Színelmélet

Mostanában mindenféle színű leveleket kapok. Régen azt hittem, a betű mind fekete, a lap meg fehér, de tévedtem. Persze sokszor csak elképzelem a színeket: a tavaszi madársárgát, a távoli dzsunkák napfestette szépiaaranyát, a kilátástalanság acélszürkéjét, a vágy néma vérvörösét, a selyem bőrszínét, a gyász hófehérjét, a tanácstalanság földbarnáját. Megszoktam már a képzelet színeit.
Nemrég igazi fenyőzöld szavakat kaptam, amiket a karácsonynak tudtam be, a zöld szavak mellé láthatatlanul írt arany szavakat pedig a szeretetnek, amihez hozzágondoltam még a régvolt ölelés gyengéd vászonfehérjét, az értő csendet, és a nyári víz felszínének mozdulatlan, áttetsző zöldeskékjét a közös hajnalból. Feketével válaszoltam, mert az időt mégsem lehet becsapni, és aminek vége van, annak vége van, az végül csak árnyék marad a falon, de azért, mint régen a kódexmásolók, a betűk szélét a nem múló szeretet aranyával festettem meg.. Magunknak nem érdemes hazudni.

Annyi szín van, és a világ minden pillanatban másik színt ölt magára. Amit leírsz, abban látom a színeid, amit nem, abban is, mert a csend az bizony éppen olyan sokszínű, mint a szó. Arra gondolok, talán éppen ezért kell most színesben fotóznom, hogy még jobban lássam a színeket, de azért őszinte leszek, örülök a közelítő hónak.

A fehérben, a halál és a születés, a gyász és az esküvő, a születő és a távozó lélek színében még minden szín benne lakik. Abból még végtelen és szabad a választás.