BPAA

Hello, Izabella vagyok, gyakorló és gyógyíthatatlan blog- és fényképfüggő, aki idő hiányában is poszttal vagy fotózással kezdi a napot. Egy napig voltam tiszta, de én mondom nektek barátaim, fájdalmas az elvonás, és nem is használ. Ez van. Majd eljárok valamilyen terápiás csoportba. Egész Európa sérült családok gyermekeiből áll, mi meg különösen. Kárpát-medencei csoport, szevasztok!

Más. Minden időrendet és teret felrúgva még mindig nem a Lengyel útirajz vagy mi a szösz befejező mozzanata következik, mert a táborral és a megemlékezéssel még mindig nem tudok mit kezdeni. Úgyhogy inkább néhány rövid gondolat arról, hogy kinek és miért vagyok hálás az elmúlt napokból.

Először is az itthon maradt barátoknak, akik bátorítottak, és akik velem együtt izgultak, hogy minden rendben menjen, érezzem jól magam, ne fázzak meg, ilyesmik. A kintieknek, meg a külföldi kollégáknak, gyerekeknek, mert kurva sokat tanultam tőlük szakmailag és emberileg is, és ilyenkor olyan téveszméim támadnak, hogy érdemes.
Sokkal tartozom Ristjánának a budapesti vendéglátásért. Amikor csak felbukkantam, kész volt a fogadásomra, elviselte a lakásban szanaszét hagyott csomagjaimat, főzött rám, és mosogatott, és pont annyit beszélt hozzám, amennyi jó volt.
Köszönet jár minden réges-régen nem látott barátnak, aki akár egy évnél is tovább várakozott türelemmel, hogy újra találkozhassunk. Nagyszerű volt mindannyiotokat látni, ölelni, és még puszit adni is, bár ennek nem mindenki örült, mert ugye ez ilyen déli mánia. Ilyenkor vérzik a szívem, hogy nem a szomszédotok vagyok, bár akkor meg talán hamar rám unnátok, ki tudja. Köszönöm a filmet, a sört, a kávét, a flódnit (jézusom, de jó volt),  a történeteket, az életetek egy-egy kis szeletét, meg hogy sokan és olyan sokat mosolyogtatok rám, és fontosnak találtátok azt, hogy lássatok. Hiányoztok most majd megint, és bár szívesen mondanám, hogy nem sokáig, ezt sajnos sosem tudjuk előre. Mit mondhatnék? Tessék többet jönni Pécsre.
Nagy köszönet jár a miskolci úti- és konferenciatársaknak is. Szép este volt, jó ismerkedés, puha, fehér, békés idő, amibe az ember visszavágyik. A konferencia persze olyan, amilyen az ilyesmi szokott lenni, jó és rossz, érdekes és unalmas, ám mindenképpen tanulságos. Ezekről a tanulságokról külön poszt íródik majd, amikor visszatér belém a szarkazmus.
Aztán végül. majdnem kimaradtak, köszi az operisták körének a Rigolettót, meg a rövidre vágott csevegést. Érdemes volt maradni még, de majd legközelebb kocsmázni is megyek.
Más nincs, illetve van, de a blogírásnak is vannak határai. Mindenesetre közeledik a tavasz, és Jack Johnsont hallgatunk. Hát ez van.

Levelek Lengyelországból 4.

Az a kifejezés, hogy We have snow on the ground nagyjából a magyar megmarad(t) a hó kifejezéssel egyenértékű. Persze nem mindig. Van, amikor annál esetleg egy kicsit több is. Auschwitz mindig nehéz, a hófehér hótakaró ellenére sem kedvesebb vagy gyengédebb az emberhez. Tegnap mégis arra gondoltam, van abban valami méltóságteljes gyász és nyugalom, ahogyan a hó szemfedője betakarja a tábort.
Mára csak két képet válogattam. Az emlékhelyen kívüli a varsói zsidó temetőben készült.

Levelek Lengyelországból 3.

A fogalmam sincs hányadik nap (na jó, igazából a két és feledik, de mindig utána kell számolnom,) kifejezetten jól telt. A délelőtt persze nem volt stresszmentes, hiszen a programhoz ma csatlakozott a Misszió résztvevőin, és az alapítvány támogatóin kívül néhány órára maga az alapító, Steven Spielberg is. Eleinte kicsit izgultam, átragadt rám a szervezők izgalma, de az a helyzet, hogy nagyon kellemes meglepetés volt a híres emberünk; nem hisztizett, tök közvetlen volt, szépen elüldögélt, hallgatta a tanárokat meg a gyerekeket, aztán megebédelt velünk, végül elment.

Persze a lelkünkre kötötték, hogy tilos lefényképezni, összenyálazni, megtapogatni, a karjaiba ájulni vagy ilyesmi, és ez alkalommal nagyon szófogadó is volt mindenki, mert ugye a főnök az mégiscsak a főnök. Most mit mondjak, persze hogy az én zsebemben is viszketett a telefon, de nem lehetett stikában fotózni. A hivatalos fotósa azért csinált a csoporttal közös fotót, de csak ő, ekkor ugyanis még az egyébként odasereglett x számú újságírót is kirugdosták a teremből. (És az x itt egy irracionálisan magas szám.) Szóval tadammm, a közös fotón ott vagyok én is, mert nem csak hogy híresember-látásom volt, hanem most már közös fotóm is van vele. Illetve lesz. Meg még uszkve harminc emberrel, de nem baj, mert ők is jó fejek.

Egyébként az alapító (jujj, ez mint egy Asimov regény) nem csak jó fej, de jól is néz ki. Azt beszéltük páran, hogy olyan, mintha nem fogna rajta az idő. Na jó, rajongás lezárva.

Ebéd előtt még volt egy panelbeszélgetés pár kiválasztott tanárral meg diákkal, és szólt pár szót a gyerekekkel eddig együtt dolgozó Paula Lebovics is. Az ő néhány mondata aztán szépen visszarángatta a társaságot az égből a földre, és megint mindenki képbe került, tulajdonképpen mi is következik majd most. Abban azért egyetértettünk A-val (nem hiszem el, hogy még nincs neve itt a blogon), hogy nem csak lelkileg, fizikailag is nagyon megterhelő a túlélőknek ez a látogatás. Amilyen erősnek és energikusnak tűnt eddig Paula, annyira törékeny, idős nőnek láttam most a színpadon. Egyelőre el sem tudom képzelni, milyen lesz a mai fogadás a rengeteg túlélővel. Nagyon rossz belegondolni, hogy a következő kerek évfordulón már alig lesz életben közülük valaki. Nagyon szép volt Paula néhány gondolata, amit könnyek közt megosztott velünk, de akkor zártam a szívembe igazán, amikor az oroszoknak is köszönetet mondott. Azoknak az oroszoknak, akiket most nem kedvel se Európa, se Amerika. Pedig ők sem azonosak Putyinnal, ahogy mi sem vagyunk azonosak a miniszterelnökünkkel. Nehéz dolog ez. Most majd az az érdekesség fog megtörténni, hogy a tábort felszabadító ország államfője nem lesz ott, de a tábor borzalmait megálmodó népé igen. Az emberi történelem fordulatos, sokszor érthetetlen. Meg sem próbálnám elmagyarázni egy aliennek, hogy ez itt most akkor micsoda.

Délután aztán buszokba szálltunk, és elindultunk Krakkóba. Az eredetileg mondjuk kábé három, maximum négy órás buszútból monstre kirándulás lett, több, mint nyolc órát utaztunk, mert a havazás miatt megkerültük a hegyeket vagy mi. Így nem láttam Krakkót első este. Sebaj.

Amúgy kezdem megszokni a velünk utazó forgatócsoportokat, szemem se rebben, a kamerák láttán, és ma azon kaptam magam, hogy képes voltam spontán elmosolyodni miközben filmeztek. Az, hogy fotóznak, már fel sem tűnik. Mondja valaki, hogy nem vagyok fejlődőképes. A biztonsági embereinket már meg is kedveltem. Bár fogalmam sincs, a vigadozó lengyel násznép vajon mit gondolt rólunk, amikor megálltunk az étteremben, a fekete ruhás biztonságiak pedig biztosították a pisilés-forrócsokizás helyszínét. Mindeközben a forgatócsoport filmezett. Már mindenki csak röhög az egészen. Majd Krakkóban, meg Auschwitzban persze nehezebb lesz, ott aztán mindenből még kétszer ennyit kell elképzelni. Mondtam is az alapítványosoknak, hogy ha ez így megy, remélem, mindenki hazavihet legalább egy forgatócsoportot, meg egy-két őrt. Nem is tudom, mihez kezdek, majd amikor leszállok Budapesten, és nem biztosítják a helyszínt ….

Más nincs, remélem, ma este azért el tudunk majd menni kicsit a városba. Szeretem Krakkót, szeretném megnézni, milyen a téli arca.

Ma az Auschwitz-Birkenau Emlékmúzeummal kezdünk. Nem tudom, mit mondjak. Nem szeretek elmenni oda, de hogy mi lesz akkor, amikor minden és mindenki elpusztul, aki valaha tanúja volt ennek az értelmetlen öldöklésnek, azt nem tudom. A történetek talán megmaradnak, mi pedig végeredményben ezért vagyunk itt.

Úttalan

Inkább ne olvasd el. Káromkodom. Csúnyán.
Nem tudom, hol kezdjem, mert vannak napok, amikor nem kezdődik semmi, csak végződnek a dolgok, de azok legalább rosszul. Ilyenkor az emberre úgy borulnak rá a világ dolgai, hogy nincs előrejelzés, csak az ütést érzed a koponyádon. Talán kellene egy hálózat, vagy egy számítógéphez bekötött rendszer, ami érzékeli a világtörténések hullámait, és gondoskodik arról, hogy időben megszólaljon valami kibaszott sziréna az agyadban, és legyen időd elásni magad mielőtt szétrobban a világ. (Nyilván ennek semmi jelentősége, de komfortosabb az érzet.)
Vannak ezek a hülye viccek a fokozásról - hülye, hülyébb, leghülyébb, de a tegnapi nap a skála legvégén kapna helyet, az biztos. A reggeli alapnyűgösségre délután alaposan rádolgoztam a konyhában, mert semmit nem találtam, mindig csak pont egy fél hozzávalóról feledkeztem meg a vásárláskor, és minden kiesett a kezemből.
Aztán amikor hazajött a legkisebbik cserkészetről, kicsit beszélgettünk, mert végre volt idő, és viharsebesen kiderült, hogy ja, nem arról van ám szó, hogy azért nincs kedve a hatosztályoshoz, mert jobb ott, ahol van, hanem mert fél, hogy megutálják a mostani tanárai. Miután ezen jól felhúztam magam, mert szerintem félelmet kelteni nincs joguk a gyerekben, gondoltam, gyorsan korrigálunk még egyet, letöltjük a jelentkezési lapot satöbbi, de hiába, mert már lecsúsztunk a határidőről. A decemberi őrületben egyszerűen elfelejtettem. Nem hittem el, hogy ennyire hülye vagyok, és de. Egyszer már levegőt felejtenék el venni, komolyan mondom, mindenkinek jobb lenne úgy.
Jó, az ember persze kibőgi magát, aztán eljut a minden mindegy állapotba, de azért ebben a történetben, ahol az én balfaszságomat nem menti semmi, van még pár résztvevő. Először is, hogyan lehetséges az, hogy olyasmikkel tömik a gyerek fejét a tanárai, hogy neki az új helyen nem lesz jó, ő ott nem lesz senki, meg csak a jó ég tudja még mivel, amitől pont annyira szorong, hogy nem megy el az előkészítőre? Az érzelmi zsarolás megengedett eszköz a gyerekek intézményben tartására manapság? Most őszintén, csak nekem okoz erkölcsi dilemmát, hogy hazudni kellene megtanítanom, mert különben megnehezítik az életét? Ja, és ezt úgy, hogy az általános iskolának és a giminek ugyanaz a fenntartója, mindkettő katolikus iskola, ahol a szeretet, a megértés, meg a szolgálat a fontos. Állítólag. Szóval mindenki menjen a picsába, az élen velem persze, és maradjon is ott az idők végezetéig.
Hát ilyen kiváló hangulatban telt az estém, de legalább berúgtam volna, akkor most tudnám, mitől vagyok szarul. A sütemények amúgy elkészültek, bár a stollen készítése közben sikerült szétvágni az ujjam egy jó kis recés késsel, így legalább lassan gyógyul az a fél centi mély seb a hüvelykujjamon. Szerintem csak azért nem vágtam le az ujjam végül, mert ott volt útban a körmöm. Érdekes az agy működése, a fájdalomcsillapítás azonnali. Pedig most jól jött volna, ha rögtön érzem, hogy az ellenállás, az nem a töltelékben lévő mazsola volt, hanem a saját húsom. Nem baj, szerencsére az ujj nem túl vérzékeny terület. Nem kell összevarrni, mert jó szorosan bekötöztem, előtte meg lefertőtlenítettem némi lejárt Betadinnal. Ez is milyen hülyeség, a jód az jód.
Más. Előkerült Eduardus, írt levelet, de nincs jól. Ez is egy egyszerű történet vessző összeomlás változat. Nem tudok segíteni. Szeretnék, de nem tudom, hol és hogyan lehetne. Valószínűleg nem lehet. Hogy egy kibaszott angyal nem jár arra, azért az is hihetetlen.
Amúgy egy rakás dolgot nem csináltam meg, amit meg kellett volna. Nem fizettem be a gyerek menzáját, mert elfelejtettem. Nem készült el pár mára tervezett ajándék. Nem találtam dobozt a ma búcsúzó kolléganőnk ajándékának, amit nem én vettem meg, hanem a fiatalok, és ezért nem pont olyan, és nem annyiba került, mint gondoltam. Milyen tök jó, hogy inkább itthon maradtam sütni, és ujjat nyiszálni, de tényleg.
Jó, ha össze tudom szedni magam, akkor elmegyek jógára, és csak aztán megyek a tárgyalásra, ami nem tudom, meddig tart, de Joe beugrik az órámra szívességből. Délután munkahelyi karácsony.
Innom kellene napi huszonnégy órában, hetente hét nap, akkor talán nem érzékelnék a világból semmit. Vagy elmenni egy olyan helyre, ahová nem vezet út, és nem jelöli tábla.
Ma este jönnek a lányok, mert szalonczukrot csinálunk. A világban kevés jó dolog maradt érintetlen, de ők oda tartoznak. Örülök, hogy legalább a barátságaim működnek még.

Biedermann Izabella menni Párizs - 3. és 4. összevont fejezetek

Összefoglalok.
Szóval most, hogy vége a képzésnek, elég sok dologról lehetne szólni, de nem biztos, hogy mindenről akarok is. Volt egy csomó hasznos része, és sok terhes momentuma. Például rengeteget ültünk, ami egy darabig szórakoztató vagy pihentető is tud lenni, de amikor napi nyolc (na jó, hét) órát kell feszülten figyelni, akkor az igenis elkötelezettségről árulkodik, ami együtt kellene járjon azzal, hogy az embert embernek tekintik és nem tárgynak. Tehát nem várható el felnőtt emberektől, hogy öt és fél órát szünet nélkül kibírjanak ülve, és persze az sem elvárható,  hogy ne tegyék szóvá, hogy ezzel így, ilyen formában azért bajuk van. És az sem túl kedves, hogy az előadó erre azt válaszolja, hogy most nem tud szünetet tartani, mert amit mond, az fontos. Lefordítom, a hallgatóság meg dögöljön meg. Pedig tegnap már készültem megdicsérni Désirét (Henrit átneveztem), de ma nem szolgált rá.
Ez az alapjáraton már majdnem szimpatikus fickó ugyanis ma három plusz egy (másfél???) órában üvöltött az asztal végén, és bár nem mindig mondott hülyeséget, egyszerűen elviselhetetlen volt. El is neveztem Désiré Revolutión-nak. Vagy van olyan betegség, hogy hipertesztoszteronómia? Baja van, ez az egy biztos.
Azt hiszem, ha ezt most egy titkos pszichológiai kísérletnek szánták volna a szervezők, akkor lenne miből doktorit írni. Na mindegy, ami megvolt, megvolt. Az utóbbi két nap halálosan fárasztó volt, de legalább megismertük egymást jobban, és össze is barátkoztam két nagyon okos és érdekes nővel. Meg persze itt van még Beowulf is, akivel sok időt töltünk együtt. Gondolkodtam, hogy hogy van ez, de nem tudtam megfejteni. Nyilván ahhoz van köze, kivel érzi magát biztonságban az ember, vagy kiben van meg olyan személyiségvonás, amit fontosnak tart. Ha jól értem, bennem ez az akaratosság. Vagy az is lehet, hogy az anyukájára emlékeztetem .
Na mindegy, jól megvagyunk, ma még vásárolni is együtt mentünk, és  meg kell mondjam, egy élmény volt. Szerencsére jó ízlése van. Persze mindenen aggódik, folyton fogyózik, stresszel, és állandóan kontrollálja magát. Komolyan érdekel a nyelvészeti doktorija, mert annyira a felszínt látom csak belőle, hogy most már kíváncsi vagyok, mi lakik odabent.
Vannak még dolgok, amikről szívesen írnék, de álmos vagyok, úgyhogy majd máskor.
Holnap még egy nap Párizs. Szuvenír, látványosság és fotó túra. Aztán már repülök is haza.

Biedermann Izabella menni Párizs - 1. fejezet, melyben hősünk majdnem ledoktorál és lejárja a lábát tövig, de nem hal meg, mert azt se könnyű.

Tudom, ez egy hosszú cím, de a nap sem volt rövid, szóval amolyan méltó bosszú ez az olvasón, aki nyilván többet aludt tegnap éjjel, mint a szöveg szerzője. Ha már nem leszek annyira fáradt, mint most, akkor azért kitalálom, hogy lehet ide alcímet buherálni. Értsd soha.
A bejegyzés a naplójegyzetek és a továbbképzési beszámoló bájos blogosított elegye. Mindkettő külön-külön is meg fog születni egyszer, ez egészen biztos, csak hadd ne mondjam meg most, mikor lesz az az egyszer.

Nem is tudom, mi az első és leghangsúlyosabb benyomásom Párizsról: a kosz,  a francia ember hanyag eleganciája, az a fura fintor, ami mintha minden ember (és legfőképpen a párizsi nő) ajkán örökösen ott játszana, kihívó, dühös vagy unott, nehéz megmondani, vagy esetleg a nyelvtudatlanságomból fakadó enyhe paranoia. 
Akármi mellett is döntenék, kitaláció lenne, at elme játéka, mert igazából az égvilágon semmi különbség nincs a Charles de Gaulle és más nagy repterek fényesre suvickolt, műarany, műkonzum, műprofi világa közt; az ember pont olyan elveszettnek érzi itt magát, mint bárhol máshol a világon, ahova sem tapasztalat, sem emlék nem köti. Hogy varázslatról ne is szóljak, mert varázslat az pláne nem volt éjjel tizenegy után. Mire kivonszoltam a csomagjaimat az előcsarnokba, már bántam, hogy mégsem kisbőröndöt hoztam, de tenni nem lehetett semmit. 
A reptérről kijutni különben mindenhol elég nehéz, annál talán csak bejutni nehezebb manapság. Jut eszembe, mindenképpen javasolnám a határőrizeti szerveknek, hogy vegyenek fel minél több Brad Pitt vagy Jude Law kinézetű pasit, mindjárt vidámabban menne a motozás is. Na mindegy, Jack Bauer is megirigyelhetné, ahogy mintegy negyven perc anyázás és jegyautomata-masszázs után végül kijutottunk a városba induló vonat peronjára, kár hogy a filmben addigra mindenkit lemészárolnának a rossz fiúk. Sebaj, laza egy óra vonatozás után már csak egy metróra kellett átszállnunk, amihez viszont volt némi stresszfaktor, merthogy  az volt az utolsó szerelvény. Vagy nem, de magyar ember ott stresszel, ahol tud, és ott edzi testét, ahol nem szégyenli. Utóbbit nehéz bőröndjeinek a metrólépcsőkön való fel és alá történő hiábavaló cipelésével. Hja, Párizsban nyilván nem laknak mozgáskorlátozottak. Azért valaki majd emlékeztessen, hogy hazafelé a bal karommal emelgessem a cuki kis bőröndöm, nehogy úgy legyen, hogy a jobb bicepszem egy laza tíz centivel vastagabb marad, mint a másik.
Ééééés tadamm, éjjel kettő tájban már meg is érkeztünk a haza. Hol lesz nektek haza, ez a Kármán interjúban hallott félmondat motoszkált a fejemben, illetve, hogy lesz-e, de az aggodalom alaptalan volt, a szálloda tök jó, van benne ágy, meg meleg víz, meg rohadt jó reggeli szállodakávéval, amiből mindenkinek legalább egy litert meg kell inni, mert négy óra alvás az azért elég kevés. Ja igen, azt nem is mondtam, hogy éjjel kicsit elhúzódott a szobába jutás, mert elsőre és önállóan nem sikerült rájönnünk, hogy a neves zeneszerzőről elnevezett épülettömbben lévő szobánkat egy másik épület második emeletéről nyíló folyosón áthaladva a kerten keresztül kell megközelíteni. Azt a 62-es szobát, ami egyébként a földszinten van. Mi? Hát, akinek ez nem logikus, az ne jöjjön Párizsba, mondta a recepciós arckifejezése, de azért segített. Barbár külhoni tanárhorda ... 
Reggelre amúgy már majdnem megtanultam franciául, ugyan továbbra is csak azt a három félmondatot tudom, mint eddig, de iszonyú lazán, a szavakat elharapva mondom őket amitől rendkívül profinak érzem magam. Csak azt nem  tudom mondani, hogy laktózmentes tej, de nem baj, mert így nem is kapok, Kell a motiváció a továbblépéshez.
Más. Szakma. A mai nap a Mémorialban telt. Nekem tetszik az épület, meg a megemlékezés koncepciója, mert látok benne oktatási fantáziát. Egész délelőtt történészek beszéltek a ... ja igen, a történelemről, de olyan mélységben, hogy állítólag ígéretet kaptunk néhány vezető Ivy League egyetemtől, hogy ezt a napot így cuzammen beszámítják a történelem PhD fokozatunkba. (Én már ki is gondoltam egy disszertációcímet: Franciaország történelme az őskortól Vichyn át napjainkig, különös tekintettel a magrid (??) országokból bevándorló emberek antropológiai sajátosságaira , és kávéfogyasztási szokásaira.) 
Persze mindenki marha nagy szaktekintély (senkit nem ismerek), ezért a számára kiosztott hatvan percből hetvenötöt beszél, aztán még válaszol a felmerült kérdésekre. Talán nem meglepő, hogy ezek után már ebéd előtt másfél óra csúszásban vagyunk, de sebaj, az ebéd fincsi és autentik, sőt némi küzdelem árán laktózmentes is. Amúgy persze mindenről Henri tehet, mert nem meri bokán rúgni az előadókat, de nem szóltam be neki már első nap, mondom nem rontom itt a francia-magyar barátság esélyeit, no meg a  Merci, illetve a Bon jour közül se tudtam választani hirtelen. Különben meg tanulni jöttünk ugyebár, az előadókat meg szemlátomást nem izgatta fel súlyosan az az egy-két alvó kolléga, akik közül például senki nem horkolt bele az előadásokba. Pirospont.
Ma ezen kívül volt még egy húsz kilométeres teljesítménytúra is, melyről azt mondták, hogy Héléne Berr könyvének állomásait felkereső séta, de valójában egy maraton-edzőtábor volt vagy erőltetett menet revival tour, mindenesetre közel négy órát sétáltunk a városban. Ennek is sok pozitív hozadéka lett, mint például az, hogy csináltam egy csomó képet a Miasszonyunkról, nagggyon fotogén a drága, hogy jártam a Sorbonne-ra, illetve a Sorbonne-on bocs, és hogy Adyval egy szállodában tartózkodtam, csak volt egy kis időcsúszás kettőnk látogatása közt, meg hát az se is biztos, hogy Ady csak pisilni járt volna be, de hagyjuk.
Este az előző napi borzalmas japán kaja után Aladinnal (ő az Alapítvány képviselője és lány, de állítólag erre a névre is hallgat), kínai kaját ettünk fáradtságunkban a szállodai szobában, mert ehhez jutottunk hozzá leggyorsabban az utcánkban. Azért most már kéne valami normális francia ételt is enni. És főleg sütit.  
Más nincs, a csoport tök normális, csak a vezetők stresszesek, pedig eddig csak egy embert hagytunk el, és végül még ő is meglett. Legalábbis remélem. 
Holnap Drancy, de addig aludnék gyorsan valamennyit, ami több, mint négy óra. Órévuár.

Gyakorlati tapasztalatok

Azt hiszem, lassan ideje megírnom  a Biedermann Izabella: Gyakorlati tapasztalatok a világról című korszakalkotó lételméleti alapvetésem. Nyolc kötetben, arany szegéllyel. Ember nem lesz, aki elolvassa, de valahol pont ez a cél. Rávilágítani arra, hogy az emberi létnek a világmindenség felől nincs se értelme, se tétje. Akkor minek vagyunk? Csak. Földigiliszta is van, és még csak nem is haszontalan.
Úgy látom, a világ megértése, annak a felfogása, hogy nem vagy olyan nagyon fontos mondjuk a Nebula-ködből nézve, lényeges dolog. Persze létezni jó, ez igaz, és azt sem árt belátni, hogy a te létezésed önmagad számára fontos. Jó, picit fontos a szerelmeidnek, a családodnak, a barátaidnak, ők egyébként úgy érzik, hogy ez a picit nagyon, de nem kell rájuk haragudni, mert a pici alatt én egy kozmikus picit értek, ők meg egy földi nagyot. (A váltószám egy a milliárdhoz, vagy egy ennél nagyobb számhoz, amit most nem tudok leírni.)
Szóval magadnak fontos a léted, a biológiád is így lett kitalálva, és ezzel nincs is semmi baj. A magad valóságában kell értelmet nyernie a kozmosz szempontjából nagyon picit lényeges születésednek és életednek. (A váltószám egy a nagyon, elképzelhetetlenül sokhoz.)
Nem vagyok fontos, így írom, egyes szám első személyben, hogy mást ne zavarjon a gondolat. Nem vagyok fontos a világmindenségben, elhaló sóhaj vagyok, a világidő szempontjából töredékmásodpercig megpendülő húr, Isten csodálatosan bonyolult szimfóniájának egyetlen félhangja valahol az utolsó előtti tételben.
Erős lélek kell ahhoz, hogy az ember a jelentéktelenségét felismerje, és még erősebb, hogy a jelentéktelenséget önmagunkban jelentőségteljes létté tudjuk transzformálni. Az adott ember jelentéktelenségét az önismeret tükrével a valóságra vetítve fontos világok teremthetők. Kisvilágok, mondja Magris. Az ember számára a kisvilág élhető, a kozmosz nem, mert igazából nincs olyan váltószám, amivel az emberi lélek meg tudna birkózni.
Más. Tegnap találkoztam életem első élő, hús-vér medvekutatójával. Nagyon fiatal és nagyon zárkózott kutatóról van szó, aki átmenetileg a tanítványom, mert néhány hét alatt fel kell készítenem egy vizsgára. Nem könnyű munka, főleg, hogy nem is tudtam kezdetben, mi az igazi foglalkozása, egyszerű diáknak gondoltam.
Az órákon általában is alig szól valamit, minden szót nagy erőfeszítések által présel ki magából, és látványosan szenved. Mivel a tegnapi levegőben volt valami kozmikus nyugtalanság, az én türelmem is rövidebb volt egy kicsivel, úgyhogy az óra végén megkérdeztem tőle, egyébként szokott-e beszélni. Kicsit bizonytalanul bólintott, de nem győzött meg. Aztán valahogyan beszélgetni kezdtünk mégis, szó került a családról, a nagyváradi és a gyimesi rokonságról, és mire észbe kaptam, már hetek óta egy hegy tetején ültünk valami kalyibában, körülöttünk tehenek, igazi vizet ittunk és nem csináltunk mást, csak néztük a hegyeket és vártuk a medvét. Tudod, mondta nekem, az én kedvenc állatom a medve. Mindig azt várom, hogy találkozzam eggyel.
Azt is elmondta, hogy szerinte nekem sem ártana, ha elmennék egyszer arra, és ülnék pár hetet a kalyiba mellett, és nézném a világot a hegy tetejéről, mert ott igazán lehet élni. Azt hiszem arra gondolt, hogy ott nagyon erős valóság van.
Egészen szürreális, álomszerű beszélgetés volt, mégis ahogy mesélt, ahogy ez az egyébként szinte néma, zárkózott, kommunikációképtelen fiú beszélt, láttam a tájat, láttam a teheneket, a kalyibát a hegy tetején, a számban éreztem a forrás vizének igazi víz ízét, a tüdőmben az igazi levegő tüdőt égető, csípős hidegét, a bőrömön pedig az élet teljességét.
Számomra az a tegnapi, egyébként nagyon furcsa, nagyon nyugtalan, nap tanulsága, hogy az ember nagyon nehéz feladatot kapott: a mostot, a valóság  rendkívüli fontosságát kell megélni úgy, hogy az ember tökéletesen tisztában maradjon önnön jelentéktelenségével. Majdnem lehetetlen.

A méhesben

Az ember, élete bizonyos időpillanataiban menekül. Ki hova tud - az alvásba, esetleg a méhesbe. Mi tegnap az utóbbiba.

Örülök, hogy egy nap híján ugyan, de vége van ennek az idei őrületnek. Még egy ilyen évet nem szeretnék, már ami a munkát illeti. Ami biztos, tegnap hajnalban egy napra elmenekültünk innen oda, a valóságból a méhesbe, a döngő-zsongó levendulatáblákhoz, a ránctalan Balatonhoz, az árnyas teraszhoz az erdő mélyén.

Jó, tudom, tudjuk, egy nap nem sok idő, de azért ha ügyes az ember pont elég arra, hogy kiszakadjon a napi rutin agybajából, hogy ne húzza a vállát a mindennap, hogy telítődjön a szeme színnel, a bőre napfénnyel, a szája ízzel, és hogy nevetni tudjon szinte mindenen.

Jó volt innen elmenni tegnap a lányokkal, és még a hajnali indulást sem bántam igazán, bár azért ennek a konspirációs epizódnak voltak bizonytalan pillanatai, de egye fene, ha ezen múlik, hogy Mihály jöhet-e, nekem így is jó. Van ezeknek a kirándulásoknak valami rituáléja most már, a terasz Lengyeltótiban, ami még magányos és elhagyatott, de már ott van benne a nyár lehetősége, Dörgicse azzal a leírhatatlan illattal és gyógyító látvánnyal, amit talán a francia levendulamezők tudnak még, de én egyelőre csak itt tapasztaltam meg, aztán a sajkodi séta az ösvényen, aminek soha nem lesz vége, de ami mégiscsak egy teázóhoz vezet az erdő mélyén, aminek a teraszáról még éhesen is szép a Balaton. Aztán hazafelé a komp, Juci étterme, és végül a nagyon fáradt, kanyargós út haza.

Tegnap csak egy napra mentünk el, de minden úgy volt ebben az egy napban, ahogyan jó volna, ha lenne sokkal többször egy évben. Minden ideg és izomszál ellazítva, hol csendes örömben, hol hangosan poénkodva az elénk toppanó bizarr feliratokon, csak úgy megbékélve egymással és a világgal.

Ha elmegyünk együtt, úgy megyünk, és úgy éljük az időt, mintha a világ rendes hely volna, mi pedig valahol a közepén élnénk, mellettünk levendulatábla, mögötte kaptárak, a lábunk előtt meg a Balaton.

Megjegyzés: tegnap voltunk néhány új helyen, például a Kővirág Panzióban, meg a Teázó az erdő mélyén nevű teázóban. Volt, ami tetszett bennük, volt, ami nem, és bár hibátlant nem találtunk az új helyek közt, annyit azért megállapítottunk, hogy az mindig egy kicsit szimpatikusabb nekünk, ha a hely tulajdonosa még részt vesz a vendégekkel való foglalatoskodásban, viszont nem árt, ha van kaja. A megjegyzés megjegyzése: a mellékhelyiségekről alkotott elképzelések igen furcsák a mai magyar vendéglátásban, és a jó helyek is, már ha tényleg jók, elég gyakran iszonyatosan sznob hellyé válnak pár év alatt. Persze továbbra is szépek, a terítő összhangban a dekorációval, minden retro, minden eklektikájában is passzol egymáshoz és hozza azt a fajta ízléses, helyi adottságokra kalibrált fílinget, amit mi is szeretünk, csak éppen ... a pincért unott, a kiszolgálás akadozik, a szomszéd asztalnál egy olyan pár, aki hagyján, hogy egy szót nem szól egymáshoz ebéd közben, de még csak el sem mosolyodik. Jólétben élő emberek, akik nem tudnak mit kezdeni az élettel. Szomorú, de mi meg nyilván beszólunk. Randa vénasszonyok leszünk, vagy világhíres étteremkritikusok, ez még nem dőlt el, de az előbbi kicsit valószínűbb.

Na mindegy, a régi helyeink; a Menthol a fonyódi piac mellett, meg Juci étterme Szántódón, továbbra sem ilyen dizájncentrikus, de életszerű emberekkel, pazar kiszolgálással és tökéletes kajával/kávéval/sörrel vár minket. Igaz, őket nem a sznob, úri közönség látogatja, és ez maradjon is így, ha kérhetem.

Ma már itthon megint. Meggylekvárt fogok főzni a lengyeltótiban szedett meggyből, ebédet főzök, beszámolót írok a holnapi értekezletre, vasalok, és öncikket fordítok, míg a fiúk meccset néznek. És nem kapok agybajt, vagy csak kicsit, hogy egyszerre döglött be a mosógép és a mosogatógép. Majd inkább holnap, amikor kiderül, mennyiért javítják meg őket.
Nincs más. Még a fülemben van a dörgicsei méhek zsongása. Éjszaka levendulaillatban aludtam.
Az álom az utolsó érv Isten mellett. 

Útikalauz vagy amit akartok

Tájékozódom. Pártatlanul. Ez egyébként egyáltalán nem is igaz, mert ott tartok, hogy se tévét nem nézek (azt mondjuk évek óta, és tudom, rohadtul lemaradok az évi egy egész öt tized érdemes műsorról, nem érdekel), se újságot nem olvasok, ellenben elolvasom a barátaim által megosztott híreket. Ezektől depressziós leszek, és elmegyek inni a barátaimmal. Önmaga farkába harapó kígyó.
Azért történnek jó dolgok ebben az országban. Nem hülyéskedek. Van egy csomó érdekes és okos, meg kreatív ember, akikkel lehet beszélgetni. És van egy csomó, akikkel nem. Hát ez ilyen.
Rájöttem, hogy a régi budai meghatározottság után az elmúlt években egyértelműen Pesthez szoktattam magam. Vagy szoktattak a barátok. Elpestiesedtem. Már majdnem kiismerem magam bizonyos helyeken. A Király utca környékén például. Sőt, ez az egész egyenesen hogy odáig fajult, hogy tök önállóan megtaláltam a Cake Shopot például. És még milyen jó, hogy megtaláltam. (Éteri vigyor.)
De nem csak ezt a kultikus kis helyet a József Attila utcában, hanem még a Kino Cafét is, ugyancsak magam magam.
A budapesti út egyébként hasznos volt, már ami a munka részét illeti. Jó volt látni a lányokat, jó volt beszélgetni a munkáról, amit csinálunk/csinálnak, mert ennek, úgy hiszem, van értelme. A hivatalos program mellett természetesen igyekeztem a lehető legtöbb találkozót bepasszírozni a kevés időbe, de majd legközelebb valaki lőjön le. Köszi. Örültem a találkozóknak, de azért az tényleg baromság a részemről, hogy nem szánok elég időt emberekre, ha már egyszer találkozunk. És még én mondom, hogy a kevesebb néha több.
Vasárnap éjjel egy újlipóti teraszon cigizve arra jutottam, hogy lehet, hogy szeretnék én ott, Pestnek azon a barátságos részén lakni, és hajnalban elnézni a háztetőket. És leginkább szeretnék többet lenni azokkal a barátaimmal, akiknek az elmúlt években már mindig csak morzsa vagyok. A teljesség kedvéért a gondolat és az esőben ázó háztetők, meg a felhőkbe fújt cigifüst mellé képzeljük hozzá a kulcsi após birspálinkáját, meg egy hihetetlenül finom egerszalóki könnyű fehér bort. Ilyennek kell lennie egy minőségi vasárnap estének, igen.
Minden kedves barátomnak köszönöm a beszélgetés lehetőségét, meg hogy elviselték minden rohanásomat, hogy végignézték, ahogyan eszem, és hogy megtöltötték tartalommal azt a kis időt, amit. A kirándulás megkoronázásaként persze majdnem sikerült lekésnem a vonatot. Szegény apukám (fogadott persze, tudjuk), majd infarktust kapott, szerintem írt is magának este egy feljegyzést, hogy NEM találkozom a gyerekkel többet úgy, hogy már az elején ne tisztáznánk, mikor indul a vonata, és NEM akkor indulunk el a város másik végéből a csúcsforgalomban, amikor ő egyszer csak felpattan, hogy ja, menni kéne, bocs, mindjárt indul a vonat. Őszintén remélem, hogy nem büntette meg a rendőr, és egyáltalán hogy súlyosabb koszorúér-roncsolódások nélkül megúszta a napot. Istenem, a gyerekek mindig tönkreteszik a szülőket.
Hát ennyi az útinapló, illetve nem ennyi, de ennyit írtam. Most úgy érzem, hogy megfiatalodtam, és kipihentem magam, de majd a nap végére lesz ez még így se. Bridget-tel holnap beszélnem kell. Még ez is.
Más nincs, olvasni nem olvastam a vonaton semmit, csak zenét hallgattam. Ilyesmiket.

Vagy amit

Vagy amit akartok: az Út titkát leginkább. Az én titkomat. A tiédet. Minden titkot. Az ember mindig a titkot akarja.
Nincs titok, mondja a vak tetoválómester, míg megjelöli az arcomat.
Szép lesz? Ezt akarom tudni. Szép lesz. Mondja a mester.
Minden szép. Ezt nem mondja, ezt már tudom. A hazug is szép, nem csak az igaz, de azt nem tudom, hogy kell ezt görögül  mondani.
Karátson Gábor fordítása nagyon időszerű, ezt gondoltam tegnap, amíg olvastam, de igazából a Tao az időszerű, mert a Tao mindig van. A Tao maga az idő. Ezt Karátson írja az utószóban.
Az embernek van saját ideje, van kölcsön kapott ideje, van másoktól rabolt ideje, de örök ideje nincs. A Tao-nak örök ideje van, de az idők mégsem különböznek egymástól. Az idő egy.
Eleve másképp áll minden a térben. Ezt is írja. Ki ez a Karátson Gábor, hogy mindent tud?
Mindig szeretnék, mindig ingerem van, de nem érdemes idézni a Tao-ból. Úgy nem érdemes, mint hogy nem mondok az óceánról se semmit, ha csak egy cseppjét mutatom. Ez most nem igaz. Inkább: nem mondok a hajóútról semmit, ha csak az óceán egy cseppjét mutatom.
Azt tudjuk jól, hogy az Út mindenkié. Bárkié.
A betű is mindenkié. Bárkié.
Különben Vízkereszt van. Krisztus követése is egy Út. Vagy amit akartok.

Izabella di Verona 3. nap

Harmadnapon hazamegyünk. A történet nem pont így szólt, de hát a világ változik, és vele változnak a legendák is. A találkozóknak is vége szakad, pláne ha sosem volt tervben a végtelen.

Ma (értsd tegnap) reggel arra ébredtünk, hogy az éjszaka nem költöztettek minket másik szobába, és ez kifejezetten jó érzés volt. Most, hogy így visszagondolok, az se volt rossz, hogy lezuhanyoztam, de az a mai párás nap után valójában már csak távoli emléknek tűnik.

Reggelire az volt, ami előző reggel is, szóval amit találtál. Zsemle, lekvár, méz, kifli. AZ élet nem attól lesz jobb, hogy sokféle dologgal veszi magát körül az ember. Gondolom ennek a fajta ellátásnak ez az üzenete a mi kis mediterrán Yodánktól. Hát jó. Én hajlandó vagyok tanulni.

Reggeli után Gigi viszonylag gyorsan abszolválta a számlánkat, bár a számlázási címet, amit tegnap adtam neki, elhagyta adószámostól, mindenestől, de nagyon ott voltunk a szeren, mert a kolleginánál volt egy titkos másolat. Gigi azt mondta, azt hitte, ez valami névjegykártya volt. Nade akkor meg hova rakta, kérdeztem, de hogy minek ugye, azt magam sem tudom.

A ma délelőtt még munkával telt, csoportmunka volt, hogy egész pontos legyek, ahol mi két horvát partnerrel dolgoztunk együtt, és szerintem sok érdekes dolgot megtudtunk egymástól. Dél körül e-mail listát írtunk, és bár még reggel a trafikba menet megkérdeztem Paolótól a jazzfesztivál helyszínét, azt hiszem, nem emlékszem, hova is írtam fel, ez majd jól jön. Amúgy is meg kellett ígérnem, hogy elmegyek a filmfesztiválra, úgyhogy ezt majd priváte le kell leveleznünk egymással.

Azért az tényleg érdekes, hogy néha milyen egyszerűen rá lehet találni azokra az emberekre, akikkel aztán a világ dolgairól könnyen és akadályok nélkül el lehet beszélgetni. Nem úgy értem, hogy ugyanazt gondoljuk, hanem inkább, hogy nagyon hasonló a gondolkodási mechanizmusunk.

A találkozó zárása után két olasz nővel elmentünk a pizzériába, aztán kiraktak minket Veronában, hogy kituristáskodhassuk magunkat. Örömmel jelentem, hogy a küldetést sikeresen végrehajtottuk, és láttunk egy csomó gusztustalanul mediterrán házat, fotóztam ezer ablakot (túlzok persze), ittunk kávét, végül vettünk szuveníreket. Izabella a bevásárlóturista.

Este még elvittek minket egy helyes kis étterembe, hogy ne unatkozzuk magunkat halálra. A teraszon ültünk és néztül a hegyről Veronát. Csendes volt és nyugodt. Az este mint egy barátságos, meleg takaró vett minket körül. Aztán vonatra ültünk.

Képek lesznek hamarosan, meg gasztomelléklet is. Isten hoz engem lassan Magyarországon megint.

Izabella di Verona 2. nap

A posztok címe senkit ne tévesszen meg, egyelőre nem voltam a Verona nevű városban, csak az azonos nevű járásban vagy miben, de ami késik, nem múlik. A vidék felfedezése után ma délután lesz szabad program, sőt, egyenesen hogy szabad délután és este, hiszen a vonat csak éjfélkor indul.
Amikor arról beszélgettem a kedves helyi tanerővel, hogy hogyan is legyen a mai nap, javasolta, hogy este azért még fussunk össze egy vacsorára, hogy ne kelljen csomagokkal végigküzdeni a délutánt, no meg akkor ki is visznek az állomásra, még azt hittem, ez nem sokat segít rajtunk. Most már tudom, hogy dehogynem, mert itt a vacsora nyolctól bármeddig tarthat.
A tegnap legmeghatározóbb jelensége minden kétséget kizáróan Gigi volt. Reggel időben tisztázni akartam vele, kinek a nevére és hogyan állítsa ki a számlát, mert kicsit bonyolult. Paulo fordított ugye, hogy ne csak álljak ott, mint egy rakás hülye, de hamar kiderült, hogy hát tulajdonképpen Gigi szerint mi csak egy éjszakát maradunk. Azt ugyan hamar tisztáztuk, hogy áááá dehogy, de ez nem oldotta meg a problémát, mivel szoba az nem volt így első látásra. Végül hosszas gondolkodás után átrakott minket két külön szobába, ahova boldogan át is cuccoltunk, mert eredetileg is erről volt szó. Mármint külön szobákról. Persze Gigivel az élet ...
Végül nap közben hatszor telefonált különböző hihetetlen tervekkel, aminek az lett a vége, hogy egy harmadik szobába összeköltöztettek minket. Őszintén reméltem, hogy minden cuccom megvan, bár nagyon szétpakolni nem volt alkalmam. A Monte Baldoról leérkezve aztán kiderült, a fiúk sem jártak jobban, sőt, őket egy szobába költöztették, ráadásul egy franciaágyasba. Este aztán a vendéglátók egész különítménye bejött velünk megnézni, hogy minden oké-e. Gigi persze nem tudta, melyik szobába rakott minket, de végül azt is kinyomozták, aztán a végén kénytelen voltam grappát inni, sőt Gigi cigarettáját szívni, mert venni nem vettem, de ezt se bánta. Nekem meg már mindegy volt éjfélkor nagyjából minden.
Azt hiszem ez a fickó amolyan csoporthőssé nőtte ki magát, mert innentől kezdve egész nap az volt a poén, ha kicseréltünk valamit, hogy "do it Gigi style".
A nap első fele munkával telt, utána ebéd a szokásos pizzériában, most pizzát ettem, és ebéd közben megnéztem egy csomó képet az Isztriáról, amit Paulo mutogatott. Egészen varázslatos vidék. Nagyon tetszik.
Délután kirándulni mentünk a Garda tóhoz. Gyönyörű idő volt, de nem álltunk meg fotózni sajnos, hanem rögtön a Monte Baldóhoz mentünk, és felvonóval felküzdöttük magunkat 1760 méter magasra, egyenesen egy felhő közepébe. Ez életem talán egyik legszürreálisabb élménye volt. Mintha a mennyországba érkezne az ember. Minden tejfehér és néma, a tér és az idő megszűnik, az ember egyik pillanatról a másikra egyedül marad önmagával. Ez tényleg földöntúli volt.
Azért egy-két percre elfújta (odébb fújta) a felhőt a szél, hogy kicsit lássunk is valamit a panorámából, meg a környező sziklákból, de egyszerűen alig tudok szabadulni a körülöttem gomolygó fehérség emlékétől.
Lefelé jövet persze úgy eldugult a fülem, hogy fél óráig semmit nem hallottam, kénytelen voltam az egyik lánytól kölcsönkérni egy rágógumit.
Mivel annyira szerettem volna látni a tavat közelről, lementünk Malcesinébe, ami kétségtelenül látványos kis városka, de egy cseppet már a giccshatáron túl. És persze addigra elkezdődött a szürkület is, szóval nagy fotózást nem lehetett csapni, de végtére is nem is ezért vagyok itt alapvetően.
Este végeérhetetlen kanyargás és olasz nyelvű vita (sinistro, no destro, dritto ...) ismét egy autentikus étteremben sikerült vacsoráznunk. A tulaj, aki kinézetre igencsak hajazott Pataki Attilára énekelt és pincérkedett is, ha éppen úgy volt kedve. A kaja elég érdekes volt, minden csupa sajt és vaj, a pincér fogta is a fejét, amikor elmagyarázták neki, hogy én nem eszem tejterméket. Nála jobban már csak a Mamma  fogta a fejét a konyhán, végül a négyféle első fogás helyett be kellett érnem paradicsomszószos tésztácskával. A fő fogás viszont nagyon finom volt, bár bevallom, amikor elárulták, hogy szamárhúst ettem, majdnem leestem a székről. Nem akarok itt nyavalyogni, tényleg  jó volt, olyan mint egy finom marhahús, de többet nem fogok ilyesmit enni, az is biztos. Szegény csacsi.
A vacsora sokáig tartott, és emelkedett hangulatban telt. Azt hiszem, elég jól összebarátkozott a társaság, én legalábbis tényleg jóban lettem a horvátokkal. Este már gyerekképeket nézegettünk. Mindkét srác nagyon büszke a gyerekeire. Paulo mindent részletesen elmesélt a környékükön tartott filmfesztiválról, meg valami városkáról, ami fiatal művészek tanyája lett, és ahol minden nyáron ingyenes jazz fesztivált rendeznek. Csak a nevet nem sikerült megjegyeznem.
Ma éjfélkor Biedermann Izabella elhagyja Verona járást, de biztos vagyok benne, hogy egy-két poszt még lesz majd a kalandokról, mert emberekkel ismerkedni jó. Mindenkinek tudom ajánlani.

Az igazság

Nem hiszem, hogy van olyan, hogy igazság. Pontosabban nem hiszem, hogy van értelme igazságról beszélni ebben a helyzetben, mert nincs ellenoldal. A hazugság nem értelmezhető fogalom.
El kell-e menni Auschwitzba? Ha az ember történelmi dekorációnak, háromdimenziós történelmi kalandparknak akarja felfogni akkor talán jobb, ha nem. Már persze, ha egyáltalán lehetséges ilyesmiként nézni azt a helyet.
Sok dolog megváltozott ott, mióta utoljára jártam arra, és néhány dolog kicsit inkább mintha ezt a kalandpark funkciót erősítené. Tudja a fene - a turizmus ipar, az évi majdnem másfél millió látogatót valahogyan mégiscsak szervezni kell. Valahogyan ... Nem tudom, így-e. Persze aztán az is igaz, hogy egy bizonyos ponton túl nem lehet mit csinálni, mert azért ez nem az a hely, ahol az ember szuvenírt, meg hot dogot vesz.
Volt egy érdekes jelenet. Az egyik fiú, aki egyébként életkora ellenére borzalmasan kajla, komolytalan, mindenen vihog, előttem állt az egyik barakknál, amíg vártuk, hogy bejussunk. A barakkal szemben kis bódé, büfészerű szuvenírshop-kezdemény. A fiú elfintorodott, és odaszólt a barátjának: Hja, büfé. Hátha ezek után valaki pont éhes.
Mindig megkérdezik tőlem is, hogy miért. És mindig tudok dolgokat mondani a történelmi háttérről, de végül sosem tudom megmagyarázni, hogy tényleg miért. Mert azt, ami az igazság, hogy az ember ostoba, kegyetlen, vérengző állat, nem mondom. Azért nem mondom, mert nem mindig igaz. Csak amikor igaz, akkor nagyon az.

Az árnyék nő. Öröktől fogva és még egy napig. Örökké és még egy napig. Lesz majd, amikor megint ébernek kell lenned. Csak ennyi.
Fotók vannak még itt-ott. A Gittegyleten pár, a VilágMán lesz kicsit több hamarosan. (Ott lesznek színesek is.) Meg itt is rendet rakok ám mindjárt. :)

Az út

Esetleg nem ártana valami úti beszámoló, tudom, de egy kicsit nehéz helyzetben vagyok. Először is, ha a krakkói kirándulásra gondolok, rögtön Agnes Obel jut eszembe, meg a valamiért a busz ablaka előtt elsuhanó fák miatt az a sor, hogy:
 "Guess, who died
 last night
in grey stockings ..."
Tényleg nem tudom rendesen megmagyarázni ezt, mert azért igazából a kirándulás maga jól sikerült, Krakkó gyönyörű volt, a sör hideg és finom, az emberek pedig többnyire kedvesek voltak. Jó. Tulajdonképpen lehet, hogy tudjuk miért.
Buszon tölteni egy teljes éjszakát nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de mondjuk egészen nagy szerencsénk volt, nagyobb busz jött, mint amit kértünk, úgyhogy végig tudtam feküdni két ülésen. Ez életmentő volt, mert így legalább nem úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Persze friss, mosolygós ébredésről nem beszélhetünk ennek ellenére sem.
Miután elhárítottuk a ja, két éjszakát maradnak kérdés nyomán bennem kialakult anginás vészhelyzetet, a recepciós gyengéden felülemelkedett kommunikációs nehézségeinken, és reggel fél kilenckor már kulcsokat is kaptunk. Összességében véve ez egy nagyon laza, nagyon normális szállás, nem sok dolgon akadnak fenn. Hogy az esti nyugodt alvásnak ne szabjon gátat a túlzott pihentség, rögtön várost nézni indultunk. A várban egy őr kedvesen elszavalta, hogy Polak venger dva bratanki ..., aztán megnéztük Chopin sírját, ami igen kicsi, és Báthori Istvánét, ami nem. A várban jó sok volt a turista, de Joe különelőadását mi TSB-vel már nem bírtuk, pontosabban kávé nélkül nem bírtuk, úgyhogy gyönyörű napsütésben magunkba döntöttünk némi koffeint a Wawel teraszán vagy mijén.

 A Posztócsarnok után szélnek eresztettük a fiatalokat hatig, mi pedig átmentünk autentikusba, és pirogot ettünk egy helyi kifőzdében, aztán megnéztük a Chagal üvegabakos szecessziós templomot, meg a haláltáncost, végül átmentünk Kazimierzbe, és órákat sétálgattunk a helyes kis utcákban: kávéztunk a Singerben, megnéztük a Remuh temetőt, meg a hozzá tartozó ortodox zsinagógát is. Joe mindent töviről hegyire ismer, ő tavaly nyáron is volt itt a családdal.

Este múzeumoztunk a föld alatt - hát, ez a majdnem semmiből nagy valamit esete. Nagyon szép a főtér alatti múzeum, nagyon interaktív meg mit tudom én. A célcsoport talán a lengyel általános iskolások népes közönsége lehet, mert bár a filmek angolul vannak feliratozva, a múzeum többi része néhol csak lengyelül. Mindegy, zsák pénzért volt angol guide. Én meg a németes diákoknak a tolmács. Mikor a csaj a rőfökhöz ért, én is mint egy másik csoport legendás tanára, az egyszerűséget választottam. Mondtam, hogy nemtommi, de hosszú. Hát így.
Kilenc körül visszavonszoltuk magunkat a szállásra, ahol a frissen kialudott kis sofőrpáros várt ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk megesketni Joe-t, hogy ő is átjön beszélgetni, mert semmiképpen sem szeretnénk négyszemközt maradni a két fickóval. Hihetetlen volt a két pali egyébként. Tulajdonképpen amúgy nem volt velük semmi baj, de hogy én még két ilyen kanos, kiéhezett fickót nem láttam, az is biztos. Már induláskor leszőketündéremezett az egyik, és miután ettől picit rángott a szemöldököm, innentől kezdve mindketten csak Izabella, drágámnak szólítottak három napig. De én jártam jobban, mert ettől minden alkalommal olyan ideges lettem, és olyan arcot vághattam, hogy legalább taperolni nem mertek. Nyilván fel is rúgtam volna őket. Az éjszaka eseménytelenül telt, miután kirugdostuk őket a szobából, aludtunk egy nagyot. A gyerekek vagy jól viselkedtek, vagy csendben csibészkedtek, mert mi reggelig aludtunk.

Krakkó szép. Persze szerencsénk is volt, hétágra sütött a nap, tudtunk örülni annak, hogy élünk. Auschwitz az mindig nehéz. Amikor hat éve először jártam ott, azt hittem az első alkalom a legborzasztóbb. Most azt gondolom, egyre nehezebb lesz. Most voltam harmadszor, de Joe-nak igaza van, van olyan hely, ahova már nem tudok bemenni, van olyan tárló, amit már nem tudok még egyszer megnézni. Nem érdektelenségből, önvédelemből.
 A diákok reakciója szinte mindig ugyanaz. Csend, düh, értetlenség. A magyar barakkba már csak titokban mentünk vissza, ötven ember, amint véletlenül találkozik. Nagyobb csomaghoz jár ugyanis az a barakk, mint amennyit mi fizettünk. Auschwitzban is változnak a dolgok, mondta Tereza, új főnök van. Ez nemzetközi dolog. Az új főnökök Istennél fontosabbnak gondolják magukat a világon mindenhol.

Végül több, mint három órát sétáltunk Birkenauban. Azt sem lehetett volna, de nem izgatott minket. Kiraktak volna? Mi ironikusabb lehetne a világban, mint kitiltva lenni Birkenauból. Valaki megkérdezte, az egyik tanítványomtól, zsidó csoport vagyunk-e. Nevetett. Azt mondta, szívesen mondta volna, hogy cigány, de hát nem mindenki az. Aztán elmesélte, hogy a nagyapját egy vagonból mentették ki indulás előtt. Cigányholokauszt testközelből. Mosolyogtam rá, mert sajnáltam volna, ha nem mentik ki a nagyapját. Szeretem ezt a tanítványom. Olyan nő, akiből egy lesz a világon.

Utána mindig ugyanaz van. Szép csendben mellénk ülnek a buszon. Kérdések vannak. Válaszok alig. Mondjuk, amit az emberségünk, a tudásunk, a tapasztalatunk mondat velünk. Jó ez a hármas, mert TSB és Joe is ugyanúgy gondolkodik, mint én. A kirekesztés, az intolerancia sosem válik hasznára az embernek. Azt már tudjuk, hogy a bánat alkoholban és könnyekben oldódik. Mire buszba szállunk, megint esik. Ez is rendben van. Este persze már idétlenkednek, de engem nem zavar, inkább örülök neki. Joe és TSB kiakadnak, én meg arra gondolok, hogy élnek, és igazából nem haragszom rájuk. De azért szigorúan nézek. A szigorú nézés az kötelező.

Jó volt hazajönni, meg rossz is egyszerre. Ma megint tanítok, este pedig Bergman filmet nézünk a nappalinkban. Minden megy tovább. Élünk.