A megbocsátásról meg az időről

Megöregedett, megbocsáthatnál. Tulajdonképpen igaza van annak, aki ezt mondta. A megbocsátás keresztényi erény, Isten is megbocsát álltólag, pedig elég sok dolgot elszúrtunk.
Nem tudom. Nehéz ügy. A pontos okát magam sem ismerem, hiszen egyébként nem vagyok haragtartó, rövid dühöngés után többnyire vállat vonok és belátom, hogy a) semmi értelme haragudni, mert én is hibáztam a történetben, vegyünk egy mély levegőt, és engedjük el, b) semmi értelme haragudni, mert a vitapartner egy ostoba állat. Utóbbit ritkábban gondolom, ettől kvázi emberbarátnak és jóindulatú szőke nőnek tűnhetek, pedig nem.
Szerintem van egy határ bennem, amit ugyan nagyon keveseknek, de sikerül átlépni. Egyikük ez a fickó. Nem akarom megszámolni hány ilyen ember van az életemben, háromra tippelek most hirtelen, de az is lehet, hogy kettő csak ez a három. Mindegy, mindkettő prím szám.
Próbáltam tegnap kibogozni, hogy miért van bennem ez a harag (már ha csak rá gondolok is, látnom sem kell), mert haraggal élni nem egészséges. Azt hiszem ez egy nagyon összetett dolog. Van ebben a fickóban egyrészt egy adag indokolhatatlan hímsovinizmus, mert szerintem én, fizikai paramétereimet meghazudtolva, gyakran vagyok férfiasabb, mint ő, van aztán némi esetleg indokolható szellemi fölény, bár ez kizárólag olvasottság, nem pedig gondolkodási készség terén, és a humornak a teljes hiánya, valamint olyan mértékű szervilisség, amit én ezelőtt huszonhét évvel nem értettem, de most sem tudom megmagyarázni.
Jó, igaz, ennyi év után lehetne az, hogy elengedem az életemből ezt a dühöt, csak az a baj, hogy hiába telt el rengeteg idő azóta, hogy nekünk tanárként-diákként közünk volt egymáshoz, az érzés szinte semmit sem változott. El kellene engedni, tudom, ennyi év után talán már nem is az az ember, már nem is létezik az a férfi, akire az a fiatal nő teljes keserűséggel és kétségbeeséssel haragudott. Az én Horger Antalom talán már nincs is. Persze van, és találkozom is majd vele, és kultúrember leszek, érdeklődöm a kedves családja felől meg minden, de legbelül még mindig, még ennyi év után is azt gondolom, hogy egy gerinctelen alak.
Vagy tudja a fene. Aztán az is lehet, hogy meglátom, és tényleg megöregedett, és tényleg én is megöregedtem, és majd arra gondolok, hogy nem baj, már ez se baj.
Azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer eljön az az idő, amikor senkire sem haragszom majd, mindenkinek megbocsátok, hiszen hihetetlenül megértő és a világbékét magamban hordozó emberré válok végre, aki egy tibeti szirtfokon zuzmót rág (vagy mi van ott), vagy csak eleget iszom és elég messze költözöm minden emberi civilizációtól.
Más nincs, dolgozom sokat, olvasom Tóth Krisztinát, akinek a regénye eleinte tetszett, de a közepére eluntam, sőt, kicsit rá is haragszom most, mert jól ír, van is a könyvben minden, ami kell, szavak, meg ilyesmik, csak mintha a lényeg maradna ki éppen. Arra gyanakszom, hogy ez a nő nem őszinte, ami nagy baj, ha az ember ilyen érzelemgazdag regényt ír. Nekem most olyan ez a regény, mint egy magára hagyott, büdösödő akvárium. Hogy le kéne már halászni a víz felszínén úszkáló, felpüffedt haltetemeket, drága író, mielőtt végképp zavaros lesz a víz.
Tegnap kirándultam, sétáltam a hegyen, sütött a nap, fújt a szél, démonűző idő volt. Az áltavasz beköszöntével rámjött a testmozgás-kényszer is, de ezt tegnap sikeresen elnyomtam magamban. Majd ma kiélem talán, ha marad idő a szokásos vasárnapi dolgozatjavítás-vasalás-főzés-szolid pánik- olvasás ésatöbbi mellett. Nem volna haszontalan.