Transz

A tér hang. A hang rezgés. Rezgés egy kedves nő éneke, a pattogó, türelmetlen beszéd, valami Bach vagy Beethoven darab, néhány elsuttogott vallomás, egy magában álló kiáltás, Isten sóhaja, esőcseppek az ablak melletti bádogon, egy férfi cipőtalpának kopogása a kórházi folyosón, minden lélegzet, meg az, amikor azt mondja valaki valakinek, hogy ugyan már, ne sírj, de a másik mégis sír.
A semmi soha nem létezett. Amikor volt, akkor még senki sem tudta elgondolni, márpedig létezni vagy nem létezni csak akkor lehetséges, ha ezt valaki elgondolja. Amikor a gondolatból rezgés lett, a rezgésből megszületett a mindenséget betöltő valóság. Azt hiszem, ez a világ, ez a kozmosz, a mindenség összes részecskéje, az összes ember és tárgy, az összes gondolat, az összes sötétség és világosság, minden súly, minden könnyedség és minden kora reggel, meg késő este, minden szeretet, minden gyűlölet, az idő maga és Isten is: zenéből áll.
Nicolas Jaart kell ehhez hallgatni. Két óra alatt megfejthető a világegyetem.

---

Különös és szokványos dolgok esnek meg velem. A gyógytorna az szokványos. Nézem a lányt, nem nagyon okos, de kedves, és pontosan tudja, mi kell a vállamnak. Vannak emberek, akiket a testem kisajátít magának a sok-sok lehetséges emberből. A gyógytornász, a csontkovács, a nőgyógyász, a fogorvos, olykor egy-egy altatóorvos, mostanában a masszőr.
Az iskolai dolgok is szokványosak, szokványos szarakodás, leszek szíves az iskolai e-mailemet használni. Erről feljegyzés is készül. Lesz szíves békében hagyni, ezt én jegyzem fel. Jobb híján ide.
Különös dolognak más dolgok számítanak. Az itthoni torna utáni, izomcsoportra pontosan lebontható izomláz például. Érdekes is. Különös még egy hirtelen meghívás Berlinbe. Utóbbiba, pontosabban a főnököm elképzelt reakciójába kész vagyok belebetegedni. Berlin ... oda kell mennem.

Más nincs. Ma vége az első félévnek, amit egyrészt értekezlettel, másrészt pálinkával fogunk megünnepelni. Mihályt hívjam fel. Szüksége van rá.