Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, nagyon korán kezdtem el félni. Ha lehetne róla emlékem, arra gyanakodnék, születésemtől fogva.
Eleinte teljesen normális félelmeim voltak. Féltem az idegenektől, a sötéttől, a zsákos embertől, a hegyen bujkáló gyerekgyilkostól, attól, hogy anyám elhagy, vagy hogy apám eltűnik. Szokványos dolgoktól. Aztán egyszer, öt éves lehettem, talán hat, nem emlékszem pontosan, egyik napról a másikra elmúltak ezek a félelmeim. Akkortól fogva nem féltem a sötéttől, mert megtaláltam magamban a sötétséget, nem féltem a haláltól, mert megtaláltam magamban a halált, és sorban mind, amitől addig tartottam, az éhséget, a hideget, a részvétlenséget, az önzést, a hiúságot, a tudatlanságot.
Azóta mástól félek. Legjobban attól, egyszer majd le akarom írni azt is, hogy félek. És ha egyszer leírom, nem lesz megállás többé, akkor azt is le akarom írni, hogy nem a haláltól félek, hanem az élettől, hogy nem a magánytól félek, hanem egy társtól, hogy nem a felejtéstől félek, hanem az emlékeimtől, hogy nem az ostobaságtól, hanem a tudástól, hogy nem a pokoltól, hanem a mennyországtól, hogy nem másoktól, hanem elsősorban és legfőképpen mégiscsak önmagamtól - ettől az ismeretlen, erőtlen, hiába törekvő embertől.
Attól is félek, hogy ha mindezt leírom, akkor esetleg megbocsátok magamnak, még talán meg is kedvelem magam egy kicsit, és nem fogok félni többet, pedig a félelmen túl már nem is én vagyok, hanem valaki más, valaki, akit el sem tudok képzelni.
Eduardo Galeano azt mondja, ideje félelem nélkül élni, de talán nincs is igaza. Vagy nem teljesen van igaza. A legyőzhető félelmektől ugyanis megszabadulhat az ember, de az önmagunkból táplálkozókkal már nincs ilyen könnyű dolgunk.
Aki fél, gyáva, ezt mondjuk, de ilyenkor a külső félelmekre gondolunk, meg persze önmagunkra, a hősre, aki megbirkózik és győz. Aki nem fél, az ostoba, ezt is mondjuk, mert az ember igenis legyen óvatos, legfőképpen, ha önmagáról van szó, és ne rohanjon a vesztébe.
A születéstől a halálig tartó, szűnni nem akaró vakrémület és vakmerőség néhány évtizedét nevezzük életnek. Életnek, amiben a szentek és a gonosztevők, a bölcsek és a tudatlanok, a szüzek és a kurvák, a hősök és a hitvány árulók is mind mi magunk vagyunk.
VálaszTörlésÓ istenem, ez csodálatos. Az is, ahogy leírtad, és milyen pontos… valami hihetetlen örömmel tölt el ez az egész, hogy ezek vagyunk mi, és ebből a nagyon sokból van lehetőségünk választani. Számomra természetes, hogy mindig szembe megyek a félelmeimmel, de szerintem ez is olyan, hogy mindenki döntse el maga, hogy milyen ember szeretne lenni. Olyan, aki félelemben él és csak félig él, vagy éppen olyan, aki képes elengedni a kapaszkodót, és hagyni, hogy bármilyen legyen.
VálaszTörlésAz arcodat is láttam, ahogy a fogadat összeszorítva akarsz haragudni magadra és akarod nem kedvelni magad, csak azért, hogy az lehess, akinek most képzeled magad:) A következő képen nevetni kezdtél, mert nem csak a látvány volt vicces, hanem az érzés is, és abban a pillanatban el is múlt az egész, már egy másik ember lettél, aki pontosan tudja, hogy ezt megállítani… lehetetlen. Főleg nem egy olyan bátor embernek, aki ilyeneket ír, és aki szerintem pontosan tudja is, hogy ha már leírta, be is következett.
ismered.
VálaszTörlésbocs, sokat irtam, nem tudom, hogy tűnt el, de hátha a Sors akarta...:)
VálaszTörlés:)
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés