operát: A Kékszakállú herceg várát, és az ő óráján hallottam először élőben az Allegro barbarót, amikor egy ének szakos egyetemista fiú (szép, magas fiú volt) óra végén odaült a zongorához, és eljátszotta nekünk.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ad abszurdum nincs jó kultúra meg rossz kultúra, mint ahogy kívülről nem lehet egy szeretkezésre sem azt mondani, hogy jó vagy rossz - az aktusban résztvevő felek fogják eldönteni, nekik mi a jó. Hogy a test és a lélek illeszkedik-e, a tapasztalat mondja meg. A zene esetében épp úgy, mint a szeretők esetében. Azt hiszem, elméleti tetszés egyik esetben sincs, vagyis pont úgy nincs (komoly)zenei sznobéria, mint ahogy egy kellemetlen szerelem sem tartható fenn hosszú távon. Az ilyesmi ellen a test és a lélek is tiltakozik.
Nem gondolom, hogy másnak is kell vagy pláne, hogy illene szeretni Bartók darabjait, esetleg bárki másét. Nekem szerelem, másnak idegenkedés. De hát éppen ez a zenében a csoda - szerethetjük, akit csak akarunk, még csak indokolni sem kell.
A tegnap esti utolsó műsorszám az Allegro barbaro volt Érdi Tamás előadásában. Én Érdit még soha nem hallottam játszani, sőt róla sem hallottam még soha, de az első ijedtség után azon kaptam magam, hogy drukkolok neki. Jó, ez vicces, kiváló zongorista, ezer helyen játszott már ésatöbbi, de amikor bekísérték, olyan elesettnek látszott, hogy majdnem sírva fakadtam (pláne, hogy előtte Márta István zeneszerző szájából a fogyatékosok szó csúszott ki), és be kellett csuknom a szemem, míg a Liszt darabokat játszotta.
Az Allegro barbaro számomra a zongoradarabok alfája és ómegája. Most mondhatnám, hogy nekem aztán mindegy ki játssza, mind tetszik, de azért ez nem biztos hogy igaz. Forgách András könyve jutott eszembe, míg Érdit hallgattam, mert Forgách gyakran emlegeti az érintés fontosságát, hogy sok minden múlik azon, hogy nyúl egy férfi egy nőhöz. Sőt, szinte minden azon múlik, gondolom én, mert az érintésben kifejeződik mindaz a tisztelet, szeretet, vágy és félelem, amit a férfi a nő iránt érez. Tegnap este úgy éreztem, Érdi olyan odaadással nyúlt a zongorához, hogy azonnal meg is kapta a nőt. Az övé volt a zongora, az övé volt a darab egészen, visszautasítások és kényszerek nélkül adta magát oda és kapott teljes viszonzást. Mi ez, ha nem boldogság? Mint egy szép, és beteljesült szerelem. De hát jól van ez így, ez a zene, ez az irodalom, ez a művészet maga. És ezért jó, ha lehetőséget teremtünk mindenkinek, gyereknek és felnőttnek, hogy minél többféle zenét, könyvet és képet ismerjen meg. Sosem tudhatjuk, ki miben talál rá az örömre.

Más. Heindl Péter kedves olvasótársam a klubból, amúgy fontosabban és pontosabban jogász és történész, a jogállamiság, az emberi jogok elkötelezett támogatója, írt egy cikket az ÉS-be. Kiváló cikk, mindenképpen ajánlom olvasásra. A VilágMa oldalán ehhez a cikkhez kapcsolódva gondolkodtam a felelősségünkről. Ha érdekel valakit: KATT.
Egyébként a hét reménytelenül, de nem kedvetlenül zsúfolt, ma remélhetőleg eljutok a helyi Moly(ok) találkozójára, holnap vacsorára jönnek a lányok, úgyhogy hétvégére marad minden rengeteg, rengeteg sok munka. Remélem, ki sem lehet majd mozdulni.

Álmokról és álmodókról

Arról már sokszor írtam, hogy nem vagyok se hétfőkompatibilis, se értekezletkompatibilis, hogy egyéb illeszkedési problémáimat most ne is említsem, de néha tényleg meglepem magam azzal, mennyire kilógok. Álltam tegnap a folyosón, és néztem a kollégám, mint valami rossz filmben, amikor lelassulnak a kockák, hogy a hülye is felfogja, hogy ez itten a lényeg ám, erre kell emlékezni, érzelmi hangsúlyjel, nesze neked. Azt magyarázta, hogy nem neki kell megoldani a problémát, minek jön az iskolába, aki nem tud magyarul, különben is, a hollandokat senki sem szerette soha Európában, mert hülyék, és lám, ez a gyerek is csak gond, de sebaj, ha akarom, fordítsam csak le a kérdéseket ennek a gyereknek. Ecce történelmi és módszertani géniusz Martin Luther King napján.
Nem tudom, nekem vajon van-e még álmom. Nem tudom, hiszek-e még abban, hogy az ember képes békében, szeretetben és egymás iránti tiszteletben élni. Igaz, azt sem hiszem, hogy álmok nélkül bármire mennénk életben, akár átvitt, akár konkrét értelemben, és talán a keserűségnek és kiábrándultságnak is éppen ez az oka, ez az álomtalan nemzet.
Nagyon sok jó írást olvasok mostanában arról, mi is az, ami minket most körülvesz, de nagyon kevés írást olvasok álmokról. Talán elássák az emberek mind az álmaikat egy nagy gödörbe minden reggel, talán el sem ér hozzájuk az álom, mert a városok felett hatalmas, láthatatlan álomfogók fogdossák össze az álmokat, és dugják őket durva, realitásvászonból szőtt zsákokba. Nem tudom.
Nekem mindig tetszettek az álmodók és azt  hiszem, mással, mint álmodóval, nem is barátkoztam soha. Egy álmodót egyébként nagyon könnyű felismerni. Nem az arcára dermedt üdvözült mosolyról, dehogy, hiszen ő is lehet pont olyan szomorú, pont olyan kedvetlen, mint egy nem álmodó. Talán a mozdulatairól, talán abból, ahogy a sört bontja, talán abból, ahogy egy könyvet tart a kezében a buszmegállóban, vagy ahogy a könyv fölött elnéz. Nem lehet ezt pontosan megmondani, mégis egyik álmodó a másikat kilométerekről, egyetlen mozdulatáról, egyetlen félmondatából, egyetlen pillantásából megismeri.
Úgy hiszem, gyakori álomtalan periódusaim ellenére én álmodó vagyok, és azt remélem, halálom napjáig az is maradok.

Kislipót

Ha nagyon szemét akarnék lenni, akkor most elkezdeném felkutatni az igazi szüleimet, vagy inkább a testvéreim igazi szüleit. Tudom, nem szép az ilyesmi, de hát egyszerűen nem is értem ezt az egészet. Vicces kedvükben voltak az égiek, amikor minket egy családnak találtak ki, az már biztos.
Ez most arról jutott eszembe, hogy tegnap vendégségbe jöttek a tesómék, és bár hónapok óta nem láttam őket, mert idén nem tartottak karácsonyt, pontosabban a gyerekkel nem tartott, csak a pasival, hát jó, nekem aztán mindegy ez, mindenki úgy intézi az életet, ahogy az neki jó. Tulajdonképpen vártam őket, mert mindenféle összegyeztethetetlen világnézeti és elvi különbségeink ellenére is szeretem a testvérem. Tegnap viszont arra is rájöttem, hogy ez minden. Mármint hogy szeretem őket, mert ennél tovább nem jutunk, hiszen a fontos kérdésekben vérforralóan intoleráns, és kirekesztő, miközben a felszínen ultraliberálisnak gondolja magát, az unokaöcsém meg iskoláról-iskolára járva keres valami fogódzót az életben, amit sajnos nem talál. Igazi és hamisítatlan őrület az egész.
Nem vagyok egy karót nyelt HP, én magam is el-elkáromkodom magam, és nem vagyok híve annak, hogy más családtag gyerekét neveljem, de tegnap kénytelen voltam szólni az unokaöcsémnek, hogy legyen kedves és ne káromkodjon már két másodpercenként. Tiszta Lipótmező volt. Csak egy percre képzeljük el anyámat, aki állandóan beszél, viszont nem hall jól, a tesómat, amint azt bizonygatja, hogy az ő fia csak és kizárólag fizetős, alapítványi iskolákba járhat, mert az állami gimikben a) politizálnak, amit ő nem bír, b) a gyerek kezelhetetlen egy normál tantervű iskolában (ez egyébként valószínűleg tényleg igaz), c) az állami iskolák elitista versenyistállók vagy oda cigányok járnak (sic!) , de ezt én nem érthetem, én vidéken lakom, Budapest az egészen más. Hát nyilván.
Bár alapvetően konfliktuskerülő vagyok, úgy éreztem, lehet, hogy eljött a pillanat, hogy megkérjem a tesómat, inkább ritkábban jöjjenek az elmaradott vidékre, mert mi itt úgyse nagyon értjük az ő emelkedett fővárosi gondolkodásukat. Aztán mégsem mondtam, mert arra gondoltam, hogy van a tesómnak éppen elég baja önmagával meg ezzel a gyerekkel, pont nincs szüksége arra, hogy még én is bántsam. Persze hogy mi a megoldás, azt nem tudom sajnos, mert ez meg így elviselhetetlen.
Mivel későn mentek el, kihasználtam az időt, és vasalás közben megnéztem az Időről-időre című filmet, amit annyit emlegetnek a tanítványaim. Aranyosak voltak a színészek, kedves és egyszerű volt a történet, és kifejezetten jó volt a filmzene. Vasaláshoz megfelelt.
Este végre kiolvastam Tóth Krisztina Akvárium című regényét, ami továbbra sem tetszett, de végül örültem, hogy elolvastam, mert mindenből tanul az ember. Ebből a regényből például azt, hogy nem szabad csak a keserűség/boldogtalanság sötét kliséiből építkezni egy regényben, mert azért az élet minden szomorúságával együtt sem csak és kizárólag szomorú. Az élet nem tud és nem is akar mindig szomorú lenni. Egy novella lehet csak sötét, de egy csak sötét regényből nem talál ki az olvasó.
A Molyos értékelést ITT lehet olvasni.
Más nincs. Ma nyolc órám lesz, hurrá, előtte hajnali gyógytorna, utána minden hétvégére tervezett feladat egy délutánba sűrítve. Viszont, hoppá, mehetek könyvtárba, és kölcsönözhetek könyveket. Ez például jó hír.

Végül

Az ember végül homokos tengerpartra ér, hasra fekszik, a lábát a vigasztalóan hűvös, sós vízben nyugtatja, és nem mozdul, míg a hasát és a mellkasát át nem melegítette a homok. Csak ezután fordul hanyatt, szembe a nappal, szembe a fénnyel, szembe a mindenséggel, örök boldogságra készen.

Kisgyerekként még nem vágytam tengerpartra, hiszen nem tud vágyni az ember addig, amíg nem tudja, hova vágyhat. Emiatt talán vagy ki tudja, miért, melankolikus gyerekkorom vágytalan hétköznapjaiban korán helyet kapott a halálról való gondolkodás. Sem a játék, sem más nem mutatott menekülőutat, a megfigyelés a maga kíméletlen objektivitásával éppen a pusztulás megkerülhetetlen igazságát támasztotta alá. Csak később, könyvekből tanultam meg vágyakozni a boldogság, az óceán, a homokos part után - kalózos könyvből, lakatlan szigetesből, elveszett gyerekesből, meg vitorlás hajókról szóló könyvekből.
Így maradt aztán meg bennem örökre a menekülés, a megnyugvás, mindig a képzelet homokos tengerpartján, önkéntes száműzetésben odabent, sosem idekint. Ha kint nem, bent csinál magának szabadságot az ember, a  hétköznapok börtönlakója, önelvárásainak szigorú láncra vert rabja, és kíméletlen börtönőre egyszerre.
Az ember végül homokos tengerpartra ér, csalás és csalódás nélkül, könnyedén néz szembe Istennel vagy önmagával. Arany fejszezuhanás ez, úgy reménység mint halál. Ezen a parton a semmi is minden, végtelen öröm, örök boldogság, valódi élet és valódi halál.
Aki fejben utazik, néha ugyanúgy a mindenségre talál, mint az, aki mindezt a valóságban is megteheti.

Möbiusz

Szeretem, hogy az ember életében olykor maguktól megoldódnak dolgok. Van, aki úgy tartja, soha nem kell tenni semmit, majd az élet, Isten, a sors vagy ki tudja, mi elrendez mindent, de én ebben azért kételkedem, ha nem baj. Ha baj, akkor is.
Tegnap végül nem mentünk sehova ünnepelni, leginkább talán azért, mert nem nagyon volt mit. Az értekezlet kínos lassúsággal telt, és valahogy csak mélyebbre lökött minket a kedvetlenség kútjába. Ráadásul a végére Bridget kis színjátékot is kieszelt: egyenként felséges színe elé kellett járulni, hogy átvegyük a papírt, amiben a minimálbér emelkedése miatti fizetésemelkedésről tájékoztat a munkaadóm. Hogy ez miért nem ért rá hétfőig, és miért nem a gazdasági irodában ... Mondtam is, hogy legjobb lesz, ha keresünk egy vurstlit valahol, aztán lövünk neki valami kibaszott rubintköves gyűrűt, hogy legyen mit csókolgatnunk ilyen alkalmakkor. Komolyan mondom, őrület ez az egész.
Végül mulatozás helyett elmentünk TSB-vel a mellultrahangra várakozó Mihályhoz, aki jól van, hurrá, csak ő is mellre szívott valamit, amit aztán hozzánk hasonlóan őrizget magában. Rendkívül praktikusnak találtuk, hogy ezentúl mammográfiára is hármasban járhatunk.
Mivel úgy gondoltuk, rendelőintézetben inni valószínűleg nem oké, az épületen kívül ittunk egy-egy korty pálinkát a laposüvegből, amolyan hajléktalan sztájlban az utcasarkon. Ezen azért legalább röhögtünk.
Aztán mindenki hazament szépen. Én az este és az éjszaka további részét gyakorlatilag alvással töltöttem, egy furcsa és tehetetlen álomban - pizsamában és emlékeimtől megfosztva szerettem volna eljutni haza, de se pénzem, se telefonom nem volt.
Más nincs. Tóth Krisztina akváriumának sohasem lesz vége, ezért megzsaroltam magam. Ha kiolvasom, átmehetek a könyvtárba kikölcsönözni az Erdős Pálról szóló könyvet. Addig nem.
Különben meg az életem egy Möbiusz-szalag. Sosem kezdődött, sosem lesz vége, és sosem jutok el sehova. Pont mint álmomban.

Transz

A tér hang. A hang rezgés. Rezgés egy kedves nő éneke, a pattogó, türelmetlen beszéd, valami Bach vagy Beethoven darab, néhány elsuttogott vallomás, egy magában álló kiáltás, Isten sóhaja, esőcseppek az ablak melletti bádogon, egy férfi cipőtalpának kopogása a kórházi folyosón, minden lélegzet, meg az, amikor azt mondja valaki valakinek, hogy ugyan már, ne sírj, de a másik mégis sír.
A semmi soha nem létezett. Amikor volt, akkor még senki sem tudta elgondolni, márpedig létezni vagy nem létezni csak akkor lehetséges, ha ezt valaki elgondolja. Amikor a gondolatból rezgés lett, a rezgésből megszületett a mindenséget betöltő valóság. Azt hiszem, ez a világ, ez a kozmosz, a mindenség összes részecskéje, az összes ember és tárgy, az összes gondolat, az összes sötétség és világosság, minden súly, minden könnyedség és minden kora reggel, meg késő este, minden szeretet, minden gyűlölet, az idő maga és Isten is: zenéből áll.
Nicolas Jaart kell ehhez hallgatni. Két óra alatt megfejthető a világegyetem.

---

Különös és szokványos dolgok esnek meg velem. A gyógytorna az szokványos. Nézem a lányt, nem nagyon okos, de kedves, és pontosan tudja, mi kell a vállamnak. Vannak emberek, akiket a testem kisajátít magának a sok-sok lehetséges emberből. A gyógytornász, a csontkovács, a nőgyógyász, a fogorvos, olykor egy-egy altatóorvos, mostanában a masszőr.
Az iskolai dolgok is szokványosak, szokványos szarakodás, leszek szíves az iskolai e-mailemet használni. Erről feljegyzés is készül. Lesz szíves békében hagyni, ezt én jegyzem fel. Jobb híján ide.
Különös dolognak más dolgok számítanak. Az itthoni torna utáni, izomcsoportra pontosan lebontható izomláz például. Érdekes is. Különös még egy hirtelen meghívás Berlinbe. Utóbbiba, pontosabban a főnököm elképzelt reakciójába kész vagyok belebetegedni. Berlin ... oda kell mennem.

Más nincs. Ma vége az első félévnek, amit egyrészt értekezlettel, másrészt pálinkával fogunk megünnepelni. Mihályt hívjam fel. Szüksége van rá.

Álomféltés

Fáj a fejem, és valami tündékről, meg kardokról álmodtam, nem Sörenről meg Friedrichről. Jaj, szegény Zsigmond! Így fogjuk ezt most egy darabig a tanítványok okán emlegetni, hogy Sören, meg Henry meg így tovább. Divatja lett.
De mit jelentenek az álmok? Ööööö ... hát. Ezt én is tudom mondani egyébként, pedig nem is vagyok adjunktusnő. Édesjézus. Ennél mi azért mélyebbre meg magasabbra jutunk egy-egy Gyémánt Körön.
Tegnap kibővített ülést tartottunk, jött TSB is, gondoltuk, okosodunk kicsit az álmainkkal kapcsolatban mielőtt borozunk, de okosabbak nem lettünk, csak néhány tapasztalattal gazdagabbak. Például arra nézve, hogyan lehet szórakozóhelyet működtetni fűtés nélkül is, meg hogy nem is kell mosolyogni egy pincérnőnek, ha valaki szomjas, majd odavánszorog a pulthoz és rendel, ami jó, mert mozgás közben legalább nem fagy meg. Hát ez nem lesz a törzshelyünk, az is biztos. Meg is beszéltük, hogy amíg nem nyitnak a teraszok, lakáskocsmázni leszünk kénytelenek, mert szégyenszemre nincs egy olyan hely, ahova nagy kedvvel ülnénk be. Szánalmas.
Az iskola csatlakozik a szórakozóhelyek nemkívánatos listájához, tegnap többnyire csak problémákat oldottam meg, még szerencse, hogy legalább Jamie Oliver TED-es beszédének örültek a diákok. Jusson nekik is valami jó már tényleg. Amúgy egyre többen betegek, amit megértek, kurvára elege van mindenkinek mindenből. Hja, de van ám örömhír, mert megjöttek az eddig meg nem érkezett tankönyvek. Jegyezzük fel, január 14-én. Fantasztikus. Ennek most örüljek, ugye? Kiosztani persze nem osztjuk, mert beteg a tankönyves kolléga. Mindegy.
A hét örömei közt megemlíteném még a vidám magyar politikai helyzetet, amitől öngyilkos késztetéseim vannak naponta háromszor minimum, a főnökömet, aki csak azért nem baszott még le, mert kerülöm a találkozást, a kollégáimat, akik unnak mindent, valamint magamat, aki alvásba menekülök, mert az legalább hasznos, és álmodni is lehet közben. Őrizem az álmaimat.
Tegnap megnéztem az interjút Spiró Györggyel, és meg kellett állapítanom, hogy bár a regényeit nem annyira szeretem, a pasi egészen bölcs. Jó volt hallgatni, jó volt nézni, utóbbit ugyan csak rövid ideig, mert muszáj volt kicsit becsuknom a szemem, végül Spiró hangja beúszott az álmaimba, én meg erre a nyugodt hangra aludtam el a kanapén. Kellene nekem egy ilyen bölcs és megnyugtató pali az ágyam szélére minden este.
Más nincs. Most arra gondolok, hogy ma korán hazaérek, és aludni fogok. Lehet, hogy így lesz vége az életemnek. Halálba alszom magam.
A Gitten hamarosan kint lesz egy filmismertető, de sajnos az se vidám.

Közelítő

Esik.
Az éjszaka közepén ablakot nyitottam, mert fullasztott minden tegnapi hír, gondoltam, jobb nekik így, hadd menjenek. Feküdtem hanyatt, hallgattam a nagy tavaszi átverés dalait, és arra gondoltam, milyen vidám, aki nem vizsgál, nem gondolkodik, nem aggódik, csak hisz és örül.
Tavasz van, értelmetlen tavasz, és esik. Nem vigasztalanul, inkább tanácstalanul. Én nem hiszem, hogy tudja az idő, mit csinál most itt. Zavaros a helyzet, inkább nem megyek ki, hanem a légzésre koncentrálok. Lélegezni fontos.
Kinyúlt trikó az idő, a felesleges pillanatok a bőröm alá gyűrődnek, a fontosakat viszont nem találom, hiába keresem, hiába forgatom, nyújtom az anyagot. A menekülő idő, írja Proust mamája, csak parafa nem volt elég sajnos, ne haragudj, úgyhogy beszűrődik a világ a szobába itt-ott, az ablakon, meg a falakon keresztül, és foltot hagy a tapétán.
Nem szeretem az értelmetlen híreket, bár igazából azt sem tudom, hogyan lehet egy hír értelmes (értelmes kislány, ilyeneket mondtak rám a tanítónénik, de szerintem ez is csak egy klisé volt, hogy ne kelljen megismerni a gyerekeket), mindegy, nem szeretem őket, hát ilyen luxushobbiknak élek: szeretemeknek és nemszertemeknek, és még nem virágzik a százszorszép, hogy végtagjaitól megfosztva ítéletet mondhassak a napokról.
Éjszaka sokszor felébredek, nézek és hallgatózom, de nappal alszom, alvajárok, és életnek hiszek minden félálmot. Semmi sem igazi. Nem tudom, örüljek-e a jó híreknek, sírjak-e a rosszakon vagy ne is erőlködjek, a valóság megint szabadságra ment.
Egy dolog biztos. Már megint esik.

Prepokalipszis

Álmodozom. A fényesre csiszolt és lakozott fa padlón ácsorgó kád mellé elgondolok magamnak egy fürdőköpenyt is. Fehér, kellemesen puha anyagból, langyosra melegítve. (Ha tányérokat lehet előmelegíteni, akkor lehet fürdőköpenyt is, nem?) Ezt most reggel, félig náthásan egész jó gondolat volt: jól el tudtam képzelni a kád forró vizet, meg a fürdőköpenyt, meg magamat.
Mindez valószínűleg arról a képről jutott eszembe, amit tegnap kaptam Flóra újévi üdvözletével, és amivel alig tudok betelni. Van ebben a meztelenül, az oldalán fekvő nőben valami irigylésre méltóan nyugodt és finom. Nagyon tetszik. Persze Flóra minden képe ilyen világból kiragadottan éteri, kedves és nyugalmas. Elíziumi nők, így kellene őket hívni. Azt hiszem, nagyon szívesen ülnék a műtermében délutánonként, és nézném, ahogy dolgozik. Leginkább a kezét nézném, talán abban van a varázslat.
Közben, a kép ellenpontjaként, tegnap elszáguldott mellettem egy intergalaktikus időrengés. Délutánra minden és mindenki kicsúszott a kozmikus rendből, TSB kiakadt, Emma dettó, Mihály pedig sms-t írt, én meg nem mentem kvízre, helyette egész este csak bámultam magam elé, és azon gondolkodtam, hogy a jó Vilijem pont ilyesmikre gondolt-e, amikor azt írta, hogy kizökkent az idő. Na mindegy, ma majd tologatom az időt vissza a helyére, ha lehet, bár bennem is megszületett egy furcsa gondolat, valami támaszték az ajtóban, amitől az idő és a világ nem tud visszazökkenni a helyére. Az idő mint hármasszekrény. Haszontalan ember vagyok, egy hamisítatlan apokalista. A tizenkettő egyike.

Nem tudom, a hétfőkkel van-e baj, vagy velem, esetleg igazából orákulum vagyok, és előre látom a jövőt.
Továbbra is Balanescut hallgatok, raktam is a lejátszóra, ha valaki osztozna az élvezetben, tegye bátran, nekem a Hanging Upside Down az egyik kedvencem, mert a mászókáról fejjel lefelé való lógaszkodásban megélt gyerekkori világegyensúlyra emlékeztet.
Más nincs, a héten többször is kénytelenek vagyunk rendkívüli balanszvisszaállító Gyémánt Kört, illetve végeafélévnekyesssssssss-ünnepet tartani. Budapestre csak februárban megyek, bocs, de akkor aztán szívesen sörözöm és kávézom a sörözésre és kávézásra vágyókkal.

Van akinek ez

Hajjaj, azt hiszem, öregszem. Nem á, dehogy onnan tudjuk ezt, hogy hétvégén megnéztem (néztem!!!) két hogyan feszesíti a nő a combját oktatóvideót a jutyúbon (nyilván pasik adták ezt elő), amivel tartós és szinte helyrehozhatatlan károkat okoztam a szürkeállományomban, hanem hogy a regnáló tavasz ellenére igazi januári HP üzemmódba kapcsoltam.
Nekem a  hétvégén nem tetszett semmi, de tényleg semmi. Se a könyv, amit ugyan mittudomén miért, de végigolvasni szándékozom, se a film, amire elmentem a moziba.
Na most mind a kettővel az a legnagyobb bajom, hogy nem értem, hogy minek is született ez meg. Az Akváriumról már bosszankodtam, az azóta sem lett jobb, de tegnap este, én barom, a nagy kritikai felbuzdulás, meg a barátok ajánlói alapján moziba mentem. És komolyan, hát nem vagyok normális, de három órát ültem a villódzó vászon előtt, és néztem, ahogy egy szerencsétlen nyomorult pali állítólag éppen az élet császára. Jézusom! Komolyan, honnan szalajtották ezeket az embereket?!
Mondjuk azt hiszem, értem én a kritikusokat, DiCaprio jó színész, jól is játszik a filmben, de hát ennyi. Nem tudom, talán a filmet dicsérő fickók ráébredtek, hogy lakik odabent egy rossz kisfiú, akinek rögtön feláll, ha egy meztelen segget lát. Na most lehet, hogy a nézők egy részének a három óra alatt lesz öt orgazmusa, nem tudom, de az az igazság, hogy ez a film pornónak kevés, tényfeltárásnak semmi, morális példának gyenge, fricskának meg erőtlen.
Lehet, hogy van, akit még meglep, hogy vannak szar alakok a világon, akiknek a pénz az Istenük, csak őt imádják, és naponta felszívnak húsz csík kokaint, meg munkakörükből adódóan megdugnak napi két prostit, plusz aki éppen arra jár. Húha! Ez az amerikai tényfeltárás??? Ugyan már, ez csak a köret a Wall Streethez.
Erről a világról szerintem jóval pontosabb képet ad, és többet elmond az általam olyan nagyra tartott Margin Call, és az ezerszer hitelesebb Benfenntesek (The Inside Job) - Charles Ferguson dokumentumfilmje. Na mindegy, felőlem fogdoshatják a lelkes fickók önmagukat a moziban, és ámulhatnak a világ folyásán, de ez akkor is egy gyermeteg közönségnek készült rágógumifilm, szerintem. Majd lesz körültekintő kritika a Gitten.
Más nincs. Nem írtam meg a feljegyzést Bridgetnek a kolléganőmről hétvégén, és most így visszatekintve nem is csináltam hasznos és/vagy előremutató dolgokat. Majd ma.

A megbocsátásról meg az időről

Megöregedett, megbocsáthatnál. Tulajdonképpen igaza van annak, aki ezt mondta. A megbocsátás keresztényi erény, Isten is megbocsát álltólag, pedig elég sok dolgot elszúrtunk.
Nem tudom. Nehéz ügy. A pontos okát magam sem ismerem, hiszen egyébként nem vagyok haragtartó, rövid dühöngés után többnyire vállat vonok és belátom, hogy a) semmi értelme haragudni, mert én is hibáztam a történetben, vegyünk egy mély levegőt, és engedjük el, b) semmi értelme haragudni, mert a vitapartner egy ostoba állat. Utóbbit ritkábban gondolom, ettől kvázi emberbarátnak és jóindulatú szőke nőnek tűnhetek, pedig nem.
Szerintem van egy határ bennem, amit ugyan nagyon keveseknek, de sikerül átlépni. Egyikük ez a fickó. Nem akarom megszámolni hány ilyen ember van az életemben, háromra tippelek most hirtelen, de az is lehet, hogy kettő csak ez a három. Mindegy, mindkettő prím szám.
Próbáltam tegnap kibogozni, hogy miért van bennem ez a harag (már ha csak rá gondolok is, látnom sem kell), mert haraggal élni nem egészséges. Azt hiszem ez egy nagyon összetett dolog. Van ebben a fickóban egyrészt egy adag indokolhatatlan hímsovinizmus, mert szerintem én, fizikai paramétereimet meghazudtolva, gyakran vagyok férfiasabb, mint ő, van aztán némi esetleg indokolható szellemi fölény, bár ez kizárólag olvasottság, nem pedig gondolkodási készség terén, és a humornak a teljes hiánya, valamint olyan mértékű szervilisség, amit én ezelőtt huszonhét évvel nem értettem, de most sem tudom megmagyarázni.
Jó, igaz, ennyi év után lehetne az, hogy elengedem az életemből ezt a dühöt, csak az a baj, hogy hiába telt el rengeteg idő azóta, hogy nekünk tanárként-diákként közünk volt egymáshoz, az érzés szinte semmit sem változott. El kellene engedni, tudom, ennyi év után talán már nem is az az ember, már nem is létezik az a férfi, akire az a fiatal nő teljes keserűséggel és kétségbeeséssel haragudott. Az én Horger Antalom talán már nincs is. Persze van, és találkozom is majd vele, és kultúrember leszek, érdeklődöm a kedves családja felől meg minden, de legbelül még mindig, még ennyi év után is azt gondolom, hogy egy gerinctelen alak.
Vagy tudja a fene. Aztán az is lehet, hogy meglátom, és tényleg megöregedett, és tényleg én is megöregedtem, és majd arra gondolok, hogy nem baj, már ez se baj.
Azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer eljön az az idő, amikor senkire sem haragszom majd, mindenkinek megbocsátok, hiszen hihetetlenül megértő és a világbékét magamban hordozó emberré válok végre, aki egy tibeti szirtfokon zuzmót rág (vagy mi van ott), vagy csak eleget iszom és elég messze költözöm minden emberi civilizációtól.
Más nincs, dolgozom sokat, olvasom Tóth Krisztinát, akinek a regénye eleinte tetszett, de a közepére eluntam, sőt, kicsit rá is haragszom most, mert jól ír, van is a könyvben minden, ami kell, szavak, meg ilyesmik, csak mintha a lényeg maradna ki éppen. Arra gyanakszom, hogy ez a nő nem őszinte, ami nagy baj, ha az ember ilyen érzelemgazdag regényt ír. Nekem most olyan ez a regény, mint egy magára hagyott, büdösödő akvárium. Hogy le kéne már halászni a víz felszínén úszkáló, felpüffedt haltetemeket, drága író, mielőtt végképp zavaros lesz a víz.
Tegnap kirándultam, sétáltam a hegyen, sütött a nap, fújt a szél, démonűző idő volt. Az áltavasz beköszöntével rámjött a testmozgás-kényszer is, de ezt tegnap sikeresen elnyomtam magamban. Majd ma kiélem talán, ha marad idő a szokásos vasárnapi dolgozatjavítás-vasalás-főzés-szolid pánik- olvasás ésatöbbi mellett. Nem volna haszontalan.

Ellenállás

Az az elképzelés, nem az enyém, valamiféle doktoroké nyilván, mert azt nem hihetem, hogy ezt az egészet azok a fehér köpenyes nők találták volna ki, akik mindig olyan mosolygósan fogadnak az ajtóban, szóval a doktorok, igen, azt találták ki, hogy az emberi testen átfolyó elektromosság jótékony hatással van a belső szervekre.
Fekszem hason, a meztelen hátamra melegvizes ruhákat tesz a kicsi nő, aztán drótokat köt rá, és azt mondja, hogy akkor most indítom. Ez úgy hangzik, mint Houston. Visszaszámolok. 10, 9, 8 ... Érkezik az áram. Csíp, de az a jó, ha valamennyire csíp, mert akkor használ, vagy nem tudom, akkor az ember végre tisztába jön vele, hogy él. Csípj meg, hogy nem álmodom. Az elektromos áram engedelmes váltóhullámokban lép a testembe, melynek elektronjai és protonjai (hogy a neutronokról és egyebekről ne is beszéljek) hirtelen meglepetéssel reagálnak. Mia ...? Vendégség van, nem érünk rá szarozni, mondják az új elektronok, lökik odébb a sajátjaimat kissé udvariatlanul, taszigálódás kezdődik, Türelmetlen Tesco sor.
Van bennem ellenállás, azt hiszem. Jele R. Fekszem hason, a hátamra és a derekamra rakott homokzsákok alatt moccanni sem lehet, meg eleinte izgulok is, el ne csússzanak a tappancsok, mert akkor aztán máshonnan és máshova indulnak az elektronok, és akkor az sem kizárt, hogy a többi részecském örökre eltűnik a vonuló elektronok között. Az elektronok nem V alakban húznak el, hanem rég bevált, szabályos katonai alakzatokban.
Számokkal egyelőre nem tudom bizonyítani, de Ohm törvénye az emberi testben nem érvényes, a feszültség itt annál kisebb, minél nagyobb az átfolyó áram erőssége. (Biedermann-törvény, az emberi testben mérhető pszichés feszültség jele F, mértékegysége a fuck. A fizika nyelve az angol, csak mondom. )
Fekszem hason, sokadszor vagyok itt, együtt hullámzom a testembe lépő elektronokkal, belém hullámzik az univerzum, még hirtelen arra gondolok, ez itt a Mátrix, aztán az első elektronok elérik az agyat, a többire pedig nem emlékszem, arra csak, hogy elmosolyodom, sóhajtok egyet, és az utolsó fél másodpercben még próbálok gondolni valamire, de a gondolatnak már nincs meg a vége, odébb lebeg.
Azt hiszem, alszom míg a testem feltöltik elektronokkal. Álmodni is szoktam, de nem tudom, miről, talán amiről ők akarják, a fehér köpenyesek. Arra gondolok, a mennyország is ilyesmi, csak ott a lélek áramlik, mindenen át, ellenállás nélkül, nem az elektronok. Bár ki tudja ... miből áll a lélek?
Azt mondta tegnap a kicsi nő, hogy többet nem kell mennem, most már megleszek. Igaza lehet. Meg is halhatok. Nincs már bennem ellenállás.

Hétköz

Hétvégeköznek kellene hívni szerintem ezeket a napokat, de mindegy, hagyjuk ezt az elnevezéskényszert. Most, hogy már három napot lehúztam ebből a csodálatos hétből, végeredményben elmondhatom, hogy van élet a beiglin túl is, csak nem olyan édes, és a scola pont olyan, mint Karácsony előtt volt, csak még ... még szürkébb, még nyűgösebb, még értelmetlenebb néha, még szerethetőbb, de ez legalább ritkán.
Talán megjönnek februárra az utolsó tankönyvek is, ami szerintem egy vicc, de oké, ezt engedjük el. Az óraszámok nem csökkennek, Bridget ámokfutott egyet hétfő reggel a nyelvi csoportokkal kapcsolatban. Mosolyogtam rá. Milyen teátrális lenne emiatt felmondani, de milyen jó érzéssel töltene el. A boksz még hátravan, egyelőre csak megfontolás tárgyává kell tennem a ... mit is? A problémát, azt hiszem.
Voltam órát látogatni tegnap. Erről nem akarok beszélni, de nem lett tőle jókedvem, maradjunk annyiban. Persze jó ez az óralátogatás, de azt hiszem, az órán kívüli beszélgetésekből több mindent megtudok a munkáról. Ez egy problematikus kolléga, azért volt sürgős a dolog, de értelme nem sok volt, max hogy lássam, tényleg probléma van vele. És? Semmi nem fog történni. Bridget majd vonogatja a vállát.
Más nagyon nincs, olvasni kell, meg befejezni az óravázlatokat a tananyaghoz, mert február elején Budapestre megyek. Budapestről az jut még eszembe, hogy Eszter lehet, hogy hazaköltözik, hogy zavartalanul tudjon készülni a felvételire (=érettségi, de értjük). Egyrészt örülök, másrészt újabb konfliktusforrás.
Azt hiszem, szeretnék filmeket nézni, de mostanában arra sincs időm. Egyáltalán semmire sincs időm, minden másodperc olyan gyorsan telik, közben mégis vánszorog az idő. (Bridget mikor adja vissza a könyvem?????)
A könyvekről jut eszembe, hogy mostanában azt látom, mindenki olvas körülöttem a kistanáriban, és ez jó érzés. Nincs hozzá közöm, nem azért mondom, csak hogy klassz dolog ez.
Mindjárt itt a félév zárása. Már csak néhány elfekvő témazáró meg szódolgozat vár javításra, egyébként megvagyunk, keddig már csak szóban feleltetek, aztán kész, pénteken konferencia, utána felszabadult ünneplés Gofrival, TSB-vel meg egy másik kolleginával.
A Gitten kint van az Ulickaja kötetről írt pár gondolatom, itt lent pedig az új kedvenc, a Lake Street Dive Rachael Price-szal, amitől elutazomamerikába hangulatom lett. Tudom, marha hideg van arra, de az elmúlt két napban megint olyan fájdalmasan hiányzott minden az ottani életből, hogy legszívesebben azonnal repülőre ültem volna.
Amúgy ez az egész ország egy vicc néha, és naponta támad az az érzésem, hogy kétharmados többségben vannak az elmebetegek errefelé. Ezt biztos azért gondoltam, mert kíváncsiságból megnéztem tegnap két híradót. Hiba volt. Amúgy meg ajánlom Gyuri posztját is a világkép igazításához (lásd oldalsáv: Százhatvanegyezer-nyolcszáz címmel).

Tíz

Régóta nem beszélünk, de üzentél, talán hiányzom, talán csak hirtelen eszedbe jutottam, nem tudom, mindegy is. Régóta nem mondtam neked semmit, bár hiányzol, és sokszor eszembe jutsz, de nem tudom, talán szégyellem magam, talán csak haragszom rád még mindig.

Írtam egy listát, hogy jobban megismerj, mert felnőtt voltam ugyan, amikor elváltunk, és azóta jobb ember nem, csak konokabb lettem, de arra gondoltam, ennyi év után legyen jogod ehhez is, ne csak a régi szép emlékekhez.

1. Mióta nem láttalak, több istenem is lett. Tisztelem őket, tudománynak, értelemnek hívom, bosszantom vele az Urat. Mióta nem láttalak, tudásból, tapasztalatból, élményekből faragtam képmásokat, és előttük gyakran leborulok, de azért nem, Istent nem gyűlöltem meg.  Kegyelmet várok.

2. Mióta nem láttalak, Istent gyakorta és feleslegesen emlegetem fel, pláne hogy viszonyunk elég egyoldalúvá vált az elmúlt években. Nem panaszkodom, mindenki a maga hitfelelőse, én hiszek, ő nem, ezt nem rovom fel neki, inkább jogosnak találom. 

3. Mióta nem láttalak, ritkábban járok templomba. Nem emlékszem meg se a szombatról, se a vasárnapról, inkább dolgozom, korán kelek, nem nézem a napokat, és másra mutogatok, de visszasírom a kis plébániát a dombok közt, a virrasztást, a csendet, a kenyeret és vizet, a hideg kávét a plébánia konyhájában, még a barna hajú lányt is.

4. Mióta nem láttalak, türelmetlenebb vagyok anyámmal, de hát halottat tisztelni sokkal könnyebb, mint élőt, ne haragudj, tudom, ez tetszene neked legkevésbé, nem is kérdeznél semmit, csak elfordulnál, néznél ki az ablakon csendben, vennéd elő a pálinkásüveget, hagynád, hogy megbánjam egy életre.

5. Mióta nem láttalak, megöltem egy embert. Egy ártatlant. Nem tudom, talán akkor is megöltem volna, ha erről megkérdezhetlek, de nem kérdezhettelek. Embert ölni nem jó, te sosem tetted, de tudtad volna, és talán lefogod a kezem.

6. Mióta nem láttalak, több férfit is szerettem. Ezt nem magyarázom, mit mondjak, még csak meg se tudtam bánni rendesen soha egyiket sem, sőt ha egy dolognak, ennek örülök, mert ettől mégiscsak jobb ember lettem egy kicsit, végre nem csak elvettem, adtam is valamit.

7. Mióta nem láttalak, loptam is. Leginkább időt - másoktól, magamtól, a szeretteimtől, a világtól. Lopni bűn. Akkor is, ha amit lopsz, másoknak adod.

8. Mióta nem láttalak, többször is hazudtam. Hazudtam azoknak, akiket nem kedvelek, hazudtam azoknak, akiket szeretek, hazudtam önmagamnak, ha hagynád, most hazudnék neked is, de hát ezt az egyet sosem hagytad, ebben is más voltál, nem volt kedvedre semmiféle álarc, és ezt se értenéd, ezt a sok nevet, hogy mire jó, hát mire, hazudni, úgy kevésbé fáj.

9. Mióta nem láttalak, megkívántam más férjét igen, ne haragudj, de ezt legalább nem mondtam el senkinek, a kívánást megtartottam magamnak csendben mosolyogva. Nem gondolom, hogy ettől jó ember vagyok, inkább kényelmes, aki kerüli a bajt. 

10. Mióta nem láttalak, más ékszerét, autóját, életét nem kívántam, de más apját többször is. Kívántam, hogy nekem is legyen apám, hogy jobban tudjam szeretni Istent, hogy tiszteljem anyámat, hogy ne lopjak és ne öljek, hogy ne hazudjak magamnak, és hogy ne kelljen a másét elkívánni. 

Mióta nem láttalak, minden nap azt kívánom,  tizenöt éve minden reggel, hogy bárcsak soha se vettem volna fel a telefont, soha se mondta volna az ismeretlen nő, hogy baj van, és soha ne mentem volna haza, mert akkor most itt lennél, nekem pedig nem kellene magyarázkodnom.

Vagy amit

Vagy amit akartok: az Út titkát leginkább. Az én titkomat. A tiédet. Minden titkot. Az ember mindig a titkot akarja.
Nincs titok, mondja a vak tetoválómester, míg megjelöli az arcomat.
Szép lesz? Ezt akarom tudni. Szép lesz. Mondja a mester.
Minden szép. Ezt nem mondja, ezt már tudom. A hazug is szép, nem csak az igaz, de azt nem tudom, hogy kell ezt görögül  mondani.
Karátson Gábor fordítása nagyon időszerű, ezt gondoltam tegnap, amíg olvastam, de igazából a Tao az időszerű, mert a Tao mindig van. A Tao maga az idő. Ezt Karátson írja az utószóban.
Az embernek van saját ideje, van kölcsön kapott ideje, van másoktól rabolt ideje, de örök ideje nincs. A Tao-nak örök ideje van, de az idők mégsem különböznek egymástól. Az idő egy.
Eleve másképp áll minden a térben. Ezt is írja. Ki ez a Karátson Gábor, hogy mindent tud?
Mindig szeretnék, mindig ingerem van, de nem érdemes idézni a Tao-ból. Úgy nem érdemes, mint hogy nem mondok az óceánról se semmit, ha csak egy cseppjét mutatom. Ez most nem igaz. Inkább: nem mondok a hajóútról semmit, ha csak az óceán egy cseppjét mutatom.
Azt tudjuk jól, hogy az Út mindenkié. Bárkié.
A betű is mindenkié. Bárkié.
Különben Vízkereszt van. Krisztus követése is egy Út. Vagy amit akartok.

Ünnep

Az előbb véletlenül egy Galeano idézetbe botlottam egy számomra ismeretlen könyvéből. Az idézet a testről szól. A végkicsengése pozitív: a test ünnep, mondja az író, és nem mond szamárságot.
Annyi hibát elkövet az ember a testével szemben ... pont annyit, amennyit a lelkével szemben. A lélek is ünnep, és a szellem is. Az ember a megvalósuló ünnepe maga. Azért ez egy túlzóan romantikus gondolat, azt hiszem.
Mindenesetre én ma ünneplek. Mivel mindig rohanok, mindig kevésnek érzem az időt, és az időben önmagam árnyéknak, és mindig nyomaszt valami, ma megpróbálom másképpen csinálni. Nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább, még itt az álom ... ezt énekelte fátyolos hangján Méhes Marietta sok évvel ezelőtt, de ez ma is jól hangzik. Nem keltem fel.
Régóta vágyom rá, hogy néha legyen ilyen minden mindegy napom, amikor pizsamában és mezítláb járkálhatok egész nap, tízkor reggelizhetek és se főzni, se ebédelni, se gyerekeket vegzálni ne legyen muszáj. Szeretnék kávésbögrével a kézben zenét hallgatni, és a tao te kinget olvasni. Szeretném a vak tetoválómestert magam mellé ültetni, és szeretnék vele együtt hallgatni egész délután.
Ezt ma nem tudom megvalósítani maradéktalanul, de törekszem. Taot olvasok, lassan gondolkodom, és lassan nyúlok a bögre után.

1
beszélni beszélhetsz utakról
csakhogy az sohasem az Örök Út tao
megnevezhetsz neveket
de soha nem tudod megnevezni
az Örök Nevet
Semminek nevezzük
Ég és Föld kezdetét
Létnek nevezzük a
Tízezer Dolog Anyját
vagyis hát
legyen is csak örökre Semmi
hogy megláthassuk a Csodát
legyen örökre Lét hogy
megláthassuk Körvonalát
és együtt lakik ez a pár
de más a nevük színre lépve már
együtt laknak ők a Mélység
Mélység egyre mélyebb Mélység
Minden Csoda Kapuja

Karátson Gábor fordítása

Forever young

Most akkor gyerekek akarunk maradni vagy nem? Örökké fiatalok akarunk lenni vagy mégsem? Nem nagyon kedveljük az agyonplasztikázott celebeket, de nehezen tudunk megbarátkozni a tükörből reggelente ránk meredő ráncos, táskás szemű, kócos nővel? Sose operáltatnánk meg magunkat, de romantikus vágyódással gondolunk kötőszöveteink tíz-húsz évvel ezelőtti állapotára?
Ma a társadalom infantilizálódik, mondja Ulickaja:

"Ott a regényben szerepel egy metafora, vagy ha akarja, egy biológiai párhuzam: a zoológiából ismert a neoténia fogalma, aminek az a lényege, hogy az egyed, amelyik nem érte el a kifejlett lény állapotát (az imágót), elkezd szaporodni már a bábállapot stádiumában. Amiatt történik meg ez, mert a környezetből hiányzik valamilyen tényező ahhoz, hogy a báb végigvigye a ciklusát, és felnőtt lénnyé váljon. Így jönnek létre a "báb, a bábok utódai" populációk. Bizonyos értelemben azzal a folyamattal hasonlítható ez össze, amely a mai világban is zajlik - a társadalom infantilizálódásával. Nem pont a mi társadalmunkéval, hanem bármelyikével. A felnőttséget nehéz meghatározni, mert egy ember, aki egyáltalán nem érett az élet egyik szférájában, nagyon is jól helytállhat a másikban. De a legfontosabb talán az, hogy a "bábvilág" elhárítja magától a felelősségérzetet, az azonnali szükségleteknek él, az életben mindennél többre értékeli az élvezetet, és az élet alkotójából és építőjéből kizárólag a fogyasztójává válik."
Ljudmila Ulickaja

Az azonnali felhasználást és megosztást preferáló ifjú bábnemzedékek világa volna ez a mostani? Nem tudom. De ha így is van, kinek a felelőssége az, hogy a környezetből hiányzik a felnőtté váláshoz szükséges tényezők egyike? Az a szörnyű gyanúm, hogy a miénk.
Úgy tűnik, pszichológiai és társadalmi szempontból a neoténia káros, de legalábbis terhes mellékterméke mai világunknak, fejlődéstörténetileg viszont több kutató szerint is valami egészen érdekes folyamat az emberi evolúcióban. Vannak olyan agykutatók, akik az agysejtek genetikai fejlődését vizsgálva arra jutottak, hogy a neoténia folyamata valóban megfigyelhető az emberi agysejtekben, és biológiai értelemben pozitív jelenség. Azt már elég régóta feltételezték a kutatók egyébként, hogy a neoténiához kapcsolódó agyi térfogatnövekedés nagyban hozzájárult az emberi intelligencia, a kognitív képességek fejlődéséhez.
Jó kis science-fiction téma lehetne.  Reprodukcióra képes, hiperokos óriásbébik.

Azt hiszem még sok időnek kell eltelnie, amíg kiderül, ezek a változások az emberiség mint faj továbbélését segítették-e vagy sem. Nem lehetetlen, hogy a cukiság menti meg az emberiséget, bár nekem ezzel kapcsolatban vannak kétségeim. No de addigra én már úgyis kihalok.

A kép forrását és egy rendkívül érdekes cikket a neoténia japán megjelenéséről lásd ITT.

Szünetvég

Hát vége. Eddig tartott, jó volt, szerettük. Most majd hiányzik.
Nem mondanám se azt hogy eseménytelenül telt, se azt, hogy csupa öröm volt, de méltó módon, sok zenével és meglepően vidáman ünnepeltük a végét tegnap este. Vidámnak lenni pedig jól esik, még akkor is, ha egyébként, alapvetően szar a kedvem a fényhiány miatt. Pontosítok. Ha alapvetően úgy is érzem, hogy már egy évvel ezelőtt is túl késő lett volna fejbe lőni magam egy Magnummal. És itt nem a jégkrémre gondolok.
Minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy szó nélkül összecsomagoljak, egy fogkefe, egy bugyi, és elhúzzak innen valami kevésbé szürke, kevésbé borongós, kevésbé szuicid környékre, ahol a sok napsütés és feszes izomzat láttán hetekig semmiféle értelmes gondolatom nem támadna azon kívül, hogy enni, aludni, úszni, feküdni, szexelni. (Szerintem jelentkezzek be masszőrhöz.)
No, szóval kvízes összetartás volt tegnap este kiváló kajával (köszi M, bár ezt nem olvasod, de akkor is), a kínai horoszkópnak az könnyes röhögésbe fulladó felolvasásával és a nyolcvanas évek remek slágereivel. Ez utóbbi arra indított minket, hogy elhatároztuk, lesz zenés rendezvény Emmánál csak csajoknak. Bár ritkán szoktam, de tegnap még táncolni is kedvem lett volna. (Már megint annyi mindent határoztunk el, hogy a májam kétségbeesett petíció fogalmazásába kezdett, és a hágai bírósághoz tervez fordulni.)
Azért érdekes ez a csapat, mit ne mondjak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mit kedvelek bennük így egészében, annyira más mindenki. El nem tudok képzelni még egy olyan helyzetet az életemben, hogy egy olyan fickóval beszélgessek, méghozzá indulatok nélkül, aki nyilaskeresztes öngyújtóval szaladgál a világban. És amiket néha mond, attól a hideg kiver, de egyébként meg csak egy ember. Én nem tudnám, de azt hiszem, lehetne szeretni.
Különben kecske vagyok a kínai horoszkóp szerint, aki kreatív és művészi hajlamokkal bír, de a párkapcsolatai elég szánalmasak. Story of my life. Nem tudnak ezek a horoszkópok újat mondani. Ezeket a párkapcsolati dolgokat is el kellene már engedni azt hiszem. Lehet, hogy 2014 az elengedés éve lesz. Hol van az megírva, hogy nekem tartozni kell valakihez? Még ha szeretnék is. Sehol. Na ugye.
Éjjel még hosszadalmasan leveleztem egy szegedi sorstárssal, és újfent (és most nem miattam) Hannah Arendtnél meg az előjeleknél kötöttünk ki. Örülök, hogy vannak ebben az országban olyanok, akik nem félnek kihúzni magukat. A gerinc fontos szerv. Egyre fontosabb.
Jut eszembe, megvan a fényképek lakása: ITT. Majd lassan feltöltögetek képeket a ködös vagy színes múltból is.
Más nincs, pillanatokon belül vége a szünetnek, ma dolgozatokat fogok javítani, hétfőn pedig Bridgettel kezdünk kiscsoportos nyomasztásban. Már előre annyira durván nem érdekel egyetlen pillanata sem annak a megbeszélésnek, hogy az hihetetlen. Utazzak el már hétfő reggel? Csábító gondolat.
Az angol nyelven írt cikk magyar változata mindjárt kint lesz a VilágMán.

De profundis

Most éppen Ulickajánál olvastam (igen még mindig őt olvasom, de már nem sokáig), hogy mindegy, az ember milyen vertikális mentén tekint felfelé, a lényeg az, hogy aki nem elégszik meg az élet horizontális síkjával, az keres és legtöbbször talál is magának vertikális irányt, mert nem tud nélküle élni. Persze ezt vagy ehhez hasonlót már régen is mondtak, jó lenne, ha most tudnám, melyik zsinaton vagy enciklikában, de elfelejtettem. Persze János Pál, ki más. A lényeg persze az, hogy tényleg mindegy, és hogy nem kell mindenkinek ilyesmit se keresni, se találni, csak ha szükségét érzi. Nekem muszáj. Én nem érzem az életet teljesnek emelkedés nélkül.



Más. Tegnap kirándultunk TSB-vel és Emmával. Múltkori meggyes elhajlásunk pozitív hozadéka lett, hogy úgy döntöttünk, a tettek mezejére lépünk, és elkezdjük keresni azt az épületet, ahol majd önmegvalósítunk. Emma javaslatára tegnap délután megnéztünk egy vidéki kúriát vagy mit. Azt nem kell mondjam persze, hogy rohadt nagy köd volt, nem jutottunk be, de még a tulaj telefonszámát se sikerült megszereznünk, viszont legalább kétszer annyiba kerül, mint amennyit először hallottunk. Ez utóbbi persze tök mindegy, tekintettel arra, hogy momentán egy vasunk sincs.
Na de jó szórakoztunk, az is biztos, mert a sikertelen nézelődés után ellátogattunk a közeli falucska kukázós boltjaiba, vagyis két olyan üzletbe, ahol a németországi lomtalanítások után összeszedett tárgyakat árulják. Az első lerakatban komoly halálfélelmünk volt, és röhögni is alig mertünk, de aztán átmentünk a TraumLand (sic!) nevű üzletbe, ahol tényleg mindent. de mindent lehetett kapni az 50 forintos bugyitól kezdve a molyrágta bundákig. Szerintem még alig használt protézist is találtunk volna, ha nagyon keresünk. Több méretben.
Kiválóan szórakoztunk, sőt a végén még névnapi ajándékokat is vásároltunk egymásnak fillérekért. TSB ajándéka például 325 forintba fájt. Öt metszett pohár. Majd a teraszon lefotózom nyáron, mert gyönyörűek. Emma drága egy vázát kapott kétszázért, én meg egy gyönyörű üveget négyötvenért.
Mihály persze hiányzott, de hetek óta elérhetetlen, úgyhogy ha véletlenül drazsét olvas, akkor szeretném üzenni, hogy legalább a kedd legyen már zavartalan, mert súlyos elvonási tüneteink vannak.

Van már fotóblog kezdemény, ha lesznek rajta fotók is, kilinkelem oldalra. Vagy be. Értjük. Tegnap megjelent egy rövidke angol nyelvű írásom egy horvát történelmi lapban/portálon, de ha jól értem, csak regisztráció után olvasható. Újabb elem lehetne a publikációs listámon, csak hát persze elírták a nevem, szóval így aztán sose leszek kereshető. Jól ki van ez fundikálva.

Más nincs. Ma este kvízes összetartás sült malaccal. Nemiszom, nemiszom, nemiszom. Valaki esetleg nem szeretné kijavítani azt a hetven dolgozatot, ami rám vár? Csak kérdezem.
Ja, és amíg tegnap vasalás közben Lara Croftot néztem, rájöttem, hogy világutazó akarok lenni. Aki akar, jöhet velem.

Egy kis életért

Egy kis kenyérért, egy üveg borért, egy újabb keserű holnapért, még egy kis életért mit adsz ma cserébe?

Egy egész napnyi gürcölést?
Az eddig őrzött becsületed?
Az emberséged?
A lábad közét?
Vagy bármely testnyílásodat?
A fél karodat?
Egy egész tüdőt?
A szürke por alá temetett arcodat?
Az összes tetves kis gondolatodat?
Az anyád, az apád, a gyerekeid életét?
A mindenkori álmaidat?
Egy országot?
Egy hazát?
Egy Istent?
Egy népet?

Mindegy. Már mindened az enyém.

Amiben kedvünk telik

Az ember élete úgy telik, ahogy a napjai telnek, olvastam valahol egy bölcs nőtől, akinek persze igaza van, csak éppen így a régi év vége és az új eleje táján olyannyira megszaporodnak a bölcsek, hogy hirtelen soknak is tűnik a világ nettó, egy percre eső bölcs gondolatainak száma. Nem baj ez, csak megjegyeztem. Visszatérve azonban a gondolatra, ezt a nap dolgot iránymutatónak gondoltam erre az új, szerencsésebbnek, kevésbé szomorúnak remélt új esztendőre.
Hogy jobb ember leszek-e idén, nem tudom, de törekszem rá, és jobban, több örömben tervezem tölteni a napjaimat, mint az előzőben.
Tegnap már majdnem írtam egy évértékelő posztot, de aztán kitöröltem az egészet. Most rejtélyeskedhetnék, meg ideologizálhatnék, de az a helyzet, hogy az előszilveszteri összejövetelünk TSB-vel és Emmával olyan kiválóan sikerült, hogy a 31-e jószerével azzal telt, hogy megpróbáljak kijózanodni. Gyakorlatilag hiába. (Ismét felhívom a figyelmemet, hogy nem tanácsos, vagyis tilos, számolatlanul enni a tisztaszeszben (vagy miben) eltett meggyeket. Se pezsgővel, se sehogy. Hova írjam már ezt fel?)
2013 tehát minden örömével és bánatával együtt ugrott, de a lényeg úgyis az, hogy ezt az új, több szempontból is ígéretes évet majd igyekszem hasznosan tölteni. Ennek előszeleként tegnap, ugyan csak a leadási határidő előtt fél órával, sikerült befejeznem egy rövidke angol nyelvű cikket, ami majd egy horvát honlapon/netes újságban jelenik meg.
Egyáltalán nem akarom a világot mindenféle fogadkozásokkal terhelni, de szeretnék  2013-ban (heh, Zsigmond, Zsigmond) 2014-ben jóval kevesebbet bántani másokat, viszont több örömet találni magam számára a napjaimban. A cél az volna, hogy rengeteg olyan dolgot csináljak, ami igazán örömet okoz: írni, fotózni, utazni, zenét hallgatni és együtt lenni azokkal az emberekkel, akiket szeretek.
Hogy mindennel időben elkészülök, hogy nem idegeskedem a világ dolgain, hogy kevesebbet sírok majd, azt úgysem tudom ígérni, de talán ha a jobb dolgokból több lesz, a rosszabbakra kevesebb idő marad. Lám, engem is megfertőzött a bölcsességvírus. Bocsánat.
Ami a blogot illeti, egyelőre ez marad. Ismerünk engem, nem valószínű, hogy ez a helyszín és Izabella Jones kisasszony megéri a 2015-öt, de sebaj. Viszont lesz egy teljesen független fotóblog valahol az éterben valamikor hamarosan (=értsd mondjuk két hónapon belül), mert ezt már többször és többen kérték, de magam is jó ötletnek tartom. Majd szólok, ha ehhez címet is tudok rendelni.
Köszönöm, hogy itt voltatok velem, kedves blogolvasók, és különösen köszönöm, hogy a posztok többsége nem pusztába kiáltott üres szó maradt csak, gondolataitokkal ti magatok adtatok értéket ennek a felületnek. A káromkodásaim és elhamarkodott posztjaim ellenére irántam tanúsított féltő türelmet pedig külön is köszönöm.
Legyen ez az év olyan, amiben kedvünk telik.