Kislipót

Ha nagyon szemét akarnék lenni, akkor most elkezdeném felkutatni az igazi szüleimet, vagy inkább a testvéreim igazi szüleit. Tudom, nem szép az ilyesmi, de hát egyszerűen nem is értem ezt az egészet. Vicces kedvükben voltak az égiek, amikor minket egy családnak találtak ki, az már biztos.
Ez most arról jutott eszembe, hogy tegnap vendégségbe jöttek a tesómék, és bár hónapok óta nem láttam őket, mert idén nem tartottak karácsonyt, pontosabban a gyerekkel nem tartott, csak a pasival, hát jó, nekem aztán mindegy ez, mindenki úgy intézi az életet, ahogy az neki jó. Tulajdonképpen vártam őket, mert mindenféle összegyeztethetetlen világnézeti és elvi különbségeink ellenére is szeretem a testvérem. Tegnap viszont arra is rájöttem, hogy ez minden. Mármint hogy szeretem őket, mert ennél tovább nem jutunk, hiszen a fontos kérdésekben vérforralóan intoleráns, és kirekesztő, miközben a felszínen ultraliberálisnak gondolja magát, az unokaöcsém meg iskoláról-iskolára járva keres valami fogódzót az életben, amit sajnos nem talál. Igazi és hamisítatlan őrület az egész.
Nem vagyok egy karót nyelt HP, én magam is el-elkáromkodom magam, és nem vagyok híve annak, hogy más családtag gyerekét neveljem, de tegnap kénytelen voltam szólni az unokaöcsémnek, hogy legyen kedves és ne káromkodjon már két másodpercenként. Tiszta Lipótmező volt. Csak egy percre képzeljük el anyámat, aki állandóan beszél, viszont nem hall jól, a tesómat, amint azt bizonygatja, hogy az ő fia csak és kizárólag fizetős, alapítványi iskolákba járhat, mert az állami gimikben a) politizálnak, amit ő nem bír, b) a gyerek kezelhetetlen egy normál tantervű iskolában (ez egyébként valószínűleg tényleg igaz), c) az állami iskolák elitista versenyistállók vagy oda cigányok járnak (sic!) , de ezt én nem érthetem, én vidéken lakom, Budapest az egészen más. Hát nyilván.
Bár alapvetően konfliktuskerülő vagyok, úgy éreztem, lehet, hogy eljött a pillanat, hogy megkérjem a tesómat, inkább ritkábban jöjjenek az elmaradott vidékre, mert mi itt úgyse nagyon értjük az ő emelkedett fővárosi gondolkodásukat. Aztán mégsem mondtam, mert arra gondoltam, hogy van a tesómnak éppen elég baja önmagával meg ezzel a gyerekkel, pont nincs szüksége arra, hogy még én is bántsam. Persze hogy mi a megoldás, azt nem tudom sajnos, mert ez meg így elviselhetetlen.
Mivel későn mentek el, kihasználtam az időt, és vasalás közben megnéztem az Időről-időre című filmet, amit annyit emlegetnek a tanítványaim. Aranyosak voltak a színészek, kedves és egyszerű volt a történet, és kifejezetten jó volt a filmzene. Vasaláshoz megfelelt.
Este végre kiolvastam Tóth Krisztina Akvárium című regényét, ami továbbra sem tetszett, de végül örültem, hogy elolvastam, mert mindenből tanul az ember. Ebből a regényből például azt, hogy nem szabad csak a keserűség/boldogtalanság sötét kliséiből építkezni egy regényben, mert azért az élet minden szomorúságával együtt sem csak és kizárólag szomorú. Az élet nem tud és nem is akar mindig szomorú lenni. Egy novella lehet csak sötét, de egy csak sötét regényből nem talál ki az olvasó.
A Molyos értékelést ITT lehet olvasni.
Más nincs. Ma nyolc órám lesz, hurrá, előtte hajnali gyógytorna, utána minden hétvégére tervezett feladat egy délutánba sűrítve. Viszont, hoppá, mehetek könyvtárba, és kölcsönözhetek könyveket. Ez például jó hír.