Szünetvég

Hát vége. Eddig tartott, jó volt, szerettük. Most majd hiányzik.
Nem mondanám se azt hogy eseménytelenül telt, se azt, hogy csupa öröm volt, de méltó módon, sok zenével és meglepően vidáman ünnepeltük a végét tegnap este. Vidámnak lenni pedig jól esik, még akkor is, ha egyébként, alapvetően szar a kedvem a fényhiány miatt. Pontosítok. Ha alapvetően úgy is érzem, hogy már egy évvel ezelőtt is túl késő lett volna fejbe lőni magam egy Magnummal. És itt nem a jégkrémre gondolok.
Minden nappal közelebb kerülök ahhoz, hogy szó nélkül összecsomagoljak, egy fogkefe, egy bugyi, és elhúzzak innen valami kevésbé szürke, kevésbé borongós, kevésbé szuicid környékre, ahol a sok napsütés és feszes izomzat láttán hetekig semmiféle értelmes gondolatom nem támadna azon kívül, hogy enni, aludni, úszni, feküdni, szexelni. (Szerintem jelentkezzek be masszőrhöz.)
No, szóval kvízes összetartás volt tegnap este kiváló kajával (köszi M, bár ezt nem olvasod, de akkor is), a kínai horoszkópnak az könnyes röhögésbe fulladó felolvasásával és a nyolcvanas évek remek slágereivel. Ez utóbbi arra indított minket, hogy elhatároztuk, lesz zenés rendezvény Emmánál csak csajoknak. Bár ritkán szoktam, de tegnap még táncolni is kedvem lett volna. (Már megint annyi mindent határoztunk el, hogy a májam kétségbeesett petíció fogalmazásába kezdett, és a hágai bírósághoz tervez fordulni.)
Azért érdekes ez a csapat, mit ne mondjak. Sokszor magam is elcsodálkozom, mit kedvelek bennük így egészében, annyira más mindenki. El nem tudok képzelni még egy olyan helyzetet az életemben, hogy egy olyan fickóval beszélgessek, méghozzá indulatok nélkül, aki nyilaskeresztes öngyújtóval szaladgál a világban. És amiket néha mond, attól a hideg kiver, de egyébként meg csak egy ember. Én nem tudnám, de azt hiszem, lehetne szeretni.
Különben kecske vagyok a kínai horoszkóp szerint, aki kreatív és művészi hajlamokkal bír, de a párkapcsolatai elég szánalmasak. Story of my life. Nem tudnak ezek a horoszkópok újat mondani. Ezeket a párkapcsolati dolgokat is el kellene már engedni azt hiszem. Lehet, hogy 2014 az elengedés éve lesz. Hol van az megírva, hogy nekem tartozni kell valakihez? Még ha szeretnék is. Sehol. Na ugye.
Éjjel még hosszadalmasan leveleztem egy szegedi sorstárssal, és újfent (és most nem miattam) Hannah Arendtnél meg az előjeleknél kötöttünk ki. Örülök, hogy vannak ebben az országban olyanok, akik nem félnek kihúzni magukat. A gerinc fontos szerv. Egyre fontosabb.
Jut eszembe, megvan a fényképek lakása: ITT. Majd lassan feltöltögetek képeket a ködös vagy színes múltból is.
Más nincs, pillanatokon belül vége a szünetnek, ma dolgozatokat fogok javítani, hétfőn pedig Bridgettel kezdünk kiscsoportos nyomasztásban. Már előre annyira durván nem érdekel egyetlen pillanata sem annak a megbeszélésnek, hogy az hihetetlen. Utazzak el már hétfő reggel? Csábító gondolat.
Az angol nyelven írt cikk magyar változata mindjárt kint lesz a VilágMán.