Apropó hülye filmcímek

Szó vagy kép? Mi az elsődleges? Mi a kifejezőbb? Miben higgyen az ember? Nagyjából ezt taglalja a tegnap látott, és magyarul borzasztó ostobán Apropó szerelemre keresztelt (eredeti címén Words and Pictures) amerikai film. A picit szenzációhajhász felvetésből érdekes, gondolkodásra ösztönző film is születhetett volna, csak kár, hogy a rendező túl sokat akart rendezni. Jó, kicsit becsapok mindenkit, ez egy romantikus történet amúgy, egy szerencsétlen, piás angoltanárról, aki a kocsijában termoszból vedeli a vodkát (gyűrött, borostás és öregedő Clive Owen) és egy képzőművészetet tanító, reumás ízületi gyulladásban szenvedő festőnőről (jájj, még mindig de szép nő ez a Juliette Binoche).
A szerelmi szál nem sok újat tud felmutatni, mármint nem sok olyat, amit mi magunk is meg ne tapasztaltunk volna már, de a fényképezés profi, szóval plíz legyen házam Maine-ben, lehetőleg olyan, mint ennek a művészcsajnak, és legyen egy olyan pihenőszoba a suliban, mint ebben a filmben.
Jó, a nosztalgiámat leszámítva és romantikát zárójelbe téve, azért maga a gondolat érdekes - versenyt rendezni szavak és képek közt ...
Persze mire való a szó? Képeket festeni az agyban. Meg mást is, mert mondjuk ízeket, illatokat is lehet vele. Kezdetben volt az Ige, mondja János, de talán nem egy mai értelemben vett szóra kell itt gondolnunk, sokkal inkább volt ez, a hullámelmélethez csatlakozva, a rezgés vagy hang. A teremtés, azt hiszem, nem írott dokumentum.
Ha nagyon leegyszerűsítve kell fogalmaznom, akkor szerintem hang-kép-szó lesz a jó sorrend. A hang, a rezgés, a zene, ami mindig, mindenki számára érthető magyarázat nélkül is, pontosabban nem sok értelme van magyarázni, aztán a kép, a vizuális információ, aminek értelmezése már részben tanult, és végül a szó, szeretett játszótársunk, a világokat festő, hazug és igaz szó. A szó nem állhat magában, a szóhoz ismerni kell a világot, kellett hozzá anyánk éneke a bölcső mellett, és kellettek a gyermekkor csendes délutánjain felvillanó színes képek is.
Nem mondom, hogy a szót nem érti, aki nem hall vagy nem lát, de hogy másképp érti, arra esküdni mernék. Végül a film is valami ilyesmire jut, azt hiszem, mert a férfi szavakkal nem, csak zenével nyeri meg a nőt. Mindig mondom, hogy a zene mindent visz.

A film minden kis (nagy) gyöngesége ellenére sem bántam meg, hogy moziba mentem tegnap este Emmával, mert nemigen fogom már látni még egyszer mielőtt elutazom. Amúgy a délutáni sportfoglalkozás elmaradt, de legalább együtt ebédeltünk TSB-vel, meg Mihállyal, aki szerintem sokkal jobban néz ki, mint múlt héten.

Más nincs, még mindig fáradt vagyok, de azért lassan, nagyon lassan, véget ér ez a munkahét is. Ma értekezlet lesz délután, és holnap is értekezlet lesz délután. Csodás.

Kívül

Nincs olyan, hogy kívül. Azt hiszem, az egy hibás gondolat, hogy kívülállónak lehet maradni. Se a saját életünkben, se a máséban nem maradhatunk kívülállónak, megfigyelőnek.
A saját életet tekintve ez talán érthetőbb, az embernek részt kell vennie, felelősséget kell vállalnia önmaga sorsának alakításában. De nem, nem kizárólag erőszakos akarást értek ezen, van olyan is persze, nekifeszülés a sorsnak, inkább határozottságot és főleg felelősségvállalást. Teszem, amit, jónak gondolok, és vállalom a felelősséget a döntéseimért, a sikereimért, a hibáimért, az elvakultságaimért, a gyengeségeimért, a határ nélküli szeretetért, egyáltalán mindazért, amit teszek, tettem és tenni fogok, hiszen én én vagyok. Pilinszky jutott eszembe: kimegyek az udvarra, egyedül vagyok Istennel, egyedül állok a fényben és a sötétségben. Ezt talán nem nehéz belátni.
Amin viszont napok óta gondolkodom, az az, hogy mások életében sem maradhat kívülálló az ember. Nincs, nem lehet határ Én és Te között. Nem lehet nem egy a sors. Az én sorsomban mindazok sorsa, élete, öröme és keserűsége, fájdalma és halála benne van, akikhez valaha közöm volt és lesz. Én nem csak én vagyok, én mindenki is vagyok. A mindenki halála és szenvedése az enyém is, de az a jó ebben, hogy az örömük is az enyém lehet. Jutalomnak is mondhatjuk.

Ez a furcsa gondolat egyrészt arról jutott eszembe, hogy nem hagy nyugodni a cigány sorozatgyilkosságok ügye. Illetve nem az ügy maga, hanem az ebben való felelősségem. Hogy mennyire fogalmam sem volt semmiről, és mennyire kívülállónak gondoltam magam ebben az egészben. Hogy mennyire azt gondoltam, függetleníthetem magam attól, ami körülvesz. Tévedtem. A 13. emeletre írtam a közösség felelősségéről (KATT) , és hogy talán nem is a gyilkosok ijesztenek igazán, hanem a gyilkosságot, a rasszizmust, a kirekesztést csendben, hol egyetértve, hol kicsit fölháborodva körülálló mi. Nagyon veszélyes csendben maradni és elfordítani az ember fejét. A gyilkosságot nagyobb gonoszság szótlanul végignézni, mint ölni. Az ölés valamennyire mindig ösztön, a nem cselekvés mindig döntés eredménye. Kívül állni és nézni a rossz tudatos felvállalása, önkéntes szerződés a gonoszsággal.
Persze tévedhetek. Mégis azt látom, aki kívül marad, aki nem vállalja fel, aki nem köteleződik el a jó, a helyes, a morálisan követendő értékek mellett, aki csak van, az a rossz felé sodorja mindazokat, akikkel kapcsolatban áll. Tegnap elolvastam Janne Teller Semmi című regényét, és pontosan ezt hallottam ki a sorok közül. A kamasz tévelygéséért a felnőtt, az értéket felmutatni képtelen társadalom a felelős. Aki utat keres, annak fényre van szüksége, a lámpást pedig igenis nekünk kell tartani, még ha forró is az a rohadt fémfogantyú. (Hosszabban lásd ITT.)

Más. Megkaptam az analóg képek digitalizált változatait. Van, ami tetszik, van, ami nem, mert semmitmondó. Ráadásul fura is a négyzetes forma, ezért az elrendezés sem mindenhol áll meg. Gyakorolni, és papírra hívatni őket, hogy lássam a határok nélkül szétfolyó fényt és árnyékot a papíron. Ez a cél most, de azért ideteszem az egyik képet. Hasonlót fotóztam a digitális géppel, de ez az analóg. Majd beszéljek a kétségeimről Krisztával egyszer. Egyáltalán beszéljek vele.
Annyi mindent kellene még mondani a világról szóban is, képben is. Több idő kellene az ilyesmire.

A Molly Johnson lemez kiváló.

Gombóc a torokban

Nehezen futok neki, mert legszívesebben ott kezdeném valahol, hogy mindenki menjen a picsába. De ez nem volna produktív sem, meg nyilván tisztességes sem, mert nem is mindenkire gondolok, de azért úgy nagyjából mégis.
Az a baj, azt hiszem, hogy pacifista létemre is olyan indulatokat tudnak bennem felszínre hozni emberek (vagy ahogy a dokumentumfilmben valaki mondta - lények), hogy elég hamar tudnám produkálni az Összeomlás Michael Douglas-ének viselkedésmintáját.
Pénteken egy iskolai program keretében láttuk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című filmjét, amit azóta is emésztek. Ahogy Zé úr olyan pontosan fogalmazott, ezt se kiköpni, se lenyelni nem lehet, úgyhogy azóta is gombóccal a torkomban járkálok, és próbálok nem belefulladni a hazámba. Nem könnyű.
A film után volt egy beszélgetés a Trafikban Hajdú Eszterrel és az egyik perben részt vevő ügyvéddel (Árpád), ami szerintem nagyon jól sikerült, bár sokat levont az értékéből, hogy a diákoknak ez már sok lett volna, így ők leléptek. Mi végül TSB-vel, még pár tanárral, meg bíróval ott maradtunk, és két órát beszélgettünk arról, lehet-e tenni valamit a rasszizmus és az előítéletek ellen. Mármint nekünk tanároknak, mert valahogy a mi szakmánk erről a váteszi szerepről híresült el, amit mi persze táplálunk is. Ez van. Még az is lehet, hogy eljön majd az idő, amikor tanárokat feszítenek keresztre, csuknak le, négyelnek fel elrettentésül. (1984 plusz X)
Na mindegy, a filmről mindjárt írok a 13.emeletre, de hogy ezt mindenkinek érdemes megnézni, aki elmúlt tizenhat éves, az is biztos. Menjetek moziba.
A közös beszélgetés után még cigiztünk odakint Árpáddal hármasban egy darabig (mármint TSB persze nem cigizett), és nagyon tetszett, amiket mondott. Csodálkoztam is magamon, mert nem szoktam túl gyorsan összebarátkozni jogászokkal, de aztán kiderült róla, hogy eredetileg magyar-töri szakos tanár.(Pont mint Péter, és pont olyan okos is, mint ő. Helyes, kellenek az okos emberek.) A végén kifejezetten sajnáltam, hogy mennünk kellett, de tényleg késő volt, meg dolgom is, de azon gondolkodtam, milyen jó lenne őt meghívni beszélgetni a gyerekekkel akár a filmről, akár másról. Több portréfilm kellene érdekes és okos emberekről szerintem.
Más. Tegnap színházban voltunk, előtte meg beugrottunk gyorsan az Ikeába karácsonyi fényeket venni. A fény az olyan megnyugtató, de persze kell mellé a sötét, hogy legyen mihez képest. Millióan voltak, tülekedtek, szombat délután az Ikeában naná, úgyhogy hamar eluntam a vergődést. Ezért volt időnk beugrani valami outlet centerbe vagymiarossebbe, aminek meglepő módon az lett az eredménye, hogy vettem egy pár alaposan leárazott téli cipőt, ami egyszerre néz ki jól, és kényelmes is. Meglepődtem. Amúgy ott is, meg később az előadás után a Vörösmarty tér környékén sétálgatva is megerősödött bennem az elhatározás, hogy innentől kezdve igyekszem a lehető legkevesebbet boltok és bevásárlóizék közelében tartózkodni, mert nem tesz ez jót nekem, tovább mélyíti a homo emptius iránti megvetésem.
A darab (Spiró: Kvartett) minden klausztrofóbiám ellenére jő volt, amúgy Timi jóvoltából voltak a jegyek, köszi Timi, majd arról is hamarosan beszámolok, de mondjuk a Gitten, hogy legyen valami változatosság is a kattintásokban.
Más nincs, ma fényesítem a lakást, főzök, sütök, dekorálok, és este talán végre elolvasom a Semmit, mert csütörtökön olvasóklub. Tegnap egy kirakatban azt olvastam, Ismerkedjen meg a lazítós délutánokkal. Lehet, hogy fel kellene adnom egy társkereső hirdetést: Agyonhajszolt nő keres korban hozzá illő lazítós délutánt. Hosszú távú kapcsolat jeligére a hirdetőbe. Tudom, majd egyszer.

Hazugság

A gyerek sosem hazudik. Hogyne. Az ég pedig mindig kék, és kedves kismadarak csivitelnek az ágakon. Micsoda hihetetlen tévképzetei lehetnek az embernek, aki nem gondolkodik.
Tegnap megnéztem a Jagtent és hiába bizarr már maga az alaphelyzet is, mégis annyira jellemzően és felháborítóan emberi a filmben megjelenő ostobaság, kicsinyesség és szűk látókör, hogy sírni kellene. Persze dán dráma. Úgy tűnik, északon nem csak a tél, a lélek is szokatlanul sötét. Nyomasztó volt, rosszul is aludtam, mert a gonoszságnak penészes föld íze van. A filmet amúgy meg kell nézni, csak nem lesz tőle jó kedve az embernek.
Más. Olvasok néha, módjával persze, híreket. És olvasom Héléne naplóját. És nem látom a különbséget. Ma pont olyan a világ körülöttem, mintha a harmincas évek végén élnék. Bénító a fejet hajtás, meg a sok kibekkelés. Vagy nincs erkölcs, vagy sosem volt. Az ember gerinctelen állat.
Más nincs, csak munka van, de akkor is, mindennek ellenére is szeretem ezt a hónapot.
Én azt hittem Lana Del Rey valami lapos tini. Erre kiderült, hogy érdekes a hangja.

In the Hea(r)t of August

Hányingerre ébredni sehogy se jó, de a reggeli hányingerekből is az egyik legszarabb, ha a fájdalom miatt érzed úgy, hogy kifordulnak a belső szerveid. Különben eléggé meglepett ez a fájdalom dolog, mert igaz, hogy még júniusban sikerült eltrafálnom egy márványlépcső élével a bal térdemen a porc szélét, ami ettől szerintem kicsikét elhagyta az állomáshelyét, de eddig nem tűnt veszélyesnek az ügy. Isten tudja, mi ütött ma hajnalban belé. A porcok lázadása.
Na mindegy, tekintettel arra, hogy a reggeli jóga se nagyon használt, pedig észben tartottam a tanácsokat, melyek szerint betegség esetén a savászana pont elég is, ezért nem is nagyon próbálkoztam mással. Ennek ellenére a testem hevesen tiltakozott minden lazítási kísérlet ellen, szóval végül kénytelen voltam bevenni két aszpirint. Isten áldja az acetilszalicilsavat, most egy kicsit jobb. Minden bizonnyal el kellene mennem orvoshoz, mert a térdízülettel nem nagyon jó viccelni, de nem vagyok lelkes. Pont nem vágyom egy porcműtétre.

Más. Tegnap moziban voltam, és megnéztem az új Luc Besson filmet. Most azzal együtt is, hogy nekem elég sajátos filmízlésem van, és rajongok a tudományos fantasztikumért, szerintem ez egy mestermű. Oké, nem a romantikus, meg a lélektani dráma kategóriában, de akkor is. Besson olyan, mint egy ... na nem jut eszembe jó hasonlat, csak a megbízható bérgyilkosé, ami meg nem pontos, mert nem halsz meg a végén, csak úgy érzed, hogy egyik percben még volt egy normális életed, a másikban meg fekszel arccal a hideg kövön, a halántékodhoz pedig egy Smiths and Wesson simul. És abszolút nincs meg, hogy a kettő között mi történt és hogyan.
A film ötlete nem annyira zseniális egyébként: jön valaki, aki egy anyag hatására az agya teljes egészéhez hozzáfér, és akkor ő meg a világ találkoznak. Na most ez nem egy túl erős sztori, neurológiailag, meg sokféleképpen  is bele lehet kötni, de oké, ezt a kis békát nyeljük le, mert nem keserű. Ez csak egy film ugyebár, nem egy természettudós nagydoktorija, ahol nem lehet hülyeségeket mondani. Ha az alapötlet problémáján túllépünk, akkor viszont rögtön úgy érezhetjük magunkat, mint Ellie Arroway a Kapcsolatban. Ha már beültünk a székbe, az száguldani kezdett velünk valahová, ami az érzékeink és a felfogóképességünk határain túl lakik.
Besson zsenialitása ebben a filmben (szerintem) abban áll, hogy képes eljátszani az idővel. A kilencvenedik perc végén értetlenül meredtem a vászonra, és ezzel nem voltam egyedül, mert azt hittem, Bessonnak elment az esze, és egy hatvan perces játékfilmet rendezett. Annyira jók a vágások, annyira felgyorsít mindent vizuálisan, hogy becsapja az agyat. Másképp érzékeled az időt.
Az idő az egyetlen dolog, ami indokolja a létet - ezt mondja a főszereplő, a kiválóan játszó Scarlett Johansson, a film végén mielőtt feloldódna a világban. Ez egy akciójelenetei ellenére is nagyon filozofikus a film lett. Az emberről, a létezésről, az egyről és a sokról, és egyáltalán a világmindenségről és benne az életről mesél. Mert mese ez, Besson csodálatos képi világába csomagolva, még akkor is, ha úgy érezzük, akár igaz is lehetne. Akár mi is lehetnénk a világmindenség. De hát talán azok is vagyunk.
Jó film, ez a lényeg, de csak az nézze meg, aki bírja a science-fiction-t.

Más nincs. Ma meglátogatom Mihályt, aki végre hazajött a távolból. Jó kis váltóműszakban vagyunk, TSB most ment el. Huszadikától már mindenki újra itthon, csak hát akkor meg ugye kezdődik a munka. Meg még az is van, hogy reggelre megjött a menetrend szerinti augusztusi esőmentes front = viharos szél, amitől az allergiám pillanatokon belül sokkot kap. Eh, miért pont ez lenne másképp idén. Ilyen lesz az ítélet napja is.

Filmek vasaláshoz 12. - Túl a fenyvesen

A nyár közeledtével kedvenc színészek filmjei közt keresgélve találtam rá erre a 2012-ben készült amerikai filmre. Ryan Goslingot a Blue Valentine óta zártam a szívembe, és bármennyire is felkapott színész lett az elmúlt években, bármennyire is belecsúszott itt-ott a széparcú rosszfiú kategóriába, meggyőződésem, hogy minden skatulya ellenére szinte bármit el tud játszani.
A másik ilyen színész a Másnaposokban befutott Bradley Cooper, aki talán még nagyobb meglepetés volt számomra az elmúlt néhány hónapban, méghozzá abszolút pozitív értelemben.
Mindketten játszanak a Túl a fenyvesen (The Place Beyond the Pines) című, Derek Cianfrance által rendezett filmben. A fiatal amerikai rendező második játékfilmje, akárcsak a két évvel korábban, 2010-ben készült Blue Valentine, sok szereplőt felvonultató, nagyszabású film, mely az emberi érzelmek mellett az élet morális dilemmáit  is górcső alá veszi. Üdítő módon azonban a rendező kellő érzékenységgel dolgozza fel a témát, így, ahogyan azt a való életben is megtapasztaljuk egyébként, a karakterek ebben a filmben se nem jók, se nem rosszak, pontosabban jók és rosszak egyszerre. Nem az a tipikus kalandfilm ugyebár.

 Luke (Ryan Gosling) egy lecsúszott, gyökerek nélküli férfi, aki motoros akrobataként tengődik egy cirkuszban. Se pénze, se életcélja, se normális emberi kapcsolatai nincsenek, míg ki nem derül, hogy egy egy évvel korábbi egyéjszakás kalandjából gyereke született. Luke, aki személyiségét tekintve leginkább vándor, szembesül az erkölcsi dilemmával: mit tegyen, amikor felelősséggel tartozik valakiért. Az akkori barátnő, Romina (Eva Mendes) ugyan nem kér ebből a felelősségvállalásból, hiszen egy másik, kiegyensúlyozott kapcsolatban él egy olyan férfival, aki elfogadja és sajátjaként neveli Luke fiát, jó keresztényként mégsem tudja megtagadni az apától a lehetőséget, hogy találkozzon a kisfiával.
Igazi, kilátástalan amerikai kisvárosi lét bontakozik ki előttünk, ahol nincs munkalehetőség, ahol nem kedvelik az idegeneket,  különösen ha az egy tulitarkára tetovált hidrogénszőke, itt-ott sebhelyes fickó képében érkezik. Luke ennek ellenére alkalmi barátra talál, aki munkát és szállást ad neki, de aki (mert ilyenek ezek az amerikai társadalom szélére sodródott jószívű emberek) arra is ráveszi, raboljon már vele ki pár bankot - mégiscsak el kell tartani azt a gyereket valahogy.
A cselekmény itt fordul át abba a sok más jól sikerült amerikai filmből ismert szorongásos drámába, ahol a rossz erkölcsileg indokolhatóan cselekszik rosszat, a jó pedig kezdetben ugyancsak morális meggyőződésből rosszat. A történet másik főszereplője ugyanis a történet kezdetén éppen frissen az akadémiáról kikerült kezdő rendőr, Avery (Bradley Cooper), egy befolyásos bíró fia. És míg Luke az amerikai társadalom által kitaszított szerencsétlen vesztes, addig Avery a nyertes pozícióból indul: ő a hős, aki erkölcsileg feddhetetlen egészen addig, amíg le nem lövi az utolsó, át nem gondolt bankrablás után egy házban bujkáló Luke-ot. A cselekményt innen nem mesélem tovább, a lövés következményei bonyolítják ugyanis további két részét még majd egy órán keresztül.

A film tulajdonképpen arról szól, hogy a jó és a rossz nem szétválasztható fogalmak az ember életében, hogy Jó és Rossz ma nem létezik, vagy nem úgy létezik, mint ahogyan azt kényelmesen elképzelni szeretnénk - egymástól jól elkülöníthetően. Cianfrance ebben a filmjében azt mutatja meg, milyen hirtelen válhat a jó rosszá, a rossz pedig jóvá pusztán döntéseink és tetteink által.
A film három része ezeket a döntéseket a Shakespeare-i dráma hagyományainak megfelelő fordulatok mentén mutatja be a nézőnek. Van benne véletlen, utazás, a karakterek meglepő egymásra találása, és dráma, méghozzá igazi, szívbe markoló, feloldhatatlan dráma. Mert az ember ugyan alapvetően jó, de a döntései és a tettei nem mindig azok, és ezeknek a döntéseknek és tetteknek nem csak a saját életére, hanem mások, sokszor még a gyerekei életére is hatással vannak.
Bár a film nem rövid (ejnye-ejnye, 140 perc még akkor is hosszú, ha ez három felvonás), a szünet nélkül fennálló feszültség és a meglepő fordulatok miatt mindvégig fogva tartja a nézőt. A két rendkívül tehetséges és nagyszerűen játszó színész, Gosling és Cooper, mellett olyan kiváló mellékszereplőket láthatunk a vásznon, mint Eva Mendes vagy a korrupt rendőrt játszó Ray Liotta.
Bár nem kifejezetten könnyű, nyáresti szórakozás, a Túl a fenyvesen-t érdemes megnézni, Cianfance nevét pedig alaposan megjegyezni, mert mind a forgatókönyv, mind a fényképezés, mind a szereplők kiválasztása kiválóan sikerült. Ha valakinek ilyen melegben is kedve van gondolkodni, ez a film jó választás.
Nem ajánlom viszont semmiképpen olyan nézőknek, akik meg vannak győződve arról, hogy az embereket két csoportra lehet osztani: jókra és rosszakra, és akik odavannak a sztereoptípiákért, mert nekik nem biztos, hogy tetszeni fog.

Könnyű szeretni

Alternatív listába fogtam valamikor múlt héten, mert egyrészt meguntam a háttértáron lakó, sokszor látott filmeket, másrészt meg tényleg szerettem volna olyasmit is nézni, ami túlmutat azon a kényelmes, már majdnem érdekes, de lássuk be nem túl izgalmas átlagfilmen, amiket manapság produkál a filmipar, de még az általam ismert és elismert rendezők nem túl meglepő filmjein is. A listáért köszönet Gofrinak, majd megkeresem a linket, és akkor ideteszem persze.
Múlt héten már megnéztem egy filmet a listáról, de azt még emésztenem kell egy darabig, úgyhogy arról most nem mondok semmit. Mondok viszont ezt-azt a tegnap látott darabról. Az Electrick Children (béna magyar fordításban: A szeplőtelen fogantatás) ugyanis annyira kellemesen meglepett, hogy nem állom meg szó nélkül a dolgot.
Rebecca Thomas első nagyjátékfilmes rendezése igazán üdítő színfolt a filmes palettán. Hol is kezdjem? Van egy igencsak eredeti, szinte bizarr történet, melyben Rachel (a nagyszerű Julia Gardner), a mormon kisközösségben élő kamaszlány (saját bevallása szerint legalábbis) teherbe esik egy magnókazettán hallott zeneszámtól. Őszintén hiszi, hogy szeplőtelen fogantatás történt, és az Úr gyermekét hordja a szíve alatt.
Amikor kiderül, hogy bár a közösség nincs híján a hitnek, egyedüli megoldásnak egy gyors kényszerházasságot tudnak csak elképzelni, Rachel lelép a családi furgonnal, és elindul világgá, hogy megkeresse a kék kazettán hallott férfit. Addig-addig megy, míg sok kaland után meg is találja a fickót, aki egyébként a vér szerinti apja, találkozik Clyde-dal (Rory Culkin), aki egy helyes kis indie zenész, megismerkedik Las Vegas különös világával, megkóstolja a pizzát, de leginkább csak rácsodálkozik az őt körülvevő valóságra. A történet végét nem mesélem el, de maradjunk annyiban, hogy érdemes kivárni a fordulatos cselekmény utolsó perceit is, még akkor is, ha minden kérdésünkre valószínűleg nem kapunk választ.
A film nagyszerűsége, szerintem legalábbis, abban áll, hogy a kiváló forgatókönyv miatt képes hagyományos, szépen fényképezett jelenetekben a világ sokszínűségéről, összetettségéről, kaotikus voltáról a ma emberének egzisztencialista kétségei mellett szólni. Örvendetes módon az Electrick Children úgy abszurd, hogy közben nem érezzük magunkat kényelmetlenül ebben az abszurditásban, hogy könnyen belátja a néző, igen, az élet ilyen, megmagyarázhatatlan fordulatokkal, minitragédiákkal és minicsodákkal teli, ahol a legváratlanabb pillanatokban csúszik ki az ember lába alól a talaj, de ahol ugyanilyen váratlanul találunk támogatásra is.
Nekem nagyon könnyen szerethető film lett Thomas rendezése, mert valóban egyszerre mutatja a modern ember bizonytalan létélményét és a kamasz őszinte rácsodálkozását a világra. Teszi ezt mégpedig úgy, hogy különösebb erőfeszítés nélkül kerüli az általánosítás ronda csapdáit, a kísérleti filmek gyakori túlabszurdizáló történetvezetését, és a ma filmrendezőinek istenpozícióját.
Ez a film azt meséli el nekünk, hogy a világ érthetetlen, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs, mit keres és hol van a helye ebben a világban, de azért megyünk, tesszük a dolgunk, próbálkozunk és szeretünk. Mert bármi is történjék velünk, a szeretet mégiscsak nagyjából az egyetlen értelmes dolog, amit az ember ebben az életben tehet.
Az egyik legkedvesebb film, amit az elmúlt hónapokban láttam. És még a zenéje is kiváló.

Van akinek ez

Hajjaj, azt hiszem, öregszem. Nem á, dehogy onnan tudjuk ezt, hogy hétvégén megnéztem (néztem!!!) két hogyan feszesíti a nő a combját oktatóvideót a jutyúbon (nyilván pasik adták ezt elő), amivel tartós és szinte helyrehozhatatlan károkat okoztam a szürkeállományomban, hanem hogy a regnáló tavasz ellenére igazi januári HP üzemmódba kapcsoltam.
Nekem a  hétvégén nem tetszett semmi, de tényleg semmi. Se a könyv, amit ugyan mittudomén miért, de végigolvasni szándékozom, se a film, amire elmentem a moziba.
Na most mind a kettővel az a legnagyobb bajom, hogy nem értem, hogy minek is született ez meg. Az Akváriumról már bosszankodtam, az azóta sem lett jobb, de tegnap este, én barom, a nagy kritikai felbuzdulás, meg a barátok ajánlói alapján moziba mentem. És komolyan, hát nem vagyok normális, de három órát ültem a villódzó vászon előtt, és néztem, ahogy egy szerencsétlen nyomorult pali állítólag éppen az élet császára. Jézusom! Komolyan, honnan szalajtották ezeket az embereket?!
Mondjuk azt hiszem, értem én a kritikusokat, DiCaprio jó színész, jól is játszik a filmben, de hát ennyi. Nem tudom, talán a filmet dicsérő fickók ráébredtek, hogy lakik odabent egy rossz kisfiú, akinek rögtön feláll, ha egy meztelen segget lát. Na most lehet, hogy a nézők egy részének a három óra alatt lesz öt orgazmusa, nem tudom, de az az igazság, hogy ez a film pornónak kevés, tényfeltárásnak semmi, morális példának gyenge, fricskának meg erőtlen.
Lehet, hogy van, akit még meglep, hogy vannak szar alakok a világon, akiknek a pénz az Istenük, csak őt imádják, és naponta felszívnak húsz csík kokaint, meg munkakörükből adódóan megdugnak napi két prostit, plusz aki éppen arra jár. Húha! Ez az amerikai tényfeltárás??? Ugyan már, ez csak a köret a Wall Streethez.
Erről a világról szerintem jóval pontosabb képet ad, és többet elmond az általam olyan nagyra tartott Margin Call, és az ezerszer hitelesebb Benfenntesek (The Inside Job) - Charles Ferguson dokumentumfilmje. Na mindegy, felőlem fogdoshatják a lelkes fickók önmagukat a moziban, és ámulhatnak a világ folyásán, de ez akkor is egy gyermeteg közönségnek készült rágógumifilm, szerintem. Majd lesz körültekintő kritika a Gitten.
Más nincs. Nem írtam meg a feljegyzést Bridgetnek a kolléganőmről hétvégén, és most így visszatekintve nem is csináltam hasznos és/vagy előremutató dolgokat. Majd ma.

Egy kis életért

Egy kis kenyérért, egy üveg borért, egy újabb keserű holnapért, még egy kis életért mit adsz ma cserébe?

Egy egész napnyi gürcölést?
Az eddig őrzött becsületed?
Az emberséged?
A lábad közét?
Vagy bármely testnyílásodat?
A fél karodat?
Egy egész tüdőt?
A szürke por alá temetett arcodat?
Az összes tetves kis gondolatodat?
Az anyád, az apád, a gyerekeid életét?
A mindenkori álmaidat?
Egy országot?
Egy hazát?
Egy Istent?
Egy népet?

Mindegy. Már mindened az enyém.

Mi, Hannah Arendt

Azt nem mondom, hogy a munkahelyem 100% szellemi műhely, de azért sokkal inkább az, mint fűrésztelep. Értsd nem csak fát vágunk, gondolkodunk is - hűvös halomba.

Tegnap délelőtt TSB-vel üldögéltünk a kis szobácskánkban, és arról beszéltünk, nem, nem nyavalyogtunk, beszélgettünk, hogy merre megy majd tovább az emberi gondolkodás. Vagy hogy megy-e előre. Én James Flynn gondolataival kapcsolatban arról meséltem, mennyire tartanak attól a tanítványaim közül néhányan, hogy az emberi gondolkodás a jövőben csak néhány ember kiváltsága lesz, a többiek valami ijesztően egyszerű ösztönszinten vegetálnak majd. (A gondolkodás jövőjéről kellett gondolkodni, azért tudom csak ezt most elmesélni.) TSB persze azt is hozzátette, hogy a gondolkodástól mentes ember milyen könnyen lehet bábja bármiféle hatalomnak és termékeny talaja a legkülönfélébb propagandáknak. 

Az emberi beszéd előfeltétele a gondolkodásnak - ide lyukadtunk ki végül, meg oda, hogy aki nincs birtokában egy nyelvnek (többnyire nyilván az anyanyelvének), az aligha tud gondolkodni, hiszen a gondolkodás mégiscsak párbeszéd én és én közt. Verbalizálás nélkül aligha vannak gondolatok, így akinek nem áll rendelkezésére a szó, annak a gondolat sem lesz jutalma. Szavakat pedig olvasás nélkül nemigen keríthet magának az ember. Az analfabéta nem azért rossz egy társadalom számára, mert nem olvas és nem ír, hanem azért, mert nem gondolkodik, és mivel nem gondolkodik, nem tudja megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. 

Az erkölcs, pontosabban a jó és a rossz tudása, megkülönböztetésének képessége tehát szorosan összefügg a beszéddel, a gondolkodással. Félő, hogy azok a tanítványaink, akik nem olvasnak könyveket, előbb-utóbb moráljukat vesztett masszává lesznek. 

Azért mi bizakodunk. Egyszer majd talán mégis olvasnak. Mikor egyszer? Nem tudjuk.

Este megnéztük a Hannah Arendt életéről szóló filmet. Hannah Arendt a gondolkodás, a fejben az én és az én közti párbeszéd és vita fontosságáról beszélt. Meg arról, hogy a jó és a rossz megkülönböztetéséhez feltétlenül szükség ez a párbeszéd. Eichmann nem gondolkodott, ezért többé képtelen volt megkülönböztetni egymástól a jót és a rosszat. Egymásra néztünk a moziban TSB-vel. Na tessék. Mi vagyunk Hannah Arendt is. Különös.

A vetítőterem előtt meg is beszéltük, hogy a jelenséget kétféleképpen is értelmezhetjük: 1. nem is kell szexelnünk Martin Heidegerrel, mégis filozófiai géniuszok vagyunk, 2. ha mi is csak arra jutunk 2013-ben, amire Arendt, akkor megint egyértelmű, hogy nem megy a világ sehova, pláne nem előre, hiszen az emberiség évszázadok óta mindig ugyanazt boncolgatja, és mindig ugyanoda lyukad ki.  Megette a fene az egészet.

Más. Hannah Arendt tíz percenként gyújtott rá a filmben. Nagyon szeretek dohányozni, de hazafelé nem tudtam rágyújtani. Lehet, hogy enyhe nikotinmérgezést kaptam. Amúgy irigylésre méltóan szép lábai voltak (a színésznőnek). Vajon a dohányzástól? 

Tipikus

Már megint hétfő van. Megfigyeltem (B.I. Természettudományos megfigyelések I. kötet 45. oldal), hogy időnként, mondhatni megjósolható rendszerességgel, egyszer csak hétfő lesz. Hétfő reggelente pedig szinte mindig az jut eszembe, hogy többet kellett volna olvasni hétvégén. Most éppen egy családregényt. Ristjánán keresztül sikerült Eugen Ruge regényéhez végre (!!) hozzáférni. Régóta szerettem volna, és az első ijedtség után (460 oldal év közben) megnyugodtam. Az ember néha látatlanul is megérzi, melyik az a könyv, amit olvasnia kell. Nekem most ezt. Ki tudja miért, talán Hatodik Alabárdosnak igaza lesz, és tényleg szeretem az elmúlásról szóló szép történeteket.
Ez egy családregény egyébként. Vannak benne férfiak és nők, meg gyerekek, akikből aztán felnőttek lesznek, és inoperábilis rákjuk nő. Ilyenek ezek a családregények. Amúgy, ha valamit érdemes írni, mármint regényben, az ilyesmi. Ezt már Nádas, meg a Sorel ház óta így gondolom. Csak kellene egy olyan is, amiben a nők a meghatározók, nem csak a meghatározó mellékszereplők.
Ruge könyve egyébként meg van spékelve a keletnémet-nyugatnémet helyzettel, de ez mondjuk mindegy, akit ez nem érdekel, annak is jól lehet olvasni. Legalábbis én így gondolom kilencven oldal után. Egy baj van csak, a vastagsága miatt nehéz lesz a mai értekezleten feltűnés nélkül olvasni.

Más. Gyereklátásom volt hétvégén, mert hazajött a nagylány a fővárosból. Kezdünk beleszokni ebbe a látogatósdiba. És minden alkalommal megölel, amikor hazajön, meg amikor elmegy. Azt hiszem, az utóbbi négy évben nem ölelt meg ennyit összesen. Ez jó. Különben meg jól van, de sajnos mindannyian jobb emberek lettünk, mióta külön életet élhet. Vagy hát ez nem is sajnos inkább, csak furcsa.


Jól van. Egy újabb munkahét. Remélem, Bridge ma nyilatkozik, és pláne remélem, hogy elenged Amszterdamba. Tegnap kaptam pár kedves e-mailt, és csak egy szól munkáról. Szeretek baráti leveleket olvasni hétvégén. Szeretem a barátaimat, na. A Gravitációról írtam a Gitten kicsit hosszabban. KATT, ha érdekel valakit. Ja, meg találtam norvégokat. Mostanában hiányozni kezdett Harry. Tipikus, igen. Mindig az hiányzik, aki nincs itt.

Vonzások

Newton drágám, sosem hagylak el. Hát hogy hagynálak el? Mindenem, a testem is, a lelkem is erre a bolygóra lett adaptálva, itt működnek az ereimben a vér áramlását szabályzó billentyűk tisztességesen, itt halad bennem az étel a megfelelő irányban, itt működik az agyam úgy-ahogy, balról jobbra, a ráció kezd, az érzelem fejez be. Értem, hogy megszülettem, de belehalok, hogy nem élhetek örökké.

Isaac, sajnálom, de rájöttem, minekünk nincs többé közös jövőnk. El kell hogy hagyjalak most. El kell mennem. Ki innen örökre, a semmibe, az egyenes labirintusba, ahol egyszerű minden, ahol csend van, ahol újra magam lehetek. El innen végre a végtelen szabadságba, ahol nem húz le a nehézkedés, se önmagamé, se a tiéd.

A homo sapiensnek két élet van. A földhöz kötött, a súlyos, a sárba kényszerítő, amiből az ember, a diadalmas, izmait és értelmét megfeszítve, a világ, a mindenség ellenében is álló helyzetbe küzdi magát, ahol önmaga társas létében is napfényglóriába öltözött magányos isten. És van a szabad, a nem gravitáló, a világűr, a tenger, a tudattalan, a földtől elszakadt, sötétben sodródó, a világmindenség csendjében lebegő ember. A nem akaró, nem tudatos, az izmain és akaratán uralkodni képtelen, a vonatkoztatási pontját vesztett ember, aki csak a földről nézve elveszett, egyébként inkább talán megtért oda, ahol otthon érzi magát. Mert ebben a magányban és csendben (paradox módon) az ember része lesz valaminek, ami önmagán kívül rekedt eddig - a világmindenségnek.

Aki merült valaha, talán tudja miről beszélek. Bár a víz alatt az ember a rá nehezedő nyomástól nem szabadulhat, a teste súlytalan. Így kaphat egy kis ízelítőt abból, milyen is lesz majd a szabadság Isten színe előtt.

Amúgy meg most én is azt mondom, el kell menni a moziba, és ki kell fizetni a jegy árát. A Gittegyleten majd lesz még egy kicsit talán kevésbé szubjektív.