Aktuál

Jelentem, hospitalizációs teljesítés ötven százalékon,  mert a legény műtétjét elhalasztották két héttel. Ez van, ilyen a traumaszakma gyerekek. Ehhez kapcsolódva viszont ismét megtekintettem a sebészt, és hmm... nos, hát igen. Ha nem lenne ilyen macerás a gyógyulás esetleg hajlandó lennék szilánkosra törni egy kisebb csontot. Viccelek. Persze hogy.
Nagylányt viszont tegnap este sikeresen elhelyeztük egy kórházi ágyon. Életemben ilyen kiváló időt nem futottam sürgősségen,  két óra tokkal vonóval. Ha a Jóisten ajánlott volna be, akkor se végzünk ilyen gyorsan. Ezért kell néha a Jóistennél is jobb barát. Éjfélre már a fertőzőn is voltunk. Most kezelik, kap szteroidot pár napig, összerakják a májfunkcióját, és reméljük nem kell légzéssegítő műtét, vagyis kissé összébb húzódnak a mandulái. Amúgy csodájára jártak a dokik a sürgősségen, mert hogy ekkora nyirokcsomókat még nemigen láttak élőben. Hát így.
Most hogy nyertem egy szabad délelőttöt, írtam egy posztot a VilágMára, ha kint lesz linkelem, és azt hiszem, a Gittes Borbély Szilárd könyvismertetőt még meg sem osztottam.
Jól van. Talán még olvasni is lesz időm, meg dolgozatot javítani. Meg egy kicsit kikapcsolódni. De azért Bolíviáról nem mondunk le.

Bolívia

Abszolút felnőtt tartalom!

Jól van. Nagyon lassan mondom, hogy értsd, amit mondok: elég volt. Második napja van szünet, de már lehúztam két 24 órás műszakot anyailag. Nem, nem vagyok kiakadva, elegem van. Eltöltöttem négy kellemes órát kórházban büdös emberek közt egy felnőtt fiúgyerekkel, akit holnap operálnak. ha nem megyek, bassza meg, tán még most is ott ül, és már meg is erőszakolták, és nem, nem azért mert egy puhapöcs, hanem mert kurvára nem tudja, mikor kell keménykedni, és mikor kell mosolyogni. Ez van. Ehhez kell a rutin, meg az évek.
Nem érdekes, boldogulok, kimentettem az amúgy nagyon kedves anesztes doktornő kezei közül, aki még búcsúzásképpen meg is simogatta az ajtóban. Nem gáz, értem, hogy az ember örül, ha ép embert lát, nade egy picit nem túlzás ez?
Ebédeltetés, mosás, bevásárlás, hoppá két óra, negyed órás pihenésnek vége, hol a cipőm, nem tudom, akkor lánynak kell öltözni a temetésre, mert a másik fekete cipő az magas sarkú. Amúgy harminc fok van, ideális a fekete. Nemizzadok, nemizzadok, nemizzadok. A hamvasztás előtti búcsúztatón a nagybátyám neve helyett a sajátomat vizualizálom a koporsóra. Tök jól megy. Jól áll nekem a halál.
A kis közönség tanácstalan, ki kicsoda lehet. Én előtalálom apám két, még életben lévő húgát. Az egyik harminc kiló és alig tud járni, de kivételesen nem részeg. Viszont foga az nincs. A végén téblábolnak, hazaviszem őket. Hazaviszem anyámat. Tanítani megyek. Tanítok. Hazaviszem magam. Otthon idegösszeomlás helyett vacsorát főzök. Jön a vendéglány, igyekszem nem zombiként nézni rá, ne legyen panasz. TSB még elugrik a csavarhúzóért, lemegyek a kocsihoz, megbeszéljük, kinek milyen kurva jó eddig a szünete. Döntetlenre állunk, és csak azért nem bőgünk, mert az is csak energiaveszteség. Este olvasni akarok, de nem tudok. Inkább Galadriellel levelezek. Azt gondolom, ő például levágna a kötélről, ha úgy adódna. Közben csipszet eszem sült gesztenyével, pedig csipszet nem szoktam enni, és a vacsoráról is leszoktam idén. Ott helyben hízok két kilót hasra. Helyes.  Később filmet nézek, de kétszer alszom el közben. Mondjuk kívülről tudom, és jó rá aludni. Békés.
Reggel taxisofőri szolgálatot teljesítek, később elmegyek és felásom apám sírját. Virágot ültetek. Fáj a derekam, amikor a gyökereket szedegetem, de egy lírai hangvételű poszton gondolkodom. Nyilván csak addig, amíg nem kell nekiállnom telefonálni a sír fölött, hogy akkor a nagylány hol menjen kórházba a nem javuló mononukleózisával. Felhívom a barátom, aki Pestről intéz egy ágyat Pécsett. Később felhívom, hogy mégsem kell kórházba menni. Aztán elolvasom a zárót, elküldök mindenkit a kurva anyjába, és írok egy üzenetet neki, hogy mégis kell az ágy. És arra gondolok, hogy bassza meg, milyen hülye már az az orvos, aki azt mondja, hogy semmi dráma, de a zárójelentésre azt írja, hogy hospitalizáció javasolt.
Ma haza kell hozni a gyereket. Mehetnék én is, de nekem még visszavan a délutános műszak. Főzés, vasalás, mosás, tanítás.
Jaaa, és igen, drágám, tudom, hogy a séta meg a sport egészséges, és nem, nem röhögök vinnyogva, amikor arról van szó, hogy kicsit mintha megereszkedtek volna a hasizmaim. Együttérzek veled, hogyne, hogy csak két órára sikerült ledőlnöd hétvégén, és hát hogy a fenébe ne akarnék elmenni este sétálni még egyszer, amikor az olyan egészséges. Hogy fehér pólót vasaltam-e már? Nem tudom. A negyvenkét póló közt ne lett volna fehér? Ja, bocs, hogy azt a kedvencedet? Aham, hát bazmeg, azt pont nem.
Igen. Nekem is feltűnt, hogy mostanában indokolatlanul sokat káromkodom, ami rossz hatással van a gyerekeimre.
Megmondnom, mi van. Kell nekem egy cuki kis ágy pattogó zománcfestékkel egy szobában valami csendes, sárga házban, ahol azt a kis fehér, hátulmegkötős kabátkát lehet hordani. de ha nem megy, akkor két feles, meg három repülőjegy a bolíviai fennsíkra. Szerintem húzzunk innen el a francba. Most.
(Ide kellene valami trash metál szám most. Javaslatokat elfogadok.)

Kertek

"Te, aki a kertekben laksz ..."

Itt van a kert, nem messze tőlem. Már nem kertnek hívják ugyan, mert az emberek már csak ilyenek, hajlamosak elfelejteni a régi neveket, és nem kutatnak utánuk többé. Nem ismerik már se Kublait, se Szemirámiszt, se Istent.
Mindegy. Valamikor, valamiért, talán mert menekült, talán mert hazatalált, ideköltözött a csend a völgyre néző házak közé. Amikor látta, hogy itt jó, itt maradt örökre.
Ennek a költözésnek az emlékére aztán Isten gyönyörűséges és sosem fáradó menyasszonyai minden ősszel és minden tavasszal újra magukra veszik a fátylat, hogy méltóképpen ünnepelhessék hitvesüket - az életet és a halált.

Mennyi

Mindig ez az adagolás ... Persze, hogy Sándor jár megint a fejemben, Sándor drága, magának szinte mindig idegesítően igaza van. Ez van, patikusnak kellene lenni úgy igaz, akkor aztán tudnám, mennyi a túl sok, a még nem elég, az éppen jó. De most nem csak úgy mondom, hogy az én meg egy másik ember viszonyára gondolok, hanem egyáltalán arra, mennyi kell belőlem a világnak. És akárcsak Lénárd, magam is arra hajlanék, minél kevesebb, annál jobb. Igaz, szeretett doktorom nem ezt mondja sajnos, hanem azt, hogy valamivel kevesebb, mint az elég. Na ez az. Mennyivel kevesebb, és mennyi az elég?
Mert a szív porosodó patikamérlegét csak csak előhalássza az ember a polc alól, de mit kezdjen az én- közösség adagolással? Nehéz.
Ez a dilemma sok mindenről eszembe jutott ezen a héten. Egyrészt, hogy kell-e nekem írni valamit, ami nem blog (most persze zárójelbe téve a lehetőséget, hogy egyáltalán nem is tudok vagy ha tudnék se nagyon érdekelne senkit), másrészt, hogy az időnként hozzám érkező felkérésekből, leginkább baráti szívességként értelmezhető, bár kétségtelenül a szakmába vágó, közszereplésekből mennyit szabad elvállalni. Többféle kétség van bennem ilyenkor. Egyrészt a legfontosabb kétség a szakmaiságot érinti: elég jó szakember vagyok-e, nincs-e nálam jobb ésatöbbi. A másik az a velem született idegenkedés, ami nyilvános szereplések esetén elfog.
Nem idegen tőlem az exhibicionizmus, az gondolom világos. Ha így lenne, nem írnék blogot, nem fotóznék. De van bennem valami, ami mégiscsak jobb szeret odabent maradni a kis árnyékos, szürke, bokáig-mellkasig iszapban (köszi 6.Alabárdos, ez majd most márciusig nem megy ki a fejemből).
Nem tudom, mit csináljak, mert az van, hogy egyrészt marha érdekes a téma, és aki megkért, annak mind a munkáját, mind a személyét igen nagyra becsülöm, másrészt viszont nem vagyok én egy ilyen közéleti nagynő, és hátha mondok valami orbitális hülyeséget lányos zavaromban, amin az ELTE jogászhallgatói aztán hetekig gondolkodhatnak. Jó, nem ilyen vészes a dolog persze, joghasználóként, nem jogi szakértőként hívtak, de na, akkor is.
Az egyébként elég furcsa, hogy ha a Biedermann szerepel valahol vagy Carranzát idézik, az egyáltalán nem zavar. Ha meg arra gondolok, hogy ott a nevem a kiállítás plakátján, ideges leszek. Ezt fejtse meg a Zsigmond, ha tudja. (Öööö... önértékelési zavar, gyerekkori névtrauma, vannak ötleteim.)
Végül ma reggel inkább hajlok arra, hogy elmegyek az Emberi Jogi Roadshow budapesti, oktatási, iskolai jogokkal foglalkozó panelbeszélgetésére. De nem azért, mert fontosnak gondolom magam, hanem azért, mert az ügy fontos. És persze azért is, mert az, akinek ez a rendezvény szívügye, nekem is fontos.

Szeglet

Kávéházi leginkább.
A kávéház falán képek lógnak, fotók mármint, de tegnap rájuk sem néztem, mert el voltam foglalva Emmával, aki sajnos súlyos életközép-válsággal küzd. Legalábbis ezt üzente csütörtök este, ezért kell vele találkozni. Kint a teraszon még azt is láttam (mert az ember azt lát, amit akar), hogy ki van sírva a szeme ... Menjünk be egy kicsit, mert először mutat valamit. Akkor most mi vaaaan??? Én egész nap őrlődtem, ő meg mutatni akar valamit?
Különben meg azt se értem, miért néz engem a szomszéd asztaltól az a fotós fickó. Túl hangosan beszélek? Az egész este kezd valami abszurd drámába átcsúszni, és már azon filózom, hogy akkor ez most már megint nem a rendezői változat ugyebár. De Emma hajthatatlan, menjünk már be. Az ember teszi, amit a barátai kérnek tőle, pláne ha kivételesen nekik van válságban az életük vagy mi.
Az ajtóra ragasztott plakát mellett úgy mentem el tegnap este, hogy később még anyám életére is (bocs, mama) meg mertem volna esküdni, hogy az a plakát nem volt ott. Mert az ember néha egyáltalán nem is lát.
A kávéház szegletén aztán hirtelen tök ismerős arcok sorakoznak. Pontosabban ülnek sorban a fal mellett. Meglepetésbuli, értékeli az agy látóközpontba érkező információt, de ennek semmi értelme, az már világos. Egy negyvenhatodikra nem szoktak meglepetésbulit szervezni.
Ott ül Gofri és Joe is, meg a gyerekeim is, meg naná, hogy a többiek, és akkor kiderül, hogy nincs válság, kiállításmegnyitó van.  Egészen konkrétan az enyém. Az a címe, hogy Portfólió. Mert címe is van. És plakát is van. Meg van méltatás is. Hála az égnek, nem a fotósé, hanem a fotográfiáé.
Szép és emberi szavak vannak egy nagyszerű fotós szájából arról, hogy az ember miért készít képeket. Meg arról is, bár énrólam nem tud semmit, hogy milyen lehet az az ember, aki ezeket a fotókat készítette. Nem spekulál, nem így értem, hanem gondolkodik. És életem egyik legmegindítóbb dicséretét kapom: ha iskolás gyereke lenne megkeresné azt a helyet, ahol tanítok, mert szeretné, hogy a gyereke hozzám járjon, mert akkor ott talán más is történik, mint könyv és munkafüzet.
Később még mond persze fontos dolgokat, már az asztalnál ülve, aminek nagyon örülök, mert én még életemben nem mertem kérdezni tőle semmit. A legfontosabb amit mond szerintem az, hogy mindegy mivel készíti az ember a képet. Az eszköznek nincs jelentősége, csak a szemnek meg az agynak van. (Ezt nemrég máshol, mástól is olvastam.) Ezt ne felejtsem el, amikor csorog a nyálam valami sokszázezres gép előtt legközelebb.
Nem akarok nagy feneket keríteni a kiállításnak, mert nem az egyébként szeretett ablakos képeim miatt érdekes ez az egész történet most, hanem a barátaim meg a családom miatt, akiknek ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében.
Örülök és zavarban vagyok. Elsőkiállítós lettem. Az is igaz, hogy valószínűleg jól van ez így, mert minden első nehéz, de aztán ... Körtének igaza lehet, amikor azt mondja, ha egyszer meglátja az ember a képeit hús-vér valóságukban, akkor rákap ennek az ízére. A kirakosgatás ízére mármint.
Amúgy meg kész a Portfólióm. Eszemmegáll. Köszönöm.

Rendezői változat

Mindig mosolygok, amikor azt olvasom egy film borítóján, hogy rendezői változat. Hogyhogy, mert a másik meg milyen változat? Nézői? Forgalmazói? Erzsike változata a földszint kettőből? Egyébként nyilván, de hát akkor is.
Közben viszont arra jutottam, és ilyenkor egyáltalán nem mosolygok, hogy nekem is kellene már egy rendezői változat az életemből. Hogy lenne ennek a vergődésnek mondjuk egy olyan változata, amiben én, az elsőfilmes, mégiscsak megmondhatom, mi merre menjen, meg hogy bassza meg a világosítók emeljék fel a seggüket végre, és hozzanak be valami lámpákat, mert kurva sötét van, úgyhogy elég gyakran sikerült itt kérem a színészeknek (amatőr stáb persze) pofára esni.
Jó volna, ha tudnék beszélni a forgatókönyv-íróval is végre, mert amit eddig írt, az egy rakás szar. Először is, el kellene dönteni végre, mi a műfaj. Komédia, tragédia, abszurd dráma esetleg groteszk egyperces? És el kellene magyaráznom neki azt is, ha már magától nem tudja, hogy lehet ez a film vegyes műfaj, csak akkor lesz szíves egy kicsit összeszedni magát, és valami egyensúlyra törekedni. Manapság csak tragikus elemeket sikerül bedobálnia reggelente, szóval na. Csináljunk ezzel a sráccal valamit, mert erre senki se lesz kíváncsi: halál, betegség, szomorúság, stressz, unalom ... Édesjézus, egy zsé kategóriás dráma is többet tud ennél.
Az operatőrtől sem vagyok oda az az igazság. Ez a technika, hogy az arcomba tolja a kamerát: na nézzük akkor, hogy reagál a főszereplő-rendező az őt ért csapásokra, nehézségekre, örömökre. Na? Na? Na? (Mint Szenilla a Nemóban.)
Á, ezt a filmet ember meg nem nézi. Rendezte Tarr Béláné született Biedermann Izabella. Anyám! (Ő is benne van egyébként, lyukas zászlóval egy barikád tetején (miért nem barrikád???? nincs is birka a környéken. mindegy), onnan mobiltelefonál, kislányom, most nem érek rá, mert nemzetileg összetartom a földet, de majd jövök. És jön is. Az ember már nem tudja, mikor jobb neki.
A szereplőgárda elég vegyes. Férfiak, nők, gyerekek. Utóbbiak egész profin teszik a dolgukat. A többiek egy részét a Jóban Rosszban szereplőválogatásán kukázta a sminkes, a másik részük okés, csak legtöbbször a dráma tanszakról érkeznek, alig van komikus vagy komika, viszont van pár kamikáze pilóta. A kamikáze szót nem tudom helyesen leírni, de mindegy, a rendező ne írjon. Hacsak nem író-rendező.
Na. Az a lényeg, hogy kellene most egy kis idő, meg átgondoltság, mert ez a film itten kifejezetten szar. Átgondolatlan, kapkodó, indokolatlanul eklektikus, és nem tud felmutatni semmiféle pozitívumot az elmúlt néhány év forgatási napjairól.
Megmondom, mit akarok. Először is a szereplőknek kevesebb drámát. Tényleg. Már nem bírom. Kevesebb betegséget, pláne gyerekét. Az ember nem tud 24 órában ápolni, mert se energia, se lélekerő. Mindenki gyógyuljon meg. Most.
Aztán kell sok fény. Nem kinti, leszarom, hogy 24 fok és verőfény van kint, ha idebent a stúdióban olyan fagyos a légkör, hogy hűtőházat lehetne nyitni. Lámpa kell, sok, de ezt már mondtam. Unom a sötétet.
A kosztüm oké, kéne még pár színes pulóver, meg rövidgatya, meg egy szalmakalap. A szalmakalap jót tesz a filmeknek, csak kertben kell hordani őket.
Szomorú, de pár szereplőtől most már meg kellene válni azt hiszem, vagy el. Az ember még a filmekben sem tud állandóan boldogtalan lenni,  kellene valami más is néha. Nagytotál a lemenő nap giccses fényében egy francia szőlősdombon, vagy mittudomén Jean Reno, mint kölcsönkapott szerető pár kocka erejéig. Vagy a főszereplő, amint egy kád forró vízben ázik. Leginkább ez az utolsó. A rendezői változatba kell egy kád. Egy nagy fehér kád.
Lehet erre pályázni valahol?

Napok

Megvolt ez is. Az ünnep mármint. Nem mintha mostanában bármelyik aspektusa különösebben lázba hozna. Régebben izgalmasabb volt a forradalom gondolata is, meg az élet fordulója is. Nem unom, csak nem érint meg. Nem jut el hozzám. És már abban sem vagyok biztos, hogy van-e ünnepelni valóm. Hogy meg kell-e ünnepelni az életem. Vagy a tényt, hogy végeredményben, a világban létező párhuzamos univerzumok egyikében létezőnek mondhatom magam. Nem tűnik indokolhatónak sem az öröm, sem a bánat.
Minden reggel négykor felébredek, aztán hat körül megint álmos leszek. Tegnap ráértem, visszafeküdtem. Álmodtam. A legszebb álmok nem szólnak semmiről, csak a végtelen nyugalomról. Ha a halál ilyen, ilyen érzéketlenül boldog, az ember szerencsésnek mondhatja magát.
Ma megint csak robot van. Este filmklub. Sosem lesz vége a hétnek.
Néhány napja levelezem. Szoktam, nem ez a furcsa, hanem a téma. Nem tudom, mi a téma. Mondjuk az írás. Néha megtörténik, hogy nem látom a szavak mögött az embert. Most sem látom a másikat, inkább mintha Galadriel tükrébe néznék: magam látom a másikban - egyszerre bölcsebbnek és nyugtalanabbnak. Nagyon érdekes érzés.

Más. Hálóinget húztam. Ennek akkor is van jelentősége, ha elsőre bagatell dolognak tűnik. Lehet, hogy azt jelenti, hogy látni akarlak, és hogy lassan elveszítem a türelmem. Vagy nem jelent semmit, csak szeretem, hogy a hálóing puha. A kezedre emlékeztet.
Legyen szombat kétszer, aztán legyen megint hétfő. Aztán egy kicsit álljon meg a kedvemért az idő. Fáradt vagyok. Nem érdekel a világ.

Napszám

Az tizenkettő.
Sokat dolgozom. Más is, tudom, nem kell nyavalyogni, nem is azért mondom, csak beszámolok. Kinek és miért? Mindegy. Hívjuk közléskényszernek vagy exhibicionizmusnak, nincs jelentősége.  Majdnem nem tudtam leírni, hogy exhibicionizmus. Néha egészen elfelejtem a szavakat. Vagy a szavak felejtenek el engem, ezért leírom őket. Emlékezzél meg a beléd vetetett hitében elhunyt testvérünkről. Bele vetett hit. A magvető. Szavakat a száraz földre vetni szerencsétlenséget jelent. (Részlet urbánus írástudók babonáskönyvéből.)
Visszatérve. Hülye hét van. Négy nap X tizenkét óra. Olyan ez, mint a napszám - a reggeltől estiget kell kibírni. Tegnap este hatig volt a műszak, utána nyolcra még Ristjánához ígértem magam, de az legalább tényleg jó volt, csak kicsit munka. Olvasópróba. Mindjárt konferenciára megy angolul, vagyis menni magyarul megy, de értjük, na. Olyan voltam, mint egy társalkodónő: okosan néztem, de hülyéket kérdeztem. Majd jövő héten, amikor nem kell tanítani, elolvasom a doktoriját. Szerintem lehetne belőle regényt írni. Csak hát ér-e történeteket lopkodni másoktól? Korrekt-e? Mittudomén. Ez legalább ki van kutatva.
A felolvasás után regényekről beszélgettünk. Családregényekről. Arra gondoltam, hogy talán kegyetlenebbnek kell lenni, mint Ruge, olyannak, mint Borbély Szilárd, de lehet, hogy tényleg nincs igazam, csak a saját családom története mondatja ezt velem. Lehet, hogy a kegyetlen nem is jó szó. keresni kellene helyette egy másikat.
Ma megint 12 órázom. Péntekre minden érettségi dolgozattal készen kell legyek. Menni fog. Talán a héten már tanfolyamot is tartok, úgyhogy tulajdonképpen ma be kellene fejeznem mindet. Ez nehezen fog menni, de valahogy majd összeszedem magam. Csajos ebéd úgysem lesz, mert Mihály beteg, úgyhogy a hétvégéből merítek erőt. Holnap alszom. Meg vendégek lesznek. (Amikor fáradt vagyok, rövid mondatokat írok.)
Csütörtökön kezdem az egészet elölről. Annyi pozitívumot tudok felfedezni a hétben, hogy húsz fok van. Meg hogy lehet az eget nézni.

Gyakorlat

A gyakorlat az, hogy pénteken érkezünk. A tervek szerint, úgy is mondhatom, hogy elméletben, korán, egyébként meg későn. Ősszel már sötétben, de mondjuk ez mindegy, az számít, hogy öt előtt átlépjük a városhatárt. Majdnem megvan.
Persze út közben megállunk Kaposváron bevásárolni. Mindig túl sok ételt veszünk, mert talán azt gondoljuk, már örökre összeköltözünk. A végén elosztjuk a maradékot. Úgy osztjuk el, hogy kinek mi kell. Nekem most elég lesz a hétvége emléke. A kenyeret Mihály viszi haza, mert neki az otthoniak nem vettek, és nyűgösek.
Nem tudjuk hánykor érkezünk, Kaposvár után nincs jelentősége az időnek. Felkapcsoljuk a konvektorokat. Pontosabban TSB, mert nekem sose sikerül. Mihály kicsit beteg, mi ketten inkább fáradtak vagyunk. Szederpálinkát iszunk, az olyan "lágyos", mondja TSB, de ezt a szót nem értjük. Mihállyal félrehallunk. A pálinka szerintünk nem is lágyos, hanem mar. Csak egy kicsit beszélgetünk, nem sokat, még mindenkin rajta van, amit otthonról eddig cipelt magával. Azt előbb ki kell aludni. Fél tízkor már alszunk, hogy hamar túl legyünk rajta. Valaki késő éjjel telefonál. Nem hisz a fülének.

Szombaton Mihály ébred előbb. Én is ébredek, de kényszerítem magam, hogy aludjak vissza. Nem nehéz, mert sötét van, és nem találom a lábam. Bebújtam a paplanhuzatba éjjel, azért. Félálomban kávézunk. Állítólag a nanorészecskék rákot okoznak. Mi nem? Most beszélünk a prímekről. Mindig meglep, hogy az egy nem. Az idempotens szót két napig tanulom majd, de vasárnapra tudom.
A piac kellemes, kint van a kemencés, de nem kérek csülköt, én mást eszem. Van ilyen.
Veszek jonatánt, meg gesztenyét. Virágot is, hogy jobb kedvem legyen. Anyám temetővirágnak mondja, de én szeretem az illatát. Apám sírját is fel kell ásni. Majd szünetben.
Szilvinél szálas fekete teát iszunk rummal. A rum vöröses színű, mint a vadszőlő gyenge levele. Amúgy nem szeretem a rumot. Csak itt és csak ilyenkor.

A parton sétálunk, de csak kicsit. A lányok menni akarnak, én meg mindig ugyanazt fotózom. Víz, hegy, fa, hattyú, csónak. 493. Ez prímszám?
Délután leveleket söprünk TSB-vel, Mihály nincs jól, bent marad. Aztán kijön. Kormi az ölébe mászik. A kicsik meg körülöttünk lábatlankodnak. Kormi megint terhes, de most szép a szőre. A német eteti.

Este pálinkát iszunk, nekem fáj a hátam a levélsöpréstől. Borbélyt olvasok. Olyan, mintha apámat olvasnám. Apám mondjuk nem írt. De ha írt volna. Hamar alszunk. Én már nyugtalanul. Az álmatlanság is az emberben lakik. Megy vele, amerre jár.

Vasárnap kivételesen kirándulunk. Ezt kapjuk szülinapunkra Mihállyal. Káptalantótit, Tapolcát, meg még hazafelé Szigligetet, mert ott én még sosem voltam ott. A Liliompiac szép, jó a szemnek, de drága, Tapolcán nincs már cipós gulyás, cipó nélkül eszem, nem baj. A szigligeti kávézó igazi főnyeremény. Becseréltem a Regét a szívemben. Innen is látni a Balatont, és rá is lehet gyújtani a diófa alatt. Jól is sütnek.

Végül bedobálunk mindent a kocsiba, és hazajövünk. Most egy kicsit megint mindannyian nehéz szívvel. Egészen sötétben érünk haza. Ilyen későn még sosem. Út közben a felhőket fotózom. TSB megáll miattam.

Elmélet

Három. Mert a három nem osztható, csak önmagával és eggyel.

TSB az első, mert ő a legmagasabb, és bár nem ő a legidősebb, az elsőségben a kor sokszor kevésbé számít, mint az ész, a józan megfontoltság, meg a határozottság.

Az egy az önazonos, bizonyos műveletek esetén idempotens. Ezt a kifejezést akkor tanultam Mihálytól, amikor reggel a prímszámokról beszélgettünk. Mert a prímszámokról reggel a legjobb beszélgetni, a valószínűségszámításról meg, gondolom, este.

Az egy az elég jól megvan maga is, biztosabban, mint a kettő vagy a három. Számelméletként tekintek magunkra.

Én vagyok a második. Különben nem szeretem a kettes számot, még akkor sem, ha tudom, hogy prím, mert önállótlannak látom. Ezért nem is úgy gondolok magamra, mint kettő, hanem mint második. Vagy mint a középső. Amolyan kapocs. Nem feltűnő, nem akaratos. Kicsit kilóg. Habókos, úgy mondom.

Mihály a harmadik. A Kicsi. A tornasorban, ha lenne tornasorunk, is ő volna a harmadik. Mondjuk a legfiatalabb is. Énnálam éppen 365 nappal fiatalabb. És vigyázni kell rá. Nem azért, mert gyenge, hanem mert most meg volt fázva.

Ezek nem számok, hanem sorszámok. Ilyen sorrendben zuhanyzunk. Ez mindenkinek jó. Az első jut meleg vízhez a leghamarább, a másodiknak már meleg a zuhanytálca, a harmadiknak már meleg a fürdő is. Közben meg vigyázni kell egy kicsit mindenkinek. Hogy jusson meleg víz például. Miattam meg mindannyian laktózmentes tejet iszunk. Úgy tesznek ők is, mintha laktózérzékenyek lennének. Vigyázunk egymásra.

Tulajdonképpen nem tekinteném magunkat prímszámoknak. Az első, a második és a harmadik az csak sorszám. Inkább halmaz vagyunk, mert a halmazelméletben a halmazok sokszor idempotensek. Önmaguk metszete önmagukat adja. Önmaguk uniója önmagukat adja. Közös hétvégéinken halmazelmélet vagyunk.

Lesz gyakorlat is. Abban nem halmaz leszünk.

Péntek van

Péntek van. A péntek olyan, mint a hétfő: nem ismer irgalmat. Ez esetben ez jó hír. Jó hír, mert pillanatokon belül, amint bemászom a zuhany alá, már én is el fogom hinni, hogy ma, annyi sok minden nehézség és nyűglődés után, elmegyünk végre a Teraszra.
A budapesti kiruccanást leszámítva hetek óta nem sétáltam egy tisztességeset, és ez meg is látszik a gondolkodásomon, no meg a fotók hiányán. Azon kapom magam, hogy csak nézem az utcák fényeit, és gondolatban fényképezek. Tudom, szánalmas, vigyek magammal gépet mindig.
Hajnalban befejeztem Ruge regényét, ami egy kicsit azért kevésbé tetszett, mint eleinte gondoltam, hogy fog. Jó, első regény, értem én. Amúgy bosszantóan sok volt benne a fordítási hiba/pontatlanság, meg a helyesírási hiba. Ha gazdag leszek, úgy fogok jótékonykodni, hogy olvasószerkesztőket fizetek meg kiadóknak. Szerintem jó ötlet. Vagy kellene egy díjat alapítani a tisztességesen kiadott könyveknek. Á, bosszantó. Pláne egy egészen jó regény esetén.
Más nincs, hacsak az nem, hogy a citációs listám elemeinek a száma kettőre emelkedett. Ez alkalommal a budapesti óralátogatás-beszélgetés élményeit írta meg az egyik amerikai vendég a The Times of Israel honlapján. Most, kivételesen, a civil énem került virtuális nyomtatásba egy egész mondatnyi idézet erejéig. Szóval így akkor most már kettő.
Ruge könyvéről szerintem írok a Gittre, az idézett gondolattal kapcsolatban meg a VilágMára, de azt már csak a teraszról, attól tartok. Illetve nem tartok.
Most egy kis szünet. Ahogy a teraszos napokon általában, a lányok távoltartási végzést kértek a blogra, de a telefontól nem vagyok eltiltva. Naponta egyszer felvehetem bárkinek. Képek biztosan lesznek.

Tejút

Mondjuk meg lehet halni, az se olyan nehéz. Lehet egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra. Ahogy tetszik. Tudni se kell róla feltétlenül előre.
Kicsit izgat a dolog. Ha majd meghalok, én fogom tudni, hogy meghaltam? Abban a kicsi időben, amíg úton vagyok, de még az agy működik, fogok én gondolni valamire?
Mostanában néha becsukom a szemem, és erősen összeszorítom a szemhéjam, mert akkor pont olyan, mint gyerekkoromban - a csillagokig jutok. Szerettem ezt csinálni. Rászorítani a kezemet a szemhéjamra és várni, amíg megjönnek a csillagok. Olcsó utazás a csendes Tejútig.

Én szerettem, azt hiszem. Sokat nem beszélgettem vele mostanában, de szerettem. A vidámabb apám. Apám komoly volt, szigorúbb volt a nézése is valamivel,  meg talán jobban a szívére is vett mindent, és ebbe aztán kötelességtudóan előbb bele is halt, mint a bátyja.
Ő is szeretett engem. Egyszer Budapestre utaztunk, jött a vonaton, és már messziről azt kiabálta:
- Szia, Alex!
Most még jól emlékszem a hangjára, amit majd hamarosan elfelejtek. Apámét már elfelejtettem.
Egyébként apámat is így hívta, a vezetéknevünk miatt egy kategóriába estem apámmal, de ez vicces, mert az ő vezetékneve is ugyanez volt. Azért magát talán nem hívta Alexnek, csak apámat meg engem. A testvéreimet nem. Különös.
Most, hogy már egyikük sem él, gondolom, találkoznak odafent. Nem is tudom, mit mesélnek majd egymásnak. Nem is tudom, mi majd mit mesélünk egymásnak a testvéreimmel.
Ma felhívott az a tesóm akivel még beszélgetni szoktunk, és nagyon sírt. Én meg arra gondoltam, hogy nem baj, ha én is sírok. Nem baj, ha az ember sír akkor is, amikor a testvérei még élnek.
Praktikus haszna persze nincs, se a volt férjét nem tudom megváltoztatni, se a tényt, hogy kirúgták, se azt, hogy jövő héten megoperálják. Mégis, együtt sírni valakivel, az egy kicsit olyan, mint együtt nézni  a szemhéj mögött a csillagokat, meg majd együtt beszélgetni, amikor már mindegy lesz az idő.

Jól van. Remélem, Isten megszámolta az összes könnycseppünket. Mint a Tejút csillagait.

Zónázó

Sörzóna
Igen. Nyilván az se normális, hogy az ember hajnali ötkor próbálja kitalálni, milyen sört ivott előző délután, de mégis inkább ez, mint hogy süssek. (A kedd hajnalban sütött almás pite maradéka a sütőben keménykedik. Senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg berakja egy dobozba.)
A budapesti villámlátogatásnak ez a sörkérdés persze nem a központi eleme volt, de azért most mégis erről először, mert ízre meg mégiscsak.
A dolog egy szívességgel kezdődött, amiért én tartoztam két sörrel. Maradjunk annyiban, hogy szerintem én jártam jól, de mindegy. Azért, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, nem két üveg Arany Ászokkal terveztem letudni a dolgot, tehát elzarándokoltam a kedves, orkánszerű szélben a Kertész utcába, ahol is feltaláltam életem első sznob sörözőjét, benne egy csapat sörsznobbal. (A kifejezést én találtam ki, egyébként nyilván sörszakértőnek hívják magukat.)
A sörsznob (szakértő) általában farmergatyában és dzsekiben érkezik, bicajjal és rohadt nagy hátizsákkal (ebben hozta az üvegeket és viszi a sört), szemüveges, és magát szolgálja ki a hűtőből. Mivel ezt a fajta imidzset sem én, sem tettestársam nem tudtuk prezentálni, érthető idegenkedéssel fogadtak minket a kocsmában (=szentély). Gondolom, az se sokat segített, hogy én nő vagyok, és életemben csak egy alkalommal ittam kézműves sört, azt is Chicagóban, és nem is volt túl jó tapasztalatom, mert Greg, aki nem tudta, mennyire utálom az édes sört, valami búzasört választott nekem, még jó, hogy később hajlandó volt meginni. 11 dollár volt egy kis üveg.
A csapos kábé úgy nézett rám, mintha most bújtam volna ki Ripley testéből, és mivel nulla darab hazai főzőt, meg sört ismertem, ez az alien vonal egyre hihetőbbnek tűnt neki. Végül azért nagy nehezen rábeszéltem, hogy válasszon már nekem valamit. Erre kicsit megenyhült, odébb rakta a baseballütőt a pulton, amit a Szalon sör szerelmeseinek tartogat (á, túlzok ám!), és méltóztatott elsétálni velem a hűtőig, ahol is kivett egy üveg ... valamit. Mondta, hogy szerinte ez jó, ezt igyam.
Na most, a fickó nem úgy festett, mint a női lélek nagy ismerője, én biztosan akkor láttam életemben először, de lehet, hogy a sörökhöz mégis ért, mert amit abból az üvegből kitöltött nekem, az életem egyik legjobb söre volt. Érdekes egyébként, hogy már akkor is ízlett amikor az első kortyot lenyeltem, de különös módon a számban maradt egy ízemlék, amitől majd most évekig nem szabadulok. A sör nevére sajnos nem emlékszem, ha jól gondolom, a Békésszentandrási Főzde söre volt, pici üvegben, fekete-bordó színű, az íze meg ... azt nem is tudom leírni. Nagyon jellegzetes íz, meggyes talán, de nem biztos, és maradt utána valami teljesség-érzés a számban. Olyan, mint amikor minden stimmel.
Nem, nem leszek sörsznob, de hogy egyszer visszamegyek a Csak a jó sörbe, az biztos. És ajánlom, komolyan, bár még életemben nem ajánlottam sörözőt. A csapos modorát tegyük zárójelbe, a hely a sör miatt jó.

Oktatási zóna
Erről itt most csak nagyon röviden, a VilágMán majd kicsit hosszabban arról, mi minden jutott eszembe egyébként. A bemutató óra, amire mentem tetszett, igaz, nem egyforma a mentalitásunk a tanárnővel, nyilván a gyerekanyag meg pláne nem, de úgy láttam, az amerikai vendégek elégedettek voltak, ami jó. Az óra utáni beszélgetésben sokat beszéltem, erről majd szokjak le. Van ez a fixa ideám, hogy el kell mondjam, mit gondolok. Na mindegy.

Hotel zóna
Minden idők legbizarrabb szállodás élménye is ebben az elmúlt két napban ért, de az is lehet, hogy ebből is egy kis abszurdot kellene írni. A recepciós kábé mint a Fawlty Towers csodás Manuelje, semmit sem értett, de amit igen, azt félre. Amikor megérkeztem, összetévesztett valami orosz nővel, akit a fogorvos várt, amikor erről a dologról lebeszéltem, akkor feszt azt akarta bebeszélni nekem, hogy osztrák vagyok, pláne hogy ugye Bécsből, mondom Pécsről, nem baj, és akkor ha még azt megmondanám, hogy a kislánya haja göndör marad-e, itt a képe  a telefonon, ja nem, várjak, keres egy jobbat.
Nem volt egyszerű feladat, pláne amikor meghallotta, hogy kell számla egy alapítványnak. Cím? Los Angeles. Szerintem még most is azon agyal, CIA, Moszad vagy KGB ügynök vagyok-e?

Könyv és barát zóna
Mivel nagyon kevés szabadidő jutott a hivatalos mellé, nagyon kevés barátommal találkoztam, és igen, szégyenletesen gyűlik a találkozókban mérhető adósságom. De törlesztek! Ígérem. Kaptam könyveket is, hurrá, kölcsön, örökbe, recenziós példányként. Mindent mindenkinek köszönök. A társaságot, a könyveket, a beszélgetést, a szállítmányozást, az útbaigazítást, hogy ne tévedjek el (hehe). Utóbbit odáig gondosan, hogy Keleti pályaudvar bejárata, mert akkor onnan már talán nem. Mondjuk, tényleg.

Most vissza a munka frontjára, héttől vendégek fogadása és kalauzolása. Ömlik az eső. Yeah. Hadd menjek vissza. Kell még egy sör.

Női

Tudom, hogy szemétség lesz, amit írok, de nem kellenek pasik. Nem úgy  értem, hogy mindig a terhemre vannak, dehogy, néha nem, de azért van olyan, hogy nem jó, hogy ott vannak az emberrel. Ez most nem valami feminista kifakadás, egyszerűen csak a praktikum mondatja velem. Meg a türelmetlenség persze.
Van ez a vacsoracsatánk. Így hívjuk, de nem az, csak amolyan női vacsora. Nagyjából havonta egy péntek este egyikünk főz, négyen megesszük. Közben beszélgetünk, vitatkozunk, merengünk, cigizünk (TSB kivételével), és megváltjuk a világot. A férfiak ilyenkor általában diszkréten elhúznak otthonról vagy elmatatnak a háttérben.
Ebben a hónapban kivételesen másképp gondoltuk, legyen kibővített halászlé-vacsora. Mindenki hozta az otthon feltalált pasit, tényleg ne szomorkodjanak otthon. Mindez elméletben kiváló ötletnek tűnt, családbarát ésatöbbi, de a valóságban ... Hát őszintén szólva engem kicsit idegesítettek a pasik. Az enyém leginkább persze, de ez egy másik és nagyon bonyolult történet, mely nem nélkülözi a drámát sem, de hát a többieké is. Egyébként persze nincs baj a fickókkal úgy egyenként, de csapatba verődve ... (Legyintek.)
Nem jó, na. Szerintem maradjunk a női vacsoránál, akkor nem kell vicceket és egészségügyi problémákat hallgatni, és nem kell azokról a hülye politikusokról beszélgetni, akikről amúgy sem lehet semmi érdemlegeset mondani. Maradjunk mi csak meg magunknak, akkor lehet az élet nagy dolgairól, szerelemről, halálról, könyvekről meg filmekről beszélgetni. Ezt jól meg is mondom a nőknek ma.  Bár az is lehet, hogy nem is kell mondani, mert ők is pont így gondolják.
Amúgy a halászlé isteni volt, azt el kell ismerni. A biciklis futár ezért kap egy plusz pontot.

Más. Ez a hét kicsit zavaros lesz. Holnap elutazom Budapestre, és hozzájutok pár könyvhöz, meg elmegyek egy gimibe órát nézni, aztán kerekasztal-beszélgetek pár amerikai vendéggel. Mindegyikre kíváncsi vagyok. Azt azért sajnálom, hogy nem tudok a szerda esti Nádas felolvasásra maradni, de csütörtökön már dolgozom. Meg ne akadjon a hazai közoktatás csodálatos kereke bennem ugye. Tanítani ugyan a hét utolsó két napján nem kell, az éves rendes nemzetközi programunk lesz, én majd terelem a hazai vendégek egy részét. Meg, remélem, találkozom az olasz kollégákkal is.
Pénteken aztán eldobunk kapát-kaszát, és amint lehet, elmegyünk a Teraszra. Hogy mikor fogom kijavítani azt a rengeteg dolgozatot, amit múlt héten írattam, azt nem tudom, de előbb inkább itthon kellene rendet varázsolni, meg a vasalatlan ruhákon átvergődni valahogy, mert hogy jövő héten már megint érettségi dolgozatokat javítok látástól vakulásig. Ja, és pénteken elvállaltam egy tanfolyamot, mert kell a pénz. Ez van.

Nézzük a dolog jó oldalát. Nem esik.

Édes

Ide szorult valahogyan kettőjük közé, így hozta a sors, gondolom, de nem bánja senki. Se a nyugtalan, a nyári élményektől még hangos, újkönyv- és friss ceruzahegyezék-illatú szeptember, se a ködös-szótlan, magának való november. Az előbbit nem izgatja az utána jövők élete, az utóbbinak meg mindegy. Csak a jelen meg a jövő számít. Az is bolond, aki a múlton mereng. Őszi lázadás.
Ilyenkorra, mármint októberre, esik a szezonzáró hétvége. Már mindenki így hívja mindhármunk családjában is, pedig eredetileg a kétharmad (=Vitéz Mihály + az én) szülinapjának közelsége miatt időzítettük az utolsó terasztúrát ilyenkorra. Mi sem bánjuk az októbert persze, általában kegyes hozzánk az ég, jut még valamennyi az őszi napsütésből legalább délelőttre. Ha meg nem, hát úgy is jó. Akkor Szilvi begyújt a kávézó teraszán a kályhába, délután meg elő a filmet, elő a pálinkát (ez is egy másik üveg, ne felejtsük), elő a rózsás takarót, aztán csak az az egyetlen feladatunk, hogy örüljünk egymás társaságának.
Nekem édes az október. Benne lakik a szárán hagyott, megzsugorodott bőrű szőlő ragacsos leve, a mézes szálas tea, az első sült gesztenye, egy-két lusta vasárnap délelőtt, meg a nyugati horizontra ráhasaló nap.
Októberben az ember nem siet. Élvezi, hogy a bizonytalan, sietős szeptembernek már vége, a ködös, halálszagú november pedig még várat magára. Végtére is az október a mozdulatlanság hónapja. Meg az egyszerű létezésé. Meg a felkészülésé. A bizakodás és a kétségbeesés közti elégedett csendé.
Majd a november másmilyen lesz. Akkor majd nem mosolygok.

Barokk nők

Nem tudom, mitől függ, mikor melyik zene okoz örömet. Se az időjárással, se az évszakokkal, de még csak a boldogsággal vagy boldogtalansággal sem tudom összefüggésbe hozni. Talán csak annyit tudok felfedezni ritmusként, hogy hét végén nagyobb eséllyel kattanok rá valami komolyzenére. Több az időm, talán azért.
Zenei függésem e hétvégi tárgya most éppen néhány barokk zeneszerzőnő. Olyanok, mint például Elisabeth de La Guerre, aki nem csak szép volt, de kiváló csembalójátékos és zeneszerző is. Éljen a barokk emancipáció.

Mi, Hannah Arendt

Azt nem mondom, hogy a munkahelyem 100% szellemi műhely, de azért sokkal inkább az, mint fűrésztelep. Értsd nem csak fát vágunk, gondolkodunk is - hűvös halomba.

Tegnap délelőtt TSB-vel üldögéltünk a kis szobácskánkban, és arról beszéltünk, nem, nem nyavalyogtunk, beszélgettünk, hogy merre megy majd tovább az emberi gondolkodás. Vagy hogy megy-e előre. Én James Flynn gondolataival kapcsolatban arról meséltem, mennyire tartanak attól a tanítványaim közül néhányan, hogy az emberi gondolkodás a jövőben csak néhány ember kiváltsága lesz, a többiek valami ijesztően egyszerű ösztönszinten vegetálnak majd. (A gondolkodás jövőjéről kellett gondolkodni, azért tudom csak ezt most elmesélni.) TSB persze azt is hozzátette, hogy a gondolkodástól mentes ember milyen könnyen lehet bábja bármiféle hatalomnak és termékeny talaja a legkülönfélébb propagandáknak. 

Az emberi beszéd előfeltétele a gondolkodásnak - ide lyukadtunk ki végül, meg oda, hogy aki nincs birtokában egy nyelvnek (többnyire nyilván az anyanyelvének), az aligha tud gondolkodni, hiszen a gondolkodás mégiscsak párbeszéd én és én közt. Verbalizálás nélkül aligha vannak gondolatok, így akinek nem áll rendelkezésére a szó, annak a gondolat sem lesz jutalma. Szavakat pedig olvasás nélkül nemigen keríthet magának az ember. Az analfabéta nem azért rossz egy társadalom számára, mert nem olvas és nem ír, hanem azért, mert nem gondolkodik, és mivel nem gondolkodik, nem tudja megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. 

Az erkölcs, pontosabban a jó és a rossz tudása, megkülönböztetésének képessége tehát szorosan összefügg a beszéddel, a gondolkodással. Félő, hogy azok a tanítványaink, akik nem olvasnak könyveket, előbb-utóbb moráljukat vesztett masszává lesznek. 

Azért mi bizakodunk. Egyszer majd talán mégis olvasnak. Mikor egyszer? Nem tudjuk.

Este megnéztük a Hannah Arendt életéről szóló filmet. Hannah Arendt a gondolkodás, a fejben az én és az én közti párbeszéd és vita fontosságáról beszélt. Meg arról, hogy a jó és a rossz megkülönböztetéséhez feltétlenül szükség ez a párbeszéd. Eichmann nem gondolkodott, ezért többé képtelen volt megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. Egymásra néztünk a moziban TSB-vel. Na tessék. Mi vagyunk Hannah Arendt is. Különös.

A vetítőterem előtt meg is beszéltük, hogy a jelenséget kétféleképpen is értelmezhetjük: 1. nem is kell szexelnünk Martin Heidegerrel, mégis filozófiai géniuszok vagyunk, 2. ha mi is csak arra jutunk 2013-ben, amire Arendt, akkor megint egyértelmű, hogy nem megy a világ sehova, pláne nem előre, hiszen az emberiség évszázadok óta mindig ugyanazt boncolgatja, és mindig ugyanoda lyukad ki.  Megette a fene az egészet.

Más. Hannah Arendt tíz percenként gyújtott rá a filmben. Nagyon szeretek dohányozni, de hazafelé nem tudtam rágyújtani. Lehet, hogy enyhe nikotinmérgezést kaptam. Amúgy irigylésre méltóan szép lábai voltak (a színésznőnek). Vajon a dohányzástól? 

Hiányjel

A hiányjel arra való, hogy jelezzük, valami valahonnan hiányzik. De tehetek-e hiányjelet valahova, ahol sosem volt semmi. Azt hiszem nem, mert az életben a hiányjel nem elméleti, hanem gyakorlati dolog. Ez a tánccal kapcsolatban jutott eszembe, meg azért is, mert egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az nem tud hiányozni az embernek, amije sosem volt. Ezzel akkor és ott nagyon egyetértettem, csak kár, hogy mostanra nem emlékszem, ki mondta nekem ezt a fontos dolgot.
Persze ami volt már valaha, nem csak egész számra gondolok, lehet ez tört is, azzal már más a helyzet, az éppen hiányozhat is. Nem rám, őrá van ez bízva. Hogy akar-e, úgy értem. Mert az ember csak tudatosan tud hiányozni valakinek, akarnia kell. Lehet úgy is, hogy nem akar.
Azt hiszem, az akarás egy kicsit veszélyes dolog ebben az esetben, mert kötődést feltételez és kötődést indukál. Akarom, hogy hiányozzak neked, ezért hozzád kötöm magam, és ettől te is kötődsz hozzám. Vagy nem akarom, hogy hiányozzak, ezért nem kötöm magam hozzád.
A sok hiány végül gúzsba kötheti az embert. Gúzsba kötve lenni nem jó. Van, akinek nem jó. Ezt tiszteletben kell tartania az embernek.

Más. Mehetek Amszterdamba. Kivehetek három nap szabadságot, de hozzá kell csapnom az egy megmaradt gyereknapom. Még jó, hogy egy évben két nappal én magam rendelkezem. Ja nem. Csak eggyel. De jó a tanárnak, sok szabadsága van. Mindegy (nem), örülök.

Tegnap megbeszélésen voltam, ma megnézem a Hanna Arendt filmet. Tulajdonképpen tekintsük azt eredménynek, hogy olykor levegőt veszek. A buszon olvasok, meg amikor a gyerekek dolgozatot írnak. Nem baj. Legalább látnak olvasó embert. Tegnap, amikor kiderült, hogy könyvismertetőt kell írni a dolgozatban, úgyis azt mondta a csoport 80(?) százaléka, hogy sosem olvasott el egy könyvet sem. Lehet, hogy hazudtak.

Amúgy rengeteg dolgot nem intéztem el a héten, és nem tudom, el fogom-e intézni őket valaha. Csak remélem. Ma mindenesetre kiderül, ki kapja az irodalmi Nobel-díjat. Örülnék Nádas Péter díjának, de attól tartok, megint olyan valaki kapja, akitől egy sort sem olvastam.

Luxus

Kevés luxusra vágyom, amire mégis, azt nem engedhetem meg magamnak. Bizarr. De ettől függetlenül sem biztos, hogy szeretnék gazdag lenni. Meg az is lehet, hogy ha mindenre volna pénzem, amit fontosnak tartok, akkor azokat a dolgokat már nem értékelném olyan nagyra.
Azért van persze ingyen luxus meg olcsó luxus is. Ingyen luxus mondjuk, hogy ma éjjel igazán mélyen és pihentetően aludtam. A kanapén ugyan, mert Tigrisnek napja volt, kaparászta az ajtót, inkább kijöttem a nappaliba egy békés, álomtalan éjszakáért. Ingyen luxus még Ruge könyvtárból kikölcsönzött regénye, a tegnap reggeli aranysárga levelek az iskola sarkánál, meg a gondolat, hogy jövő héten végre magunk lehetünk a teraszon. Majd gondoljak ki valami ajándékot Mihálynak. Persze tudom, mit kellene adjak neki, évek óta tudom, de az idő az éppen az a luxus, amit mostanában nemigen engedhetek meg magamnak.
Olcsó luxus például a leárazott gyógytea, amiben mindenféle gyógynövények vannak, bio, ellenőrzött ökológiai gazdaságokból, és ami tegnap már csak 299 forint volt. Ami persze 300, de ilyen a mi életünk, meghazudtoljuk a matematikát.  A teakeverékben van citromverbéna is, ami nem tudom mi igazából, csak azt tudom, hogy a megfizethetetlen luxusom egy része. Múltkor Veronában nem bírtam ki, és bementem egy L'Occitane boltba, hogy megnézhessem a téglalap alakú üvegbe zárt illatos folyadékot. Nyilván nem volt kedvem 45 eurót költeni rá mert ennyi pénzből inkább elmegyek egy hétvégére a teraszra. Mert végtére is ez a legnagyobb luxus pillanatnyilag - két és fél nap ajándékba magunknak.

Csak a színe

Gyarló ember vagyok, gyakran irigylem mások képeit. Pontosabban nem a képeit mint képeket, hanem az élményt, amit akkor élt át, amikor a fényképezőgépét elkattintotta. Biedermann Izabella vagyok, élményirigy. Van-e anoním élményirigyek klubja?
Az ősz, szinte bármit is csinál magával, látványos. Bármennyire is fekete-fehérben látom a világot, azért azt be kell ismernem, hogy az ősz, formáit tekintve ugyan fegyelmezetlen, de megejtően színes. A szín elevenné teszi a tárgyat, megtölti múlandósággal és élettel. Ami nyilván ugyanaz. Ezért jó ősszel temetőt fényképezni például. Irányban van.
Ezt most, azt hiszem, egy kicsit türelmetlenségemben írtam. Hogy azt gondoljam, mindjárt a teraszon vagyok. Elég hülye napjaim vannak. Arra gondolok, mindjárt a teraszon vagyok. És tényleg.
Előtte persze még megyek Budapestre. És bár azt innen nem tudom megítélni, hogy ott is vannak-e színek, biztosan nem fogok fotózni, csak beszélgetni. Mert van úgy, hogy az ember direkt nem fotózik.   Hogy tovább maradjon az emlék.
(Most az jutott eszembe, hogy voltak, akik azért nem akarták, hogy lefényképezzék őket, mert úgy tartották, akkor elveszik a lelkük. Lehet, hogy ezért fotózok olyan ritkán embereket. Valami félelem van bennem, hogy elveszek tőlük valamit. Valami intim dolgot, ami csak az övék. Ez amúgy nyilván hülyeség persze.)

Tipikus

Már megint hétfő van. Megfigyeltem (B.I. Természettudományos megfigyelések I. kötet 45. oldal), hogy időnként, mondhatni megjósolható rendszerességgel, egyszer csak hétfő lesz. Hétfő reggelente pedig szinte mindig az jut eszembe, hogy többet kellett volna olvasni hétvégén. Most éppen egy családregényt. Ristjánán keresztül sikerült Eugen Ruge regényéhez végre (!!) hozzáférni. Régóta szerettem volna, és az első ijedtség után (460 oldal év közben) megnyugodtam. Az ember néha látatlanul is megérzi, melyik az a könyv, amit olvasnia kell. Nekem most ezt. Ki tudja miért, talán Hatodik Alabárdosnak igaza lesz, és tényleg szeretem az elmúlásról szóló szép történeteket.
Ez egy családregény egyébként. Vannak benne férfiak és nők, meg gyerekek, akikből aztán felnőttek lesznek, és inoperábilis rákjuk nő. Ilyenek ezek a családregények. Amúgy, ha valamit érdemes írni, mármint regényben, az ilyesmi. Ezt már Nádas, meg a Sorel ház óta így gondolom. Csak kellene egy olyan is, amiben a nők a meghatározók, nem csak a meghatározó mellékszereplők.
Ruge könyve egyébként meg van spékelve a keletnémet-nyugatnémet helyzettel, de ez mondjuk mindegy, akit ez nem érdekel, annak is jól lehet olvasni. Legalábbis én így gondolom kilencven oldal után. Egy baj van csak, a vastagsága miatt nehéz lesz a mai értekezleten feltűnés nélkül olvasni.

Más. Gyereklátásom volt hétvégén, mert hazajött a nagylány a fővárosból. Kezdünk beleszokni ebbe a látogatósdiba. És minden alkalommal megölel, amikor hazajön, meg amikor elmegy. Azt hiszem, az utóbbi négy évben nem ölelt meg ennyit összesen. Ez jó. Különben meg jól van, de sajnos mindannyian jobb emberek lettünk, mióta külön életet élhet. Vagy hát ez nem is sajnos inkább, csak furcsa.


Jól van. Egy újabb munkahét. Remélem, Bridge ma nyilatkozik, és pláne remélem, hogy elenged Amszterdamba. Tegnap kaptam pár kedves e-mailt, és csak egy szól munkáról. Szeretek baráti leveleket olvasni hétvégén. Szeretem a barátaimat, na. A Gravitációról írtam a Gitten kicsit hosszabban. KATT, ha érdekel valakit. Ja, meg találtam norvégokat. Mostanában hiányozni kezdett Harry. Tipikus, igen. Mindig az hiányzik, aki nincs itt.

Vonzások

Newton drágám, sosem hagylak el. Hát hogy hagynálak el? Mindenem, a testem is, a lelkem is erre a bolygóra lett adaptálva, itt működnek az ereimben a vér áramlását szabályzó billentyűk tisztességesen, itt halad bennem az étel a megfelelő irányban, itt működik az agyam úgy-ahogy, balról jobbra, a ráció kezd, az érzelem fejez be. Értem, hogy megszülettem, de belehalok, hogy nem élhetek örökké.

Isaac, sajnálom, de rájöttem, minekünk nincs többé közös jövőnk. El kell hogy hagyjalak most. El kell mennem. Ki innen örökre, a semmibe, az egyenes labirintusba, ahol egyszerű minden, ahol csend van, ahol újra magam lehetek. El innen végre a végtelen szabadságba, ahol nem húz le a nehézkedés, se önmagamé, se a tiéd.

A homo sapiensnek két élet van. A földhöz kötött, a súlyos, a sárba kényszerítő, amiből az ember, a diadalmas, izmait és értelmét megfeszítve, a világ, a mindenség ellenében is álló helyzetbe küzdi magát, ahol önmaga társas létében is napfényglóriába öltözött magányos isten. És van a szabad, a nem gravitáló, a világűr, a tenger, a tudattalan, a földtől elszakadt, sötétben sodródó, a világmindenség csendjében lebegő ember. A nem akaró, nem tudatos, az izmain és akaratán uralkodni képtelen, a vonatkoztatási pontját vesztett ember, aki csak a földről nézve elveszett, egyébként inkább talán megtért oda, ahol otthon érzi magát. Mert ebben a magányban és csendben (paradox módon) az ember része lesz valaminek, ami önmagán kívül rekedt eddig - a világmindenségnek.

Aki merült valaha, talán tudja miről beszélek. Bár a víz alatt az ember a rá nehezedő nyomástól nem szabadulhat, a teste súlytalan. Így kaphat egy kis ízelítőt abból, milyen is lesz majd a szabadság Isten színe előtt.

Amúgy meg most én is azt mondom, el kell menni a moziba, és ki kell fizetni a jegy árát. A Gittegyleten majd lesz még egy kicsit talán kevésbé szubjektív.

Felhő

Nem tudom, említettem-e már konkrétan vagy csak hagytam, hogy mostanra mindenki rájöjjön, mennyire szeretem a felhőket, de talán mindegy is.
Hogy gyerekkorában az ember mindenféle alakokat képzel a felhőkbe, az normális. Aztán van, aki így marad -én ehhez a kisebbséghez (többséghez?) tartozom. Szeretem nézni őket, ha fehérek, ha szürkék, ha feketék. Engem a kristálytiszta, kék ég bizony untat. Mint az önmagát tökéletesnek látó embert,  fárasztóan együgyűnek találom. (Ezzel most persze lehet vitatkozni.)
Mindegy, az a lényeg, hogy olvastam egy kiváló könyvet, aminek egy Gavin Pretor-Pinney nevű kedves fickó a szerzője, aki egyébként foglalkozására nézve tervező, de amikor csak teheti, felhőket bámul. A The Cloudspotter's Guide amolyan képes kultúr- és tudománykalauz amatőr felhőfigyelőknek. Van benne minden, amire mi, a felhők szerelmesei bukunk: villámok, légkörfizika egyszerűen, festészeti felhőkalauz, építészet, zenbuddhizmus és még egy kis fotóművészet is.
Én azt hiszem, az emberek többsége nem szereti a földet nézni, mert a múlandóságára emlékezteti, az égbolt azonban, mely teli van az isteni örökkévalóság ígéretével kecsegtető felhőkkel, sokunk számára vonzó alternatíva.
Nagyon nehéz kedvencet választani a sokféle szebbnél szebb felhőből, de nekem mindig is a cirrusok leheletvékony jégkristályai jelentették az igazi égi szépséget. Amikor cirrust látok, mindig azt gondolom, mi is lehetne más ez a felhő, mint az a menyasszonyi fátyol, amit Isten ajándékozott kedvesének, a Földnek.

Aki szívesen olvasna néhány érdekességet a könyvvel kapcsolatban, az kattintson IDE, IDE, IDE vagy IDE a könyvhöz írt néhány molyos karchoz. Hátha érdemes.

Resztli

Ezt most egyrészt mert szeretem ezt a szót, másrészt meg mert elfelejtettem linkelni a héten a VilágMás szomorkodást. Elég sok mindent elfelejtek egyébként, lásd még valamelyik előző poszt kiszólását a német doktorhoz, de hát édesjézus, nem is csoda, mindjárt megint öregebb leszek egy évvel.
További nem várt jó hír, hogy a freeblogos blogok feléledtek vagy mi. Most már csak kellene idő, hogy lementsem onnan, ami ér valamit. De hát a fene se tudja, ér-e az valamit. Mindenesetre kirakom őket az oldaldobozba, hátha nemtommi. Megtáltosodom vagy mi.
Péntek van különben, és életben maradtam. Biztatom magam. Keep breathing.

Tényleg

Tegnap már azon nevettünk a barátaimmal, hogy én mondjuk ne nagyon nyilatkozzak mostanában arról senkinek, milyen meggyötört a pedagógus, mert amennyit mostanában utazom, ezt úgysem hiszi el senki. Persze hogy az utazások időzítése véletlenül alakult így, az más kérdés, mint ahogy az is, hogy eddig meg évekig nem. Utazási hullám-interferencia esete forog fenn. Ezek szerint az utazás hullámtermészetű. Ezt azt hiszem, tulajdonképpen eddig is sejtettem.
Na most mindezt csak azért írtam le ilyen hosszasan, hogy valamennyire hihető legyen, hogy nem teljesen abnormális az, hogy novemberben ismét elutazom, ezúttal egy amszterdami szemináriumra. (Feltéve, hogy ki tudok harcolni magamnak négy nap rendkívüli szabadságot, de egyelőre, el ne kiabáljam, a főnököm nem küldött el azonnal a francba a kérvényemmel. Jó jel.)
Tegnap este beszélgettem valakivel, akit tulajdonképpen nem is nagyon ismerek, csak mellém sodorták a véletlenek, és a természetfotóit nézegetve rájöttem, hogy hónapok óta csak városi környezetet fotózom. Nem is tudom, mikor fotóztam odakint valamit a zöldben (sárgában, barnában, kékben). Ez azért szánalmas, azt hiszem.
Pedig szeretnék sétálni, meg nézni a faleveleket, meg érezni az avarillatot, de nincs rá idő. Hát talán majd két hét múlva, amikor elhúzunk a teraszra, és végre nem kell, csak egymásra, meg az őszi fényekre figyelni. Majd akkor. Egyébként meg három hete nem láttam Mihályt, ami gyötrelmes és szomorú, mert nagyon hiányzik. Mindig rossz kedvem lesz attól, ha sokáig nem látom. Mégiscsak a harmadik harmad tesz minket teljessé.
Más nincs. Holnapra el kellene olvasnom és ki kellene javítanom úgy 150-200 oldal dolgozatot, és ki kellene olvasnom három könyvet. Ehhez képest ma éjjel három órát aludtam. Azt hiszem, olyan továbbképzés is kellene: Hogyan facsarj ki magadból még egy életet. Vagyizé önfejlesztő irodalom: Én és én - ketten a munka frontján, avagy hova lettem mostanában. Ezt majd kidolgozzuk a teraszon. csak a pálinkát ne felejtsem itthon.
Különben jó sok minden volt a héten a tanítványokkal. Volt toleranciakurzus egy kilencedikes, terhes lány outcoming-jával kapcsolatban, volt régi tanítvány hazalátogatása nősülés céljából - tizenkilenc évesen elvesz egy tizenhat évest : multikulturalizmus a magyar közoktatásban. És persze adminisztráltam, mint a barom, meg órákra készültem, és olyan is volt, hogy arra már nem jutott idő. Mindenféle csoda megtörténhet.
Ha most november végéig nézek, nem látok szabad pillanatot a teraszon kívül. Nem dicsekszem, csodálkozom. Magamon. Mégis hány élet fér bele az enyémbe? Nem én voltam, aki nemrég még egy csendes, tengerre néző szobára, meg egy írógépre vágyott?
Engem fejtsen meg valaki. Tényleg.

Távolság

Mi a távolság közted és köztem? Nem tudom. Azon gondolkodom, ha belefeküdnék egy teli kád vízbe, mennyit szorítanék ki én, és mennyit a hozzám tapadt világ. Hogy le lehetne-e ezt még választani rólam, a bőrömről, vagy már úgy hozzám nőtt, mint a kézfejemre írt felirat.
A kézfejemre írok, drága doktor, csak hogy tudja, a kanalak nem hiányoznak, legfeljebb az emlékek, meg a szerelmek és a régen elfelejtett bánat. Jobb híján így lesz a világból tapasztalat - a bőrömbe ivódó napi tetoválásokból.
LOVE. Ez a mai emlék. Egy tanítványtól kaptam, mellé tintaszív, majdnem szimmetrikus, a jobb szívteke azért egy picivel nagyobb, mint a bal. Nem tudom, ez mit jelent, az is lehet, hogy semmit.
Ilyen múló, naponta megújuló tetoválásokkal írom a világot a bőrömre, vagy jegyzi a világ önmagát, ha hagyom. Persze ritkán hagyom, minek hagynám, neki írnia sem kell, tapad amúgy is, tinta nélkül is, sokszor.
Megfigyeltem, hogy néha, leginkább csendes és örömtelen napokon, előbukkanak a kézfejemen a feliratok, sőt a rajzok is. Egy név például, valakié, aki egyszer fontos volt, egy gyerek rajza , a világ közepén egy emberrel, aki már nem él, egy telefonszám, amit, hogy nyoma ne maradjon máshol, ide lehetett csak írni, néhány árnyék a diófa alatt, egy pad, egy sír, egy öreg, haldokló kutya, az arcod esetleg, félárnyékban, vagy a kezed éppen, ahogy hozzám ér, egy csoport fa, amolyan nyári liget, egy hajó, egy város, egy tucat felhőkarcoló, meg egy repülőtér, esetleg Chicago.
Így nő ki a bőrömből az élet, de nem csak az enyém, a tiéd is, másoké is.
Aztán elmerülök a kádban, egy egész bolygó tömegét szorítom ki, a víz a padlóra ömlik mind, óceán lesz, de ez az óceán is én vagyok, énbennem várakozik az élet, ami már csak egy kicsit az enyém, inkább a tiéd, inkább másoké.
Már nincsen semmim. Se bennem, se rajtam kívül nincs távolság.

Akiben kedve telik

Nem akarom a felhőkre fogni, de kedvetlen vagyok. Jó, az is lehet, hogy nem kedvetlen vagyok, inkább szomorú.
Nem csak a hideg, az ostobaság, meg a hatalommal való visszaélés is szomorúvá tesz. Különösen pedig az ostoba gőg szomorít el. Van belőle elég körülöttem, de nem sorolom. Én nem állítok emléket ezeknek az embereknek.
Dühös is vagyok, azt hiszem. Leginkább a saját semmilétem miatt, és nem, nem vigasztal, hogy ebben vagyunk mi most mind, akik nem teszünk semmit, csak szürkéből szürkébe folyó napjainkat terelgetjük.
Azért ennek nem így kellene lennie. Ezt gondolom. Nekem nem itt kellene lennem ebben a hidegben, hanem mit tudom én, valami olyan helyen, ahol nem csak a tökéletes, az egészséges, a megfelelően gondolkodó, pontosítok, engedelmeskedő embereknek jut hely, hanem mindenkinek, akiben Istennek kedve telik.
Mert Istennek nem a pénz és az ész számít, jó neki a nincstelen is, és mindegy, hogy valakinek az esze lassú, ha a szíve nem.
Nem hiszek én már ebben a rendben, nem hiszek az emberben régóta. Nem hiszek, mert megtörténhet az is ma, hogy a takarítónőnek jelentenie kell, ha valaki az utasítás ellenére kávézik a tanáriban. Nem hiszek, mert törvényt lehet hozni arról, hogy embereket hivatalosan láthatatlanná tegyenek.
Persze tudom, hogy most dühömben nem mondok igazat. Néha hiszek az emberben is. Magamban vagy másokban inkább. Akik miatt még mindig érdemes ablakokat fényképezni.
Aki nem unja még az ablakokat, ide KATTintson.