Pszeudo Betlehem, Hungary

Ha lenne egy rádióm, és én lennék a GI Jane, akkor a frissen kopaszra borotvált fejemmel most simán beleüvölthetném a rádióba a nemtom éppen milyen frontról, hogy: christmasover  kilenc óránál - out, de egyrészt nem vagyok se kopasz, se GI Jane, se rádióm nincsen, illetve van, de abba meg felesleges beleüvölteni,  sőt mostanában bekapcsolni se nagyon érdemes. Az viszont megmásíthatatlan tény, hogy vége a Karácsonynak, úgyhogy ismét megnyugodhatunk, a Kisjézus megszületett, idén is elmentek hozzá a Háromkirályok, meg a pásztorok, megettük a beiglit, meg a halat, a kisdednek pedig van pár hete felnőni, amíg ismét keresztre nem feszíti a világ Nagypénteken, hogy aztán nagy örömünkre ismét feltámadhasson. Végeredményben a kereszténység egy igen pozitív és megnyugtató dolog, hiszen az egyházi év feltámadás utáni szakasza hosszabb, mint a születéstől halálig tartó idő. Nem hazudunk, ez helyes, leképezzük a valóságot.
Ahhoz képest, hogy gyerekként nekem a Karácsony volt a number one ünnep, mára alaposan megkopott a fénye, és hogy ez nem az égősor miatt van, az is biztos. Öregszem, a világ is öregszik, és nincs már se az az izgalom, se az a csillogás, mint régen. Ezt most nem feltétlenül a nosztalgia mondatja velem, bár nyilván az is közrejátszik, hanem valami más, valami csömör a materiális javak, a csomagolópapírok, a lazac, a most már valahogy mindig túlzónak érzett ajándékok, és a kényszeredett családi összejövetelek iránt. Pedig igyekszik az ember, főleg a gyerekek miatt, hogy jó legyen, igazi élmény, igazi együttlét, de ez nem tud mindig egyetlen emberen múlni.
Valami megújulás kellene ebben is, talán ha elhatároznánk, hogy nem eszünk és nem iszunk többet, mint egyébként, hogy nem veszünk egymásnak semmit ajándékba, csak az együttlét örömét fényesítgetjük addig, amíg bevilágítja a hosszú, téli estét, és talán ha a beszélgetések hosszában, és nem a felvert tejszínhab magasságában mérnénk a háziasszonyi elégedettséget. Tudom, lehet erre azt mondani, van is benne igazság sok, hogy ha a karácsony nekem nem elég jó, akkor az az én hibám, tessek változtatni az életemen. Jó, értem, de az a helyzet, hogy én már nem is akarok olyan régi, klasszikusan gondtalan Karácsonyt, mert ... mert talán szégyellném. Olyan korban élünk, (édes Istenem, ez a fordulat is milyen megszokott és jelentését veszített már, minden szavunk elhasználódik a kétségbeesésben,) hogy szégyellni lehet, ha van mit a fa alá rakni, ha meleg van a szobában, ha több az étel, mint amennyit meg tudunk enni, és ha nem fázik a lábunk a cipőben.
Minden plusz szégyen forrása lett, és ez nem jó, mert ha jobban működne a világ, a kis plusz éppen motiválhatna is, indíthatná az embert kitartóbb törekvésre, picivel több, lelkiismeretesebb munkára. Tudom, ma a matematika nem csak nálunk kegyetlen, szinte mindenhol úgy van a világban, hogy ami pluszként mutatkozik, annak sokszorosát élik meg mások hiányként. Én ennek a hiánynak a tiszteletét és tudatosítását gondolom ma a kereszténység egyik alapkövének. (A másiknak az egymás feltétel nélküli elfogadását, de ezt most tényleg hagyjuk.)
Aki ma vezető pozíciót tölt be bárhol, legyen az egyházi vagy világi hivatal,  és ennek nincsen tudatában, vagy nem törődik vele, azt nem hogy kereszténynek, de józanul gondolkodó, felelős embernek sem tudom tartani. Az az ember meggondolatlan, nem rendelkezik megfelelő intelligenciával, és rossz példát mutat, vagyis nem hasznára, hanem kárára van a közösségnek. Az az ember rossz úton halad.
Nem valami romantikus világmegváltásról vagy szuperhősökről beszélek, hanem olyan egyszerű dologról, mint a szegénység; egészen pontosan leginkább az itthoni szegénységről, ami mintha nap mint nap egyre sötétebb és kilátástalanabb gödröt ásna az ország alá. Az otthontalanságról beszélek, az ételosztáskor sorban álló százakról, az éhes gyerekekről, és a magukra hagyott emberekről. Most mondhatnám azt is, nagyon komoly hittel, hogy hű de jó, mi vagyunk itt a betlehemi csoda, kérem szépen, Európa közepén, mert ebben az országban legalább százezer Jézus él, és mérget vennék rá, hogy idén Szenteste is született legalább egy kisded, ha nem is istállóban,  de legalábbis egy földpadlós, komfort nélküli házban.
A világ olyan, amilyen, ezt én is tudom. Nem vagyunk egyenlőek, nem is voltunk soha, mert a homo sapiens egyszerre gondolkodó és ösztöneinek engedelmeskedő lény, számára a morál szerzett képesség, tanult viselkedésforma. Éppen ezért fontos, hogy legyen tere ennek a tanulásnak.  A segítséget, az önmagunkon túlmutató gondolatokat csak másoktól lehet ellesni, és ez akkor is a mi felelősségünk, ha ez nekünk egyáltalán nem tetszik.
Azt hiszem, a Karácsony továbbra is az egyik legszebb ünnep, mert a reményről szól, csak mostanában máshogyan kell ünnepelni: mondjuk több jóakarattal, sokkal több odafigyeléssel, és jóval szerényebben, mert attól tartok, ha nem jól csináljuk a dolgunk, Isten országának ugyan nem lesz vége, a miénknek viszont elég hamar.
Persze erről szebben és okosabban sokan írtak az elmúlt napokban. Tessenek őket olvasni.