Vannak könnyen szerethető és könnyen felejthető emberek, de Galadriel más. Mondjuk úgy, kiválik. Nyilván született is valamikor, egy megfoghatatlan, idő előtti időben, amikor a világnak még Galadrielekre volt szüksége. Felhasadt a kárpit, kivetette magából a másik világ a királynőt, aki előbb gyereknek, később feleségnek álcázta magát, de mindvégig, születése pillanatától fogva a világok határán egyensúlyoz.
Galadriel általában szomorú. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud boldog lenni vagy hogy nem nevet. Nem jelent semmit, csak azt, hogy szomorú. A szomorúság a tudásból táplálkozik, a kezdet és a vég tudásából, a születés és a halál tudásából, a szeretet és a gyűlölet tudásából, a világosság és a sötétség tudásából.
A tündekirálynő általában nyugatra néz, nem barátkozik és nem bizakodik, mert tudja, hogy a tündék ideje ebben az életben végérvényesen lejár. Aztán néha sóhajt, elneveti magát, és ír nekem egy levelet, mert tulajdonképpen unja kicsit ezt a királynőséget, unja éjjel-nappal a jövőt látni, viszont szeret barátkozni, szeret szeretni, és szeret berúgni is. Engem mindenesetre boldoggá tesz, és ezt most azért írtam, hogy tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése