Úttalan

Inkább ne olvasd el. Káromkodom. Csúnyán.
Nem tudom, hol kezdjem, mert vannak napok, amikor nem kezdődik semmi, csak végződnek a dolgok, de azok legalább rosszul. Ilyenkor az emberre úgy borulnak rá a világ dolgai, hogy nincs előrejelzés, csak az ütést érzed a koponyádon. Talán kellene egy hálózat, vagy egy számítógéphez bekötött rendszer, ami érzékeli a világtörténések hullámait, és gondoskodik arról, hogy időben megszólaljon valami kibaszott sziréna az agyadban, és legyen időd elásni magad mielőtt szétrobban a világ. (Nyilván ennek semmi jelentősége, de komfortosabb az érzet.)
Vannak ezek a hülye viccek a fokozásról - hülye, hülyébb, leghülyébb, de a tegnapi nap a skála legvégén kapna helyet, az biztos. A reggeli alapnyűgösségre délután alaposan rádolgoztam a konyhában, mert semmit nem találtam, mindig csak pont egy fél hozzávalóról feledkeztem meg a vásárláskor, és minden kiesett a kezemből.
Aztán amikor hazajött a legkisebbik cserkészetről, kicsit beszélgettünk, mert végre volt idő, és viharsebesen kiderült, hogy ja, nem arról van ám szó, hogy azért nincs kedve a hatosztályoshoz, mert jobb ott, ahol van, hanem mert fél, hogy megutálják a mostani tanárai. Miután ezen jól felhúztam magam, mert szerintem félelmet kelteni nincs joguk a gyerekben, gondoltam, gyorsan korrigálunk még egyet, letöltjük a jelentkezési lapot satöbbi, de hiába, mert már lecsúsztunk a határidőről. A decemberi őrületben egyszerűen elfelejtettem. Nem hittem el, hogy ennyire hülye vagyok, és de. Egyszer már levegőt felejtenék el venni, komolyan mondom, mindenkinek jobb lenne úgy.
Jó, az ember persze kibőgi magát, aztán eljut a minden mindegy állapotba, de azért ebben a történetben, ahol az én balfaszságomat nem menti semmi, van még pár résztvevő. Először is, hogyan lehetséges az, hogy olyasmikkel tömik a gyerek fejét a tanárai, hogy neki az új helyen nem lesz jó, ő ott nem lesz senki, meg csak a jó ég tudja még mivel, amitől pont annyira szorong, hogy nem megy el az előkészítőre? Az érzelmi zsarolás megengedett eszköz a gyerekek intézményben tartására manapság? Most őszintén, csak nekem okoz erkölcsi dilemmát, hogy hazudni kellene megtanítanom, mert különben megnehezítik az életét? Ja, és ezt úgy, hogy az általános iskolának és a giminek ugyanaz a fenntartója, mindkettő katolikus iskola, ahol a szeretet, a megértés, meg a szolgálat a fontos. Állítólag. Szóval mindenki menjen a picsába, az élen velem persze, és maradjon is ott az idők végezetéig.
Hát ilyen kiváló hangulatban telt az estém, de legalább berúgtam volna, akkor most tudnám, mitől vagyok szarul. A sütemények amúgy elkészültek, bár a stollen készítése közben sikerült szétvágni az ujjam egy jó kis recés késsel, így legalább lassan gyógyul az a fél centi mély seb a hüvelykujjamon. Szerintem csak azért nem vágtam le az ujjam végül, mert ott volt útban a körmöm. Érdekes az agy működése, a fájdalomcsillapítás azonnali. Pedig most jól jött volna, ha rögtön érzem, hogy az ellenállás, az nem a töltelékben lévő mazsola volt, hanem a saját húsom. Nem baj, szerencsére az ujj nem túl vérzékeny terület. Nem kell összevarrni, mert jó szorosan bekötöztem, előtte meg lefertőtlenítettem némi lejárt Betadinnal. Ez is milyen hülyeség, a jód az jód.
Más. Előkerült Eduardus, írt levelet, de nincs jól. Ez is egy egyszerű történet vessző összeomlás változat. Nem tudok segíteni. Szeretnék, de nem tudom, hol és hogyan lehetne. Valószínűleg nem lehet. Hogy egy kibaszott angyal nem jár arra, azért az is hihetetlen.
Amúgy egy rakás dolgot nem csináltam meg, amit meg kellett volna. Nem fizettem be a gyerek menzáját, mert elfelejtettem. Nem készült el pár mára tervezett ajándék. Nem találtam dobozt a ma búcsúzó kolléganőnk ajándékának, amit nem én vettem meg, hanem a fiatalok, és ezért nem pont olyan, és nem annyiba került, mint gondoltam. Milyen tök jó, hogy inkább itthon maradtam sütni, és ujjat nyiszálni, de tényleg.
Jó, ha össze tudom szedni magam, akkor elmegyek jógára, és csak aztán megyek a tárgyalásra, ami nem tudom, meddig tart, de Joe beugrik az órámra szívességből. Délután munkahelyi karácsony.
Innom kellene napi huszonnégy órában, hetente hét nap, akkor talán nem érzékelnék a világból semmit. Vagy elmenni egy olyan helyre, ahová nem vezet út, és nem jelöli tábla.
Ma este jönnek a lányok, mert szalonczukrot csinálunk. A világban kevés jó dolog maradt érintetlen, de ők oda tartoznak. Örülök, hogy legalább a barátságaim működnek még.