Pályaudvar

Nem csak mindenféle emberek, hanem mindenféle istenek is vannak. Nem pont arra gondolok, hogy akkor mennyiféle vallás, és hogy Szentháromság, Napisten vagy Krisna, hanem egyáltalán. A transzcendencia az egyén igénye és magánútja. A kiépített vasútvonalak mellett milliárd gyalogút van, kis ösvény, murva, mit tudom én, lehet bicikliút is, mert a hitében mindenki arra megy, amerre jónak látja.
Nem vagyok ellene annak, hogy az objektív praktikum egyházakat szervez, mert az élményt jó megosztani egymással. Így akik hasonló Istent vagy isteneket szeretnek maguk mellett az úton, mindezt közös séták keretében is tehetik. A közösség erőt adhat, átsegíthet nehézségeken, de nem spórolja meg az embernek az útközbeni szakadékokat. Vagyis kezet nyújt, tippet ad az elrugaszkodás erejét illetően, de ugrani csak egyénileg lehet. Isten megismerésére nincs akciós változat.
Advent első vasárnapjától a keresztény világ Jézus születésére kezd el készülni. Fényekkel, gondolatokkal, a jó felé való odafordulással. Helyes, ez fontos, mert a magam feltétel nélküli odaadását a másik embernek, én is az iránta érzett tisztelet és szeretet egyszerű és reményteli kifejeződésének tartom. Persze ne értsen senki félre, ez az időszak éppen hogy nem porcukorral behintett mindennapokat jelent; a növekvő fényben növekszik az árnyék is, az örömben a bánat. Talán csak a szeretetben nem növekszik semmi más, mint maga a szeretet, talán csak abban nem bújik meg semmiféle ronda állat, meg rosszindulattal osztódó sejt, úgyhogy még egészséges is. (A Kis Buddha, remélem, most bólogat.)
Nincsenek amúgy nagy fogadalmaim, nem szeretem az ilyesmiket, inkább törekvéseim vannak. Ha nem sikerülnek, majd gyakorolhatom önmagam szeretetének nehéz feladatát. Viszont a törekvésekben ott van az, hogy hatékonyabban teszem a dolgom, jobban beosztom az időm, így több időt tölthetek azokkal, akikkel szeretnék.
Sok minden lesz, szinte minden napra jut valaki, akinek örülni lehet, de a mai nap a legszűkebb családé. Aztán a következő 24 napban lesz vacsoracsata, mozi, főzés, sütés a lányokkal, a gyerekekkel, ajándékkészítés, régen látott barátok (végre a kedvenc biológusunkat is láthatjuk), sok fahéj és szegfűszeg illatú forralt bor tereken és itt-ott főleg volt tanítványokkal, ebből kifolyólag természetesen elég sok fejfájás, no meg jóga, mert tegnap reggel visszatért a tavalyi fájdalom a hátamba, és rengeteg olvasás, meg írás, meg munka.
Ez van, ilyenkor sincs máshogy, mint máskor: az ember él, ahogy lehet, és ahogy tud. Isten úgyse komálja a hazudozást, meg hát az Advent sem sokban különbözik a többi napoktól, legfeljebb kicsit szebben van feldíszítve az életnek nevezett pályaudvar, meg valamivel gyakrabban utaznak át rajta angyalok.

Ajánló

Ma Kaukázust hallgatunk. Az új lemez nagyon jó. Minél többet hallgatom, annál jobb.

A hold fele

Nincs elviselhetetlen ember, isten bassza meg, ezért nyújtja ki gumiszalagként a mi urunk a türelmünket végtelenné.  H.P.

Azt kérdezte, hogy Tessék??? Így, három kérdőjellel, hitetlenkedve, döbbenten, mint aki hirtelen megcsúszik a szakadék szélén, és már csak annyi ideje marad zuhanás közben, hogy kérdőn visszanézzen mielőtt valamelyik sziklákhoz csapódik a halántéka.

Igen, tudom, hallgatnom kellett volna, nem is kellett volna belekezdeni, mert felesleges volt, csak a bánat megint, meg a sírás lett belőle, láttam ahogy a szembogara elé úszik az a szürke fátyol. Sírásfelhő, úgy hívtam, mert akkoriban már elég sokat sírt, ne csináld, mondtam, felhős a szemed, és ettől néha mégis elmosolyodott egy pillanatra. Nem akartam kínozni, nem volt semmi szükség arra, hogy neki is fájjon, csak ... nem tudom, lehet, hogy egyszerűen csak féltékenységből tettem.

Ha most, ennyi év után megkérdeznéd, mit szerettem benne legjobban, a szembogarát mondanám. Az tetszett meg benne, amikor először láttam, mert olyan volt, mint az éjfekete semmi. Néha mondtam is neki, talán ott lakunk mi ketten, ott találtunk mi igazán egymásra, abban a világvégi sötétségben, de kinevetett, mert jobban tudta, mint én, hogy az a semmi, amiben ő lakik majd egyszer, százszor, ezerszer mélyebb, feneketlen kút lesz, és oda én már nem fogom követni.

Ősszel találkoztunk, november közepe volt, ködös, hideg, haldokló nappalokkal. Én akkoriban fáradt voltam és csalódott, mert elhagyott a szeretőm; hát a fene se érti, hogy van ez, mert tettem érte eleget, hogy elhagyjon, aztán meg mégis fájt. Alattomos, könnyen fertőződő sebet ejt az emberen a szerelem, ha nem vigyáz.

A kerítésnek támaszkodott az utca végén, azt hiszem, vagy valami házfalnak talán, de mindegy, és fújta a füstöt. Nagyon hosszú ujjai voltak, zenészkéz, gondoltam rögtön, mert tudtam, hogy Isten nem ad csak úgy ilyen ujjakat bárkinek. Nem mintha irigy volna, csak gyakorlatias. A mi urunk nem pazarolja a szépet feleslegesen. Szóval tetszett a keze nagyon, ahogy a vékony ujjai között tartotta a cigarettát, meg az óriási szembogara is, pedig akkoriban már egyáltalán nem használt semmilyen szert.

- Gyilkos az, sose csináld. Ha akarsz, szívj, tekerj, de ne szúrd magad.

- Tessék??? Hozzám beszélsz?

- Igen. Ne szúrd magad. Figyellek egy ideje.

- Minek figyelsz?

- Felhívták rád a figyelmem. A volt barátnőm. 

- Mi van?

- Gondoltam, idekint megvárlak.

- Ismerlek én téged?

- Ismerhetsz.

Nem az a lávsztoris indítás, belátom. Ha máskor találkozunk, talán szóba sem állok vele, vagy hát a fene se tudja. Mert tényleg volt benne valami nagyon érdekes és nagyon vonzó az ujjain kívül is. Talán a hangja, vagy az, hogy minden mondata olyan végtelenül egyszerűnek és szenvtelennek tűnt. És persze rövidnek, mintha mindig számolná a szavait, amiket a szenvedés aszalt édesfeketévé a szájában.

-Mondd, te valami író vagy? Vagy zenész?

-Nem vagyok semmi. Átmenet vagyok.

-Lökött.

-Hiányoztál. Örülök, hogy itt vagy.

Az első naptól fogva együtt éltünk. Néha nagyon könnyen és nagyon jól, máskor nagyon nehezen, de az soha nem volt kérdés, hogy miért. Tulajdonképpen semmiben nem lehetett rá számítani, soha nem tudtam, milyen napja lesz, hogy lehet-e majd vele beszélgetni, vagy csak ül némán, üveggel a kezében és bámulja a vásznat. Ritkán dolgozott, de azt sem bántam, nekem volt munkám, nem is fizetett rosszul, nem haltunk éhen. Vencel pedig az alkoholon kívül alig költött valamire, csak enni imádott, de ha választania kellett a kettő közül, akkor mindig az utóbbi húzta a rövidebbet.

Soha nem volt erőszakos velem, és mindig igazat mondott. Ezt is nagyon szerettem benne. Azt állította, a betegségéből adódóan képtelen hazudni, de ezt nem hiszem. Szerintem soha nem is akart hazudni senkinek, a betegség csak ürügy volt az őszinteségre.

Nem tudom, mit mondhatnék, jó volt vele, nagyon jó. Gyengéd és érzéki szerető volt, izgalmas beszélgetőpartner, igazi tehetség mindenben, amihez még volt türelme. Engem pedig boldoggá tett, hogy akkoriban szinte én voltam tehetségének és türelmének egyetlen tárgya.

Talán az őszintesége miatt volt, de amikor kiderült, hogy terhes vagyok,  egy szót sem szóltam neki róla. Azt hiszem, nem akartam, hogy azt mondja, nem kell neki a gyerek, de azt se akartam, hogy azt mondja, ez élete legboldogabb pillanata.

- Mindegy, hagyjuk.

- Mit beszélsz?

- Mondom, hogy hagyjuk. Nem …

- Megöltél egy gyereket?

- Szerinted mit kezdtünk volna vele? Te mit kezdtél volna vele? És én mit kezdtem volna két gyerekkel? 

- Te megöltél egy gyereket?

Azt mondtam mindenkinek, ahogy jött, úgy ment el éjjel, magyarázat nélkül. Nem meséltem el senkinek se az őrjöngést, se a letargiát, se a hajnali csendet, se a fürdőszobát. Az utolsó napját magamnak akartam megtartani, mint ahogy az életét is magamnak akartam volna egyedül. Igaza volt, embert öltem, mert nem akartam osztozni rajta többé senkivel: se a démonaival, se a szavaival, se a képeivel, se egy gyerekkel.

Egyedül temettem el a kert végében, az éles, reggeli fényben, a dió mellett. Csak azért mesélem el ezt, hogy azt a fát ne vágjátok ki soha. Akkor se, ha én már nem leszek.

Csakazért is

Van egy olvasóklubunk. Ezt már biztosan mondtam százszor, meg azt is, mennyire kedvelem a tagjait. Tegnap Janne Teller Semmi című, meglehetősen nyomasztó,  regénye volt a téma, de ahogy az lenni szokott, a téma általában inkább csak gondolat- és vitaindító. Az én fejemben még mindig Hajdú Eszter dokumentumfilmje járt tegnap este, meg anyám délutáni telefonja, és persze az oktatás szegregációs átalakítási terve, szóval nem voltam valami nagyon pozitív hangulatban, de Gergőékben pont azt szeretem, hogy bármennyire is sokat agyalnak a világ dolgain, meg sokat foglalkoznak a világ nem hétköznapi vetületeivel, a művészetük révén, mivel kézzel fogható tárgyakat hoznak létre az itt és mostban, van bennük valami nagyon egészséges praktikum is. Gondolkodni fontos, de a jelenben valóság, a lét fontos. Jelenlét.
A könyvvel kapcsolatban aztán elég érdekes vita, nem is jó szó, nézetkülönbségből adódó beszélgetés alakult ki, ami olyan egyszerű és könnyed problémát járt körül, mint hogy van-e értelme egy ember életének. Számomra is meglepő módon tegnap én képviseltem azt a véleményt, hogy van. És nem csak a megfoghatatlanul romantikus, és egocentrikus világlátásom miatt, inkább természettudományos megfontolásból. Meggyőződésem, hogy az emberi élet, egy emberé, bármennyire is véges, időbeli határok közé szorított, mégis önmagában tekintve teljes és végtelen. A halál és az élet végpontjai között az emberi lét önmagában vett kozmikus határtalansága a minket körülvevő világegyetem kifelé törekvő és a kvantumvilág befelé törekvő végtelenségével rokon. Én azt mondtam, nem lehetséges olyan létet elképzelni az embernek, aminek semmi értelme. Persze volt, aki Shopenhauert, volt aki Nietzschét emlegette ebben a beszélgetésben, nekem csak Feynman, meg Ries járt az eszemben. Jellemző.
Más. Megjelent az új Kistehén lemez, még nem sikerült figyelmesen végighallgatni, de majd ma. Máris van kedvenc.
Más nincs, tegnap fotóztam egy kicsit, de nem lettek túl jók a képek. Most már kezd nagyon hideg lenni, úgyhogy érdemes lesz kimenni a tóhoz hétvégén, és megnézni hogyan hártyásodik rá a fagy a víz tükrére. Olyan a tél, mint valami öregasszony; csipkét horgol mindenre, amihez hozzáér.
Eduardusról megint hetek óta nem tudok semmit, úgyhogy tegnap írtam neki, hátha válaszol. Az jutott eszembe, ő az én Zsófi nénim. Csak ülök az ágya mellett, fogom a kezét, és beszélek hozzá, mert se segíteni, se meggyógyítani nem tudom, hacsak az emberi szó nem számít segítségnek és gyógyító erőnek.  Választásom nincs, ebben bízom, ebben a szóhospice-ban.
Más tényleg nincs, ma még munka, holnap konferencia, vasárnap a keresztény világ elkezdi várni a megváltó születését. A zsidók mindig azt várják. Lám, az élet várakozás, amiben addig-addig várakozunk, míg meghalunk. De akkor is fontos, pont ezért fontos, pár centire a semmitől is az. Csakazért is az.

A gyémánt vonal

Nem nem buddhista taniskolát nyitunk, nem kell aggódni, csak tegnap Emma hozott a Gyémánt Körre egy kis buddhista promófüzetet, mert rácsodálkozott, hogy tényleg van olyan, hogy  Gyémánt Út. Szóval mi így teljesen ösztönösen rátaláltunk a világ befogadásának egyik lehetséges útjára önmagunkból és az élet szeretetéből, meg a megéléséből kiindulva. Tessék. Hát nem mérhetetlenül bölcsek vagyunk? Hát de.
Na jó, persze a mi kis Buddhánk a legbölcsebb, de azért mi TSB-vel társai vagyunk a bölcsességben. El is képzeltem magunkat, ha nem is lámáknak meg szerzeteseknek, hanem vonaltartóknak (ma reggel olvastam, hogy van ilyen is). Ezt romantikusan úgy képzelem, hogy valami szerzetesruhában napi nyolc órában tartjuk a vonalat és meditálunk. Gyanítom, hogy nem erről van szó, de mindegy.
Mindenesetre egyeztettünk pár közös időpontot az adventi időszakra, és kicsit meglepve tapasztaltam, hogy alig van szabad, semmitevős nap.
Azt hittem, decemberben majd nagyon rá fogok érni, lelassulok, veszek jógabérletet, eljárok minden délután, de megint teleírtam a naptáram. Furcsa, de kezd kikopni belőlem a szemrehányás magam felé, mert rájöttem, hogy talán én végül is ilyen ember vagyok, ilyen tevékeny, aki minden napját telezsúfolja programokkal. Lehet, hogy ez jó jel, mert ha az ember elfogadja olyannak magát, amilyen, akkor majd onnan lehet elindulni arrafelé, hogy ez miért van, de inkább, hogy hogyan ne legyen így. Ma nem érzem az egészet reménytelennek.
Tegnap a találkozónk előtt voltam jógán, és az oktató fura gyakorlatokat csináltatott velem, mert meggyőződése, hogy nem működik például a vesém, meg a pajzsmirigyem. Én ezek miatt nem aggódom egyébként, mert tényleg nem működnek, de hát végtére is erre is való a jóga, mármint hogy az ember rendet tegyen odabent. Végül úgy döntöttem, bárhogy is lesz, veszek magamnak bérletet decemberre. Majd ahhoz igazodom.  (Amúgy a délután ötkor kezdődő órára esti program esetén is eljutok talán.) Muszáj, hogy valamennyire fontosnak maradjak magam számára, különben tényleg túl hamar halok meg. Amúgy a tegnapi gyakorlásnak volt még egy nagyon kellemes hatása, ugyanis nagyszerűen aludtam, és álmodtam is valami végtelenül békés szerelmeset, amire sajnos nem emlékszem.
A Gyémánt kör klassz volt, szeretem ezeket a nőket tényleg, jó velük üldögélni, meg beszélgetni. Meglepetésnek még Ristjana is megvárta amíg odaérünk Emmával, aminek különösen örültem, mert hétfőtől budapesti lakos, úgyhogy alkalmam volt egy kicsit megölelgetni, meg elbúcsúzni. Ez utóbbi persze komolytalan dolog, nem érdemes szomorkodnom, hiszem talán még többet is találkozunk majd, mint eddig, mehetek hozzá aludni, amikor jövök-megyek a világban.
Olyan rossz napok vannak, de olyan jó beszélgetéseim.  Minden engem körülvevő, kétségbeejtően szomorú jelenség és történés mellett mégis szép életem van. Nem adnám egy könnyebbért, az biztos, mert az az elméletem, hogy a nehéz életekhez van ez a barátságmelléklet. Nem is hiszem, hogy létezik bármi, ami megnyugtatóbb számomra, mint amikor velük beszélgetek. És mindig olyan sokat tanulok tőlük a világról és az emberekről. Tegnap Emma például a konferencia-szexturizmusról mesélt, ezek szerint én másmilyen konferenciákra járok, mert én még nem tapasztaltam ilyesmit, tegnapelőtt meg az emberi viszonyokról és a kommunikáció fontosságáról beszélgettünk egy számomra nagyon is kiegyensúlyozott életet élő emberrel.
Különben én ezért nem is értem azokat, akik sok embert gyűlölnek. Milyen rossz érzés lehet. Jó, nem kell azt hinni, hogy mondjuk én mindenkit szeretek, sőt, de ha valakit nem is, akkor is igyekszem inkább nem találkozni, nem beszélgetni vele. A rossz kapcsolatokból az ember nemigen tud hasznos tapasztalatot csiholni magának. Mondjuk a napi politikából még nem sikerül ilyen szépen kijönnöm, de majd gyakorlom. Vagy tényleg elhúzunk abba a teraszos kávézóba, és csak nagyon kevés embert viszünk magunkkal.
Más nincs. Ma céglátogatással kezdek, úgyhogy nyugiban elkortyoltam a tegnap az oktatótól kapott máj és epetisztító teámat. Tényleg kurva keserű.

Tanárok

Vannak szerencsésebb napok, és vannak egészen szerencsétlenek, azt hiszem, de most nem a nyertem a  lottón vagy a fejemre esett egy tégla konstellációban gondolkodom, hanem a szakmán. Ilyen szempontból a tegnapi az egészen szerencsétlen kategóriába sorolható, mert ha az ember már az első órájáról úgy jön ki, hogy na ne, ezt már mégse, esetleg keresni kezdi magában a szunnyadó sorozatgyilkost, akkor az a nap pedagógiailag valószínűleg értékelhetetlen lesz. Nem biztos, csak valószínű.
Ilyen napom volt tegnap, semmi sem sikerült igazán, a diákok érezték a tanítási hét végét (csütörtök-pénteken más iskolai program van), én pedig a türelmem végét. Az egyik kislány meg is kérdezte tőlem, amikor már nagyjából hatodszor álltam meg magyarázat közben (pedig isten bizony csak egy feladatot magyaráztam nekik), hogy én sosem akadok ki? Mert még nem hallottak kiabálni. Mondjuk ennek örültem,  mert ez jó, de ezek szerint az osztályban tanító többi kolléga kevésbé birka türelmű. Minden sikertelenség, és annak ellenére sem tartom az üvöltözést hatékony eszköznek, hogy az embernek néha valóban lenne hozzá kedve.
Amúgy persze annyi furcsa gondolat él mások fejében arról, hogy mit csinálok én, a pedagógus. Eleve már maga a szó is valamiféle pejoratív jelentésárnyalatot vett magára, jár is hozzá egy ilyen lekicsinylő intonáció, meg egy kis szótagolás. Heh, pe-da-gó-gus(ok)! Ezen a beszélő azt érti: ostobák, magukért kiállni képtelenek, okoskodók, a gyermekjogokat sárba tiprók, liberálisok és tekintélyelvűek, a nemzet testén élősködők, lusták, sokat nyavalygók, az iskolában csak kávézók, gyermekeket kínzók, gyermekeket nem nevelők, szexuálisan kielégítetlenek, pótcselekvők, tehetetlenek, töketlenek ... Nem folytatom, mert talán már ebből is látszik két dolog; az egyik, hogy ilyen ember, sőt ilyen homogén csoport, akit/amit ma pedagógus gyűjtőnévvel illetnek, egyszerűen nincs. A másik, hogy a pedagógus szó az utóbbi években szitokszó lett, és a sajnálatraméltó hülye jelentésárnyalatával telítődött.
Kezdem az első dologgal. Pedagógus ad abszurdum nincs. Nem, nem arra gondolok, tessék nevén nevezni minden tanárt, hanem arra, hogy amit ma pedagógustársadalomként emlegetnek/emlegetünk, az egyáltalán nem egy homogén csoport, ezért minden velük kapcsolatos véleményalkotás elnagyolt és túlzottan leegyszerűsítő. Mert ki és mire gondol, ha meghallja a szót? A régivágású öltönyös úrra a katedrán, a gyerek csodás óvónénijére, a tanítónénikre, a középiskolai tanárokra vagy az egyetemi professzorokra? Ki a tanár? Hát ők mind. Nagyon más végzettséggel, nagyon más műveltséggel, nagyon más pedagógiai módszertannal dolgozó, nagyon más beállítottságú, életkorú, világszemléletű emberek igen népes csoportját akarjuk mi egy zsákba gyömöszölni nap mint nap, és csodálkozunk azon, hogy a többezres (százezres?) pedagógustársadalom nem akar összefogni. Meg is lennék lepődve, ha ez sikerülne.
A pedagógusok nem alkotnak, talán sosem alkottak, egynemű csoportot a társadalmon belül, mert a puszta tény, hogy nevelési/oktatási intézményben dolgoznak, még nem kovácsolta össze őket örök cimborákká. És nem, ezen az sem segít, hogy a társadalom valami természetfeletti héroszoknak kijáró elvárásokat fogalmaz meg a tanárokkal szemben. Nem sorolom fel őket mind, tudjuk, ismerjük a felénk közvetített szupertanár tulajdonságait: legyen szigorú, de igazságos, tekintélyelvű, hogy tanulja meg a büdös kölyök, hogy a felnőttnek van igaza, de legyen demokratikus és tartsa tiszteletben a gyermek jogait, ne ordítson, ne alázzon, de ne dédelgessen, tanítson tényeket, ne tanítson csak tényeket, azt ki tudja keresni bárki a netről, legyen innovatív, használjon audiovizuális és interaktív eszközöket, de használja a könyvet minden órán, mert ezért vettem meg, töltse együtt a szabadidejét a diákkal, de nem terhelje túl, adjon házit, ne adjon házit, beszélgessen a diák lelki problémáiról, de ne ugasson bele a gyerek életébe, tanítson, neveljen, vegyen a gyereknek szendvicset, dekoráljon, tartsa a kapcsolatot a szülővel, ne hívogassa a szülőt, mert az dolgozik, nem úgy mint ő, aki csak kávézni jár be, és különben is milyen példakép az, aki nem áll ki a jogaiért, viszont csak ne sztrájkolgasson, mert nincs hova tenni a gyereket. Nyilván a teljesség igénye nélkül.
Biztosan viccesnek tűnik a helyzet kívülről, de idebentről sokkal kevésbé. Ennyi mindennek még maga Superman se tudna megfelelni, nem hogy mi, egyszerű halandók.
Nyilván van felelőssége abban a tanároknak is, hogy ez a helyzet kialakult, mert történelmileg hajlanak/hajlunk a vátesz szerepének önkéntes felvállalására. Magunknak is be kellene látnunk, hogy nem a százezer megváltó országa vagyunk, viszont felkészült, módszertanilag képzett, elkötelezett és munkabíró, olvasott és felvilágosult tanárokra nagy szüksége van az országnak, mert igen is fontosak vagyunk.
Nem, nem tudom a megoldást. Talán meglepő, de az is eszembe jutott, talán le kellene szokni a pedagógus szóról. Legyünk egyszerűen csak tanárok. Tudom, hogy ettől nem változik meg egy csapásra a világ körülöttünk, de a fene tudja, hátha picit jobb lesz. Amerikában a teacher szónak alakult ki egyfajta pejoratív értelmezése, ezért az utóbbi években minden hivatalos helyen educator-nek titulálják a tanárokat. Mondjuk az is igaz, hogy a megvetett szakmából a válság óta Amerikában áhított hivatás lett, mert biztos és jó megélhetést jelent, és mert magas szakmai színvonalat követelnek a tanároktól. A világnak azon a felén még a nehéz, városi iskolákban is meg kell küzdeni a tanári állásokért. Ott tanárnak lenni komoly értelmiségi státuszt jelent. Egyszer majd talán Magyarországon is.

Amúgy köszönöm a tegnapi beszélgetőtársamnak, hogy mindezt eszembe juttatta. Meg egyébként a beszélgetést is köszönöm, mert sok más dologra is rávilágított, de az egyáltalán nem ide tartozik, arról majd máskor, máshogy.


(A kép forrása: www.forbesindia.com)

Kívül

Nincs olyan, hogy kívül. Azt hiszem, az egy hibás gondolat, hogy kívülállónak lehet maradni. Se a saját életünkben, se a máséban nem maradhatunk kívülállónak, megfigyelőnek.
A saját életet tekintve ez talán érthetőbb, az embernek részt kell vennie, felelősséget kell vállalnia önmaga sorsának alakításában. De nem, nem kizárólag erőszakos akarást értek ezen, van olyan is persze, nekifeszülés a sorsnak, inkább határozottságot és főleg felelősségvállalást. Teszem, amit, jónak gondolok, és vállalom a felelősséget a döntéseimért, a sikereimért, a hibáimért, az elvakultságaimért, a gyengeségeimért, a határ nélküli szeretetért, egyáltalán mindazért, amit teszek, tettem és tenni fogok, hiszen én én vagyok. Pilinszky jutott eszembe: kimegyek az udvarra, egyedül vagyok Istennel, egyedül állok a fényben és a sötétségben. Ezt talán nem nehéz belátni.
Amin viszont napok óta gondolkodom, az az, hogy mások életében sem maradhat kívülálló az ember. Nincs, nem lehet határ Én és Te között. Nem lehet nem egy a sors. Az én sorsomban mindazok sorsa, élete, öröme és keserűsége, fájdalma és halála benne van, akikhez valaha közöm volt és lesz. Én nem csak én vagyok, én mindenki is vagyok. A mindenki halála és szenvedése az enyém is, de az a jó ebben, hogy az örömük is az enyém lehet. Jutalomnak is mondhatjuk.

Ez a furcsa gondolat egyrészt arról jutott eszembe, hogy nem hagy nyugodni a cigány sorozatgyilkosságok ügye. Illetve nem az ügy maga, hanem az ebben való felelősségem. Hogy mennyire fogalmam sem volt semmiről, és mennyire kívülállónak gondoltam magam ebben az egészben. Hogy mennyire azt gondoltam, függetleníthetem magam attól, ami körülvesz. Tévedtem. A 13. emeletre írtam a közösség felelősségéről (KATT) , és hogy talán nem is a gyilkosok ijesztenek igazán, hanem a gyilkosságot, a rasszizmust, a kirekesztést csendben, hol egyetértve, hol kicsit fölháborodva körülálló mi. Nagyon veszélyes csendben maradni és elfordítani az ember fejét. A gyilkosságot nagyobb gonoszság szótlanul végignézni, mint ölni. Az ölés valamennyire mindig ösztön, a nem cselekvés mindig döntés eredménye. Kívül állni és nézni a rossz tudatos felvállalása, önkéntes szerződés a gonoszsággal.
Persze tévedhetek. Mégis azt látom, aki kívül marad, aki nem vállalja fel, aki nem köteleződik el a jó, a helyes, a morálisan követendő értékek mellett, aki csak van, az a rossz felé sodorja mindazokat, akikkel kapcsolatban áll. Tegnap elolvastam Janne Teller Semmi című regényét, és pontosan ezt hallottam ki a sorok közül. A kamasz tévelygéséért a felnőtt, az értéket felmutatni képtelen társadalom a felelős. Aki utat keres, annak fényre van szüksége, a lámpást pedig igenis nekünk kell tartani, még ha forró is az a rohadt fémfogantyú. (Hosszabban lásd ITT.)

Más. Megkaptam az analóg képek digitalizált változatait. Van, ami tetszik, van, ami nem, mert semmitmondó. Ráadásul fura is a négyzetes forma, ezért az elrendezés sem mindenhol áll meg. Gyakorolni, és papírra hívatni őket, hogy lássam a határok nélkül szétfolyó fényt és árnyékot a papíron. Ez a cél most, de azért ideteszem az egyik képet. Hasonlót fotóztam a digitális géppel, de ez az analóg. Majd beszéljek a kétségeimről Krisztával egyszer. Egyáltalán beszéljek vele.
Annyi mindent kellene még mondani a világról szóban is, képben is. Több idő kellene az ilyesmire.

A Molly Johnson lemez kiváló.

Egynek jó

Egy napnak jó lesz ez is, elmegy, mármint az idő, telik úgy értem, telik az élet is. Gurulnak a napok egymás után, nehéz, fénytelen gyöngyüket ejtem a homokba, ott fekszenek egymás mellett hideg közönyben, szürke gyöngyök a szürke homokban, láthatatlanul, míg az emlékezés meg nem csillan rajtuk.
Én elég sokat emlékezem, és elég sokat felejtek is, talán feladatom ez, de itt most kivételesen se az elég, se a sok nem írható le matematikailag, hiszen az emlékek nem értelmezésre születnek, nem is számbavételre, nem kiteregetésre, ebben Freudnak nem volt igaza, és nem függvénygrafikonok vagy holmi halmazelméletek kedvéért tűnnek el.
Az okát pontosan nem ismerem, talán beszélnek néha egymással, van köztük olykor egy hangadó, aki kikéri magának, hogy együtt említsék egy másikkal, vagy éppen ellenkezőleg hirtelen ragaszkodni kezdenek ahhoz, hogy előássak a homokból valamit, egy régi emléket, egy régen megkopott fényű gyöngyöt, és aztán addig dörzsölgeti, míg újra fényes nem lesz. Én úgy tapasztalom, lehet, hogy ez egyéni érzékenység, hogy a dörzsölés néha kifejezetten fáj, felszakítja az emlékeket borító vékony hámréteget, ami nehezen, sokszor csak hosszú évek múlva, olykor elég csúnya hegeket hátra hagyva gyógyul.
Nincs rá jó módszerem, de egy ideje arra törekszem, hogy megőrizzem az emlékeket. Drótra fűzöm őket, vonszolom magammal a láncot a homokban, értelmetlen pedig, a következő apály elmos mindent, engem is, csak az emlékeimbe akadt hordalék marad utánam.
Úgy tűnik, az élethez nagyon bátornak kell lenni.

Gombóc a torokban

Nehezen futok neki, mert legszívesebben ott kezdeném valahol, hogy mindenki menjen a picsába. De ez nem volna produktív sem, meg nyilván tisztességes sem, mert nem is mindenkire gondolok, de azért úgy nagyjából mégis.
Az a baj, azt hiszem, hogy pacifista létemre is olyan indulatokat tudnak bennem felszínre hozni emberek (vagy ahogy a dokumentumfilmben valaki mondta - lények), hogy elég hamar tudnám produkálni az Összeomlás Michael Douglas-ének viselkedésmintáját.
Pénteken egy iskolai program keretében láttuk Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című filmjét, amit azóta is emésztek. Ahogy Zé úr olyan pontosan fogalmazott, ezt se kiköpni, se lenyelni nem lehet, úgyhogy azóta is gombóccal a torkomban járkálok, és próbálok nem belefulladni a hazámba. Nem könnyű.
A film után volt egy beszélgetés a Trafikban Hajdú Eszterrel és az egyik perben részt vevő ügyvéddel (Árpád), ami szerintem nagyon jól sikerült, bár sokat levont az értékéből, hogy a diákoknak ez már sok lett volna, így ők leléptek. Mi végül TSB-vel, még pár tanárral, meg bíróval ott maradtunk, és két órát beszélgettünk arról, lehet-e tenni valamit a rasszizmus és az előítéletek ellen. Mármint nekünk tanároknak, mert valahogy a mi szakmánk erről a váteszi szerepről híresült el, amit mi persze táplálunk is. Ez van. Még az is lehet, hogy eljön majd az idő, amikor tanárokat feszítenek keresztre, csuknak le, négyelnek fel elrettentésül. (1984 plusz X)
Na mindegy, a filmről mindjárt írok a 13.emeletre, de hogy ezt mindenkinek érdemes megnézni, aki elmúlt tizenhat éves, az is biztos. Menjetek moziba.
A közös beszélgetés után még cigiztünk odakint Árpáddal hármasban egy darabig (mármint TSB persze nem cigizett), és nagyon tetszett, amiket mondott. Csodálkoztam is magamon, mert nem szoktam túl gyorsan összebarátkozni jogászokkal, de aztán kiderült róla, hogy eredetileg magyar-töri szakos tanár.(Pont mint Péter, és pont olyan okos is, mint ő. Helyes, kellenek az okos emberek.) A végén kifejezetten sajnáltam, hogy mennünk kellett, de tényleg késő volt, meg dolgom is, de azon gondolkodtam, milyen jó lenne őt meghívni beszélgetni a gyerekekkel akár a filmről, akár másról. Több portréfilm kellene érdekes és okos emberekről szerintem.
Más. Tegnap színházban voltunk, előtte meg beugrottunk gyorsan az Ikeába karácsonyi fényeket venni. A fény az olyan megnyugtató, de persze kell mellé a sötét, hogy legyen mihez képest. Millióan voltak, tülekedtek, szombat délután az Ikeában naná, úgyhogy hamar eluntam a vergődést. Ezért volt időnk beugrani valami outlet centerbe vagymiarossebbe, aminek meglepő módon az lett az eredménye, hogy vettem egy pár alaposan leárazott téli cipőt, ami egyszerre néz ki jól, és kényelmes is. Meglepődtem. Amúgy ott is, meg később az előadás után a Vörösmarty tér környékén sétálgatva is megerősödött bennem az elhatározás, hogy innentől kezdve igyekszem a lehető legkevesebbet boltok és bevásárlóizék közelében tartózkodni, mert nem tesz ez jót nekem, tovább mélyíti a homo emptius iránti megvetésem.
A darab (Spiró: Kvartett) minden klausztrofóbiám ellenére jő volt, amúgy Timi jóvoltából voltak a jegyek, köszi Timi, majd arról is hamarosan beszámolok, de mondjuk a Gitten, hogy legyen valami változatosság is a kattintásokban.
Más nincs, ma fényesítem a lakást, főzök, sütök, dekorálok, és este talán végre elolvasom a Semmit, mert csütörtökön olvasóklub. Tegnap egy kirakatban azt olvastam, Ismerkedjen meg a lazítós délutánokkal. Lehet, hogy fel kellene adnom egy társkereső hirdetést: Agyonhajszolt nő keres korban hozzá illő lazítós délutánt. Hosszú távú kapcsolat jeligére a hirdetőbe. Tudom, majd egyszer.

Csönd

Arról, hogy minek nekünk a férfi

Nem feminista dolog, hogy az X kromoszóma fontos, hanem biológiai tény, hiszen ez az a kromoszóma, melyet minden ember magában hordoz, legyen férfi vagy nő. Mivel ez a tény gyakran ad okot félreértésekre (lásd minden férfiban van egy kis nő is, hát ez azért ilyen formán egy izmos kis hülyeség, de mindegy), én szeretnék az Y kromoszóma védelmére kelni.
Mert kérem szépen, minek nekünk az Y kromoszóma? A homo sapiensnek mint fajnak ugyebár átörökítésileg pont semmi szüksége a pasikra, bocs, de két XX is jó kombináció, lehet szaporodni és sokasodni petricsészében is (ez alá van most pirosozva, de akkor sem hívom másképp), legfeljebb megugrik a DM-ben forgalmazott vibrátorok eladása.
Szóval minek nekünk a férfi? Nem nem csak a szexre gondolok, bár nyilván arra is, mert azt hiszem az egy téveszme, hogy csak a pasik kanosak feszt, szerintem a nők is, csak olyan szégyenlős a világ, hogy erre például se magyarul, se angolul nincsen bevett kifejezés. Jó, elismerem, feltűnő jele sincs ennek, könnyű elkendőzni a valóságot.
(Figyelmeztetés férfiaknak: a nőkön tényleg nem látszik, ha megkívánják a férfit, sőt, szóval egyáltalán nem biztos, hogy az elbambuló pénztároskisasszony pont szenvedélyes szexre gondol, mi több az előtte álló férfival, úgyhogy nem tanácsolom, hogy bárki is ajánlatot tegyen pusztán erre alapozva. Lehet viszont szexuálisan felajzott egy kávéautomatánál ácsorgó takarítónő, egy dolgozatokat javító tanár, egy postáskisasszony, aki a csomagunkat méri, és bizony még a délutáni sorozatát néző nagymama is a szocotthon társalgójában.)
A férfival ellentétben tehát a nő kívánságának nincsen feltűnő fizikai jele. Mit jelent ez? Nos, valószínűleg azt, hogy ha a nőkön múlna, hamar kihalna az emberiség. A nő teste ugyanis bonyolult, a férfié viszont, reproduktív szempontból kevésbé az. Az is lényeges különbség, hogy a férfi örökítőanyaga fiatal, néhány órás sejtekből áll, a nőé öreg, akár több évtizede keletkezett sejtekből. Ez genetikailag mindenképpen jó dolog.
Ahogyan az is hasznos, hogy tulajdonképpen az Y kromoszóma felelős azért is, hogy a férfiak mások. Egyszerűen másmilyenek, mint a nők, és bizony, hogy a változatosság gyönyörködtet. Én például a morfológiai eltérések mellett kifejezetten oda vagyok azért, hogy a férfiak másképpen alszanak, esznek, futnak, emésztenek, fotóznak, de legfőképpen is másképpen gondolkodnak, mint a nők.
Genetikailag nézve a kérdést, a fajon belül a másnak, a különbözőnek, a tőlem kicsit eltérőnek rendkívüli jelentősége van.
De nem csak ez a fontos. Azt hiszem ugyanis, valahol az Y kromoszómában van kódolva a humor, a gyengédség, a bókolási képesség, a lehengerlő mosoly, az okos hallgatás, az engedetlen tincsek, és hát az a nem is tudom, mi, amit kémiának szokás nevezni, és köze van a feromonokhoz, vagyis a férfi illata.
Összefoglalva tehát: az Y kromoszóma fontos, és bár sérülékennyé teszi az egyedet magát, ez olyan áldozat, amit az emberi közösségért hozott a világ tervezője. Örüljünk tehát nekik, a férfiaknak, az Y kromoszómájuknak, vigyázzunk is rájuk, mert nélkülük mi nők is sokkal kevésbé lennénk érdekesek.

---

A bejegyzés a Nemzetközi Y-kromoszóma  Emléknap alakalmából született (lásd még International Y Remembrance Day)

Kéne egy ablak

Amin kimászhatok legalább, mert azt hiszem, én nem leszek száz éves. Nem leszek, mert egyrészt nem élek Svédországban, másrészt meg nincs is bennem annyi türelem, hogy olyan sokáig húzzam. Meg nincs is annyi, hogy is fogalmazzak, mondjuk mondanivalóm a világnak.
Tegnap este egy svéd komédián (gerontokomédián) nevettem magam egészségesre a talán újrainduló baráti filmklubon. A régi klub a filmguru bokros elfoglaltságai miatt megszűnt,  de a társaságban benne maradt az igény a filmezésre, ezért lehet, hogy mi a magunk örömére megint összejárunk majd. Igazából ez a vacsoracsata közönsége, csak ide fiúk is jöhetnek, ha akarnak, mert onnan ugyebár egy szerencsétlen próbálkozás után végleg kitiltottuk őket.
A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című filmet néztük meg, ami nem egy filmtörténeti csoda, de rendkívül szórakoztató volt. Az mondjuk kevésbé, hogy a szépen fejlett, háromnapos fejfájásom miatt, meg mert valakinek vezetni is kellett, én gyümölcsteát ittam bor helyett, de mindegy, ez már így lett.
Mindjárt vége a hétnek, ez a legjobb hír, és az tuti, hogy szombaton aludni fogok, már reggel legalábbis, mert úgy érzem, behozhatatlan alváshiánnyal küzdök. Lehet, hogy két nap alvást kérek Karácsonyra. Nem is értem, mitől vagyok ennyire fáradt, amikor hétvégén kialudtam magam. Vérszemet kapott a szervezetem vagy mi a rosseb. Nagy a kísértés, hogy ma reggel ne is menjek jógára, inkább aludjak itthon, de azt is tudom, hogy az meg életmentő, úgyhogy inkább mégis elmegyek.
Jó lenne valami kisebb leterheltség, de ez még mindig nem az erősségem (mánia). Arra gondolok, majd decembertől, de ha reális vagyok, akkor esetleg februártól majd jobban ráérek, mert kevesebbet vállalok. Ez se biztos, de egyelőre január 31. utánra még nem írtam semmit a naptáramba..
Holnap végre megnézem az Ítélet Magyarországont, nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon kíváncsi vagyok arra is, a diákok mit szólnak majd hozzá. Állítólag lesz a film után beszélgetés is az alkotók közül valakivel, és egy (két?) bíróval. Kár, hogy a volt osztálytársamnak pont Szegedre kell mennie, meghallgattam volna, ő mit mond erről az egészről.
Más. Szombaton Pesten leszek színházban, de mivel jövünk-megyünk (lásd még jöttmentek), most nem lesz időm találkozni senkivel, csak persze Sztimivel, akivel együtt nézzük a Spiró darabra. Nagyon jókat hallottam róla. Már a darabról, Sztimiről nem kell hallanom, őt ismerem. Vicces különben, hogy ezt a darabot Pécsett is játszották, itt bezzeg nem volt időm elmenni rá.
Jó volna szombaton elmenni a tüntetésre is,ha már arra járok, de ezt még én sem tartom valószínűnek, pedig a mire lesz időm, mire nem kérdésében elég naiv tudok lenni. (Vagy hülye.)
Más nincs, Gyula krimijét és Janne Teller Semmijét olvasom, ami kicsit túlzás, mert utóbbiban egyelőre az első oldalig jutottam. Kicsit ódzkodik a testem és a lelkem is ettől a regénytől, talán mert megéreztem a semmit a saját életemben is, és hirtelen nem találtam a kezem ügyében senkit, akivel ezt az egzisztenciális válságot le lehetett volna küzdeni. A semmi az én dementorom.
November lett közben, jól esik a köd, a hideg reggelek. Az ember már majdnem elhiszi, hogy közeledik a tél. Takaróra vágyom, békére, a hajnali hólapátolás hangjára, könyvekre, hóesésre, és arra, hogy pár napig ne szóljon hozzám senki. Buffaloban (NY) esett már vagy másfél méter hó. Miért nem vagyok Buffalóban?

És mert tegnap este sokat emlegettük Kollár-Klemencz Lászlót, legyen Kistehén.

Minden

Arra gondolok, egyszer készítek majd egy nagyon szép fényképet. Egy képet, amin rajta van a világ úgy, ahogy van; és akkor azon a képen, mint valami örök és megismételhetetlen mondatokban, én megírom a mindenséget fénnyel. Minden fejfájós, megbocsáthatatlan reggelét, minden elharapott szavát, minden ölelését és minden gyilkosságát, minden keresztre feszített jószándékát, minden elveszített bocsánatkérését, minden nevetését, a minden pillanatban benne lakozó minden tévedését és igazságát, a mozdulatlanságban megtalált minden örömét, minden szerelmes minden eksztázisát, és minden tovasodródó élet tompa csillogását az örökkévalóság megkopott tükrében. Minden halált és minden életet, minden kétségbeesett újjászületést, minden beszívott és kiengedett lélegzetet, minden érkező fény minden árnyékát.
Azon a képen megírom magam és megírlak téged.

Hullám

Néha elnézem a testem, és elcsodálkozom, hogy Istennek mégis milyen másnapos reggelen juthatott eszébe az embert ebbe a csont-hús-bőr tokba belepasszírozni, és vajon egész pontosan mi lehetett vele a célja. Nem csak arról van szó, hogy én személy szerint nem nagyon vagyok oda a testemért, mert ráadásul ez sem mindig igaz, olykor nagyon jól jön a test, tudok helyet változtatni, vannak végtagjaim, olyanok, amilyenek, de funkcionálisan mégiscsak megfelelnek, van emésztőrendszerem, így örömet okoz a táplálkozás is, érzékelem a külvilágot, látok, hallok. Sőt reggelente, amikor a jógamatracon oldalra fordulok, rácsodálkozom a testem üvegben visszatükröződő ívére. Dombvidékek, völgyvonulatok, kiemelkedések, a csípő semmihez sem hasonlíthatóan megnyugtató íve, semmi ideges szöglet, csupa biztos kézzel megrajzolt színuszgörbe. Szinte szép.
Szóval nem, nem a test a baj, a határt nem értem. Persze tudom, nincs határ. Ahol a testem végét gondolom, az atomok átmenet nélkül kapcsolódnak az engem körülvevő világ atomjaihoz. Énatom, hidrogén, oxigén. Nem is vagyok, csak képzeletben létezem. Az Úr képzeletének színuszhulláma, egyetlen szívdobbanása, kamrapitvari rezgése vagyok.

----

Más. Vigasztalanul esik, és erről most New York jutott eszembe, meg hogy szeretem az esőt is, még ezt a hideget is néha, mert minél hidegebb van odakint, annál melegebb van idebent. És amikor már egészen hideg lesz odakint, akkor jön az ünnep, mert akkor lehet elég melegséggel várni rá idebent. Vagy valami ilyesmi. Az embernek kifejezetten cukormázas gondolatai támadnak Karácsony közeledtével. Amúgy meg lennék lőve Ausztráliában ezzel az elméletemmel.

Más nincs, az iskola egyszerre unalmas, bosszantó és szívet melengetően inspiratív. Nagyjából 45-45-10% arányban. Tigris lökött, nekem második napja fáj a fejem, és tegnap este egy sort sem olvastam, viszont fél perc alatt aludtam el. Nagy terveim vannak ajándékkészítésben, csak valaki szerezzen nekem hozzá némi szabadidőt, ha kérhetem.

Tarthatnék-e számot Isten kegyelmére?

Hogy is kezdjem csak hát?...

Pedig nem is szeretem Petőfit. Mostanában nem. Pedig még az is lehet, hogy szerethetném. A szeretet akarat kérdése is, meg ... nem tudom, minek a kérdése. Az elfogadásé, a haragtalanságé, az alkonyatba fújt füsté, a szabadságé, és legfőképpen az elengedésé, igen. Szeretem, ha nem kell a kezét fognom, visszatalál úgyis. Szeret, mert visszatalálok úgyis. Origó a szeretet, a forgás középpontja, ahová visszahúz a vágyott közelség súlya.

November van, a múlás évszaka, az oszló tetemek hava, a végső pillanat elfogadásának ideje. Meg kell barátkozni az idők végével is, anélkül ostobaság az újban reménykedni. Ezt is tanultam hétvégén.

Nem voltunk még ilyen későn a Teraszon ezelőtt, nem láttuk még se a házat, se a kertet ebben a gyorsan fogyatkozó fényben, és bár az évszakhoz képest meleg volt, a fényt nem lehet becsapni. A Föld akkor is fordul, ha nem akarjuk.

Tettük, amit szoktunk, úgy éltünk, ahogy minden nap kellene, a pillanatban, mint a vihar szemében, a végtelen csend közepén, nem rágódva a múlton, nem aggódva a beláthatatlan jövőn, és élveztük, hogy az egymásnak szánt pillanatot nem zavarta semmi és senki. Nem azért, mert valaki is zavarna, hanem mert ezek a pillanatok így teljesek. Ilyenkor mibennünk lakik a teljesség.

Akkor is teljesség van, ha beszélgetünk, és akkor is, ha nem szólunk egymáshoz, mint ahogy néha nem is szólunk, vagyunk csak, sodor minket a folyó, uszadékfák, hordalékkövek, némán csillogó ezüsthalak egymás mellett a fenéken. Persze azért inkább beszélgetünk, és inkább sokat nevetünk, és borozunk, gereblyézzük a platánleveleket az udvaron, isszuk a pálinkát a bomló húsú macskatetem felfedezése után, nézzük a zsarátnokot a koromsötét estében, a világ sok városa villan föl ilyenkor, mi pedig az univerzum kormányosainak gondoljuk magunkat, a tűz csiholójának, minden kezdetének és végének, Isten egyszerű, de kiválasztott, boldog gyermekeinek.

Mondanám, hogy hamar eltelt az idő, de nem volt idő, csak tér.

Hétvégén Závada és Korniss könyvét olvastam, úgyhogy azt képzelem, cigány is vagyok. Ezért a zene.
A könyvről itt. KATT

Off meg egyebek

Tehát akkor ma még hat óra, aztán off kislányok vagyunk vasárnap délutánig. Most mit mondjak, úgy kell nekünk, megszolgáltuk, vagy ha nem is, meg fogjuk.
A világ bolond, de pár dolog helyén van benne. Olvassátok hétvégén a sok mindenkit, aki az oldalsávban lakik, én a magam részéről kezdek aggódni Zaphod egészségéért, de tudom, hogy megiszik két liter kávét, és jobban lesz. A heti versek jók, Pál négysorosa enigmatikus, de őszies, az Irodalmi Szabadrabló pedig szép képeket válogat a szép sorokhoz. Szerintem nagyon mást nem is igen érdemes olvasni mostanság, mint blogokat, úgyhogy majd még belinkelek néhány érdemes oldalt egyszer. Nem ma.
Amúgy minden oké, éjjel megjött a januári repjegy-tervezetem, az amerikai kollégák rendkívül profik. Már megszerettem őket látatlanban is.
Mit mondjak még, a jógaoktatóm tegnap hirtelen halált vizionált, ha nem dolgozom kevesebbet, úgyhogy ezen elgondolkodtam, a héten már másodszor. Ez a gondolkodás egyébként teljes mértékben felesleges, mert ettől még nem történt semmi az agyamban, valami mást kellene kitalálni a munkadrog ellen. Ne tudom, mit. Van fontosamitcsinálok addikció? Biztos van. Lennék inkább szexfüggő.
Más nincs. A 13. emeleten lesznek párizsi kockák, de idő hiányában szöveg nélkül. Úgy is jó.
Majd jövök. Legyetek jók, ha valaki keres, Harryvel és a lányokkal töltöm a hétvégét a Teraszon. És nem, a telefont sem veszem fel. Boldoguljatok.

Egy

Nos, konkrétan egyet kell aludni a Teraszig, ami jó hír, csak azért az nagyon nem ártana, ha az tényleg egy egész lenne, mert ezekkel a félalvásokkal nem sokra megyek.
Tervünk, ha sok nem is, persze akad erre a hétvégére. A péntek hagyományosan a megérkezésé, a szombat most a kiránduló-levélsöprő nap, este pedig talán megnézzük a Wong Kar Wai filmet, a vasárnapi esős időre pedig már csak olvasást és pihenést terveztünk. Remélem, van még piac is szombaton, és azt is, hogy még nem kopaszodtak meg a fák teljesen. Ilyen késő őszön talán még sosem voltunk.
Más nincs, ma valamikor pakoljam össze a cuccaimat, és ne hagyjam itthon a cédéket, ha lehet. Például a the Corrs cédét.

Mérleg

Az ember mérlegel. Írhatnék szörnyen bosszantó dolgokról, és szörnyen örömteliekről is, mert tegnap még egyenlő súllyal vetődtek a latba, de ma reggelre a bosszúság megkopott, az emberi rosszindulat veszített az aktualitásából, és amikor ébredés után elgondolkodtam, mi is volt az, amitől tegnap még a bőrömet tíz körömmel nyúzta a bánat, akkor alig találtam rá az emlékek közt. Nem mondom amúgy sanzonosan, hogy csak a szépre emlékezem, és nem mondom azt sem, hogy nem próbálja meg a türelmem az emberi ostobaság, de hagyom, hogy a világom ellene mondjon mindennek.
A bosszúság tárgya egyébként az, hogy sajnos elmentem a gyerekem fogadóórájára. Ennyi rosszindulattal, kicsinyességgel és türelmetlenséggel, amivel ebben a magát kereszténynek mondó iskolában most találkoztam, régen volt dolgom. És tegyük hozzá, mindezt (szerintem) csak azért, mert a gyerek elgondolkodott azon, felvételizik egy hatosztályos gimnáziumba. Elkeserítő, de nem meglepő reakció. Tényleg megsajnáltam szegényt, arra tanítom, legyen őszinte, én sem hazudtam a szándékról, úgyhogy most majd januárig bosszúhadjárat lesz, amit nevelésnek fognak titulálni. Szomorú.
Más. Este barátoknál voltam. Judit és Gergő mindennek az ellentétei. Olyan önmagukban valóan jók, amit ritkán tapasztalok egyébként. Bár csak néhány percre ugrottam fel, végül egész estére ott ragadtam náluk, mert ... hát tényleg nem is tudom megfogalmazni normálisan, de jó náluk. Helyén a világ.
Mindenféléről beszélgettünk, könyvekről, filmekről, az új Weöres szoborról, amit Böszörményi Pista tegnap liszttel öntött le az avatón, és azt hiszem, Gergő igazán jól fogalmazta meg, miért is bosszantó egy ilyen köztéri szobor - mert az ostobaságot közvetíti. Később megnéztem a prezentációját , amit a múltkori szerbiai konferenciára vitt magával, és pont erről a folyamatról/jelenségről van benne szó. Sok rossz példát mutat be benne, de a végén van egy nagyon érdekes videó, egy olyan darab, amiben egy nő, háttérben a német megszállási emlékművel, mintegy húsz percen keresztül üvölt. Hihetetlenül szuggesztív az egész. Az embernek nagyon kellene üvöltenie néha. (Közben Varga Zsolt meg is találta, köszönöm. KATT, ha érdekel.)

Készen vannak a negatívok, és így első látásra (három szerencsétlent kivéve) nagyon szépek. Az analóg kép a varázslat maga. Néztem őket nagyítóval, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy amennyire a digitális kép minden igyekezete ellenére sem, az analóg annál inkább átjáró egy másik világba. A fény csipkéjét láttam tegnap a negatívokon, a részletek végtelenbe futó gazdagságát, és azt, amit igazából mindig is tudtam, hogy nincs határ a létező és a nem létező, a fény és az árnyék között. A világ dolgai együtt vannak. Szomorú, de a digitális képeken mindig  a pixel végét látom csak. Nem tudom, mennyi látszik majd mindebből a digitalizált verziókon, hiába szkennelik  négy giga körüli képekké őket, és azt sem tudom, egyébként milyenek lesznek majd a képek maguk, de ha több nem is, két-három talán érdemes lesz a nagyításra.
Azt hiszem, tényleg öregszem, mert meghatottak a negatívok. De mit tegyünk, Gergőnek nagyon igaza van, a hatszor hatos a pokolban is úr. Most vennem kell egy új tekercset, de nem tudom, kísérletezzek-e, vagy maradjak ennél a Kodaknál.

Más nincs, gyakorlatilag nem csinálok mást a szabad időmben (meg a nem szabad időmben is), csak a Police-t olvasom. Tegnap arra is rájöttem, hogy bár kinézetre cseppet sem hasonlítanak, van az én életemben egy Harry Hole-hoz hasonló karakter. Valaki, aki igazi megszállott, munkamániás, önpusztító, de aki olyan barát, hogy pillanatnyi kétség nélkül rá merem bízni az életem. Ő az, aki az összes blogom, az összes postafiókom hozzáférésének birtokában van, és aki majd egyszer eltakarítja utánam minden internetes szemetem, ha úgy hozza a szükség. Csak én haljak meg előbb.

Más tényleg  nincs. Mindjárt elutazunk a Teraszra.

Példa

Van egy film (könyv is van), ami egy százéves emberről szól, aki kimászott az ablakon. Nem olvastam a könyvet, és nem láttam a filmet sem, de néha, amikor egyáltalán nem jut eszembe, hogyan csapódott a nő a betonra egy nyári éjszakán, én is kimásznék az ablakon. Aztán eszembe jut, hogy ehhez azért tényleg magasan lakunk, úgyhogy a gondolat elmúlik. Huss. Nem meghalni szeretnék, hanem élni.
Még nem javítottam ki a témazáró dolgozatokat, lusta vagyok, inkább Nesbot olvasok, mert az majdnem olyan, mintha kimásznék az ablakon. Ez az utolsó Harry Hole kötet is nagyon vastag, de nem bánom, bárhány oldalt tudok olvasni tőle.
Közben a Závada kötetet kölcsönadtam Joe-nak. Mégiscsak töriszakos is, meg irodalmas is, táguljon a látóköre. Mostanában úgyis el van maradva, már mindenki annyit olvas a kistanári-belsőben, hogy na. Amúgy Joe néha fura kicsit. Mióta tiszteletbeli nővé avattuk a beszélgetések során, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy igazából férfi. Ezért is lepett meg, hogy a koncerten mennyire odavolt a ruhámért. Már majdnem zavarba is jöttem, hogy a diákok előtt bókolt, de aztán észbe kaptam, nehogy már. Ennél azért többet láttam a világból. Ettől függetlenül meglepett a dolog.
Amúgy nehezen mondom ki, de elegem van a novemberi melegből. A ködös reggelek szépek, nincs bajom azzal, hogy nem fagy le a kezem, de ez akkor sem normális. Hideget akarok. (Ezt tényleg én írom le?)
Más nincs. Hármat alszunk és irány a Terasz. Mihály vasárnap üzent TSB-nek, hogy minden oké, úgyhogy megnyugodtam. Ma végre elmegyek a negatívokért. Nagyon izgatott vagyok. Nem tudom, érdemesek-e a képek bármire, de Judit azt mondta, ha van köztük jó, még papírképet is tudnak csinálni belőle. Úgy izgulok, mint egy taknyos gyerek. Hihetetlen, hogy nem csak digitális képet látok végre. Kellene egy sötétkamra, és meg kellene tanulnom, hogyan kell előhívni a képeket. Ez most lázba tudna hozni.
Hétvégén remélem meg tudjuk nézni a Wong Kar Wai filmet, My Blueberry Nights a címe, és az elengedésről és/vagy egymásra találásról szól, ha jól értem. Pont erre van szükségem.
Néztem a faleveleket tegnap. Olyan könnyen, olyan természetesen engedik el a faágat. A példa mindig itt van előttünk.

Nem véd meg minket

Nem véd meg minket a bánat, mert nem léteznek azok, akik miatt most sírni kellene. Sosem születtek meg, helyettük űr van, megcsontosodott hiány, de ez érthető, aki sosem volt, azt nem lehet szeretni, még gyűlölni sem lehet, nem lehet viszonyulni hozzájuk, ők csak nem lenni tudnak. A semmit kell megtapasztalnia annak, aki rájuk gondol.
Nem, nem véd meg minket a tudás sem, a kegyetlenség tudása; a sárba fröccsenő vért már ismerjük, az alaktalan borzalmat is, láttuk, tudjuk, de nem értjük, jelentése nincs. Hiába számoljuk a halottakat, hiába irracionális a szám, az ölés nem matematika.
Az ölés a torok elmetszése, a vonagló test, a  koponyába fúródó acél, a felvágott hasüreg, a beálló csendben a hideg fegyver markolata. Az ölés nem gondolat, nem cselekedet, nem mulasztás, hanem mindez együtt: behódolás a semminek, a nincs arcátlan dicsérete.
Nem véd meg ma minket senki, mert aki megvédene, nem született meg. Se itt, se máshol, se boldogabb, se szebb helyen. Mi születtünk meg, tanácstalan, védtelen többiek, mi, akik arccal egy pocsolyában, megkínozva egy kereszten, kitépett idegekkel egy pincében végezzük.
Nem véd meg minket, talán csak az emlék, talán csak a varázslat - a nagyapák és nagyanyák emléke, a dédszülőké, a gyűrött képekről ránk kérdező pillantás, mert ölők és ölettek ők mind, és a varázslat, hogy rájuk emlékezve a halál nem ijeszt minket többé.
Ha másnak már nem is, az emlékezésnek kell, hogy legyen angyala.

Undo

Elég sötét van mostanában, most ez a közeledő tél egyetlen jele. Félreértés ne essék, nnincs ellenemre, hogy nem kell reggelente a jeget vakarni a szélvédőről, a napsütést is szeretem, a fűtésszámlának sem válik kárára az új tavasz, csak éppen én nem érzem otthon magam.
Tegnap vásárolni voltunk, és örömmel csodálkoztam rá a finom kötött sálakra, meg a karácsonyi dekorra az üzletek polcain, vettem is ajándékba hópehely-mintás tálakat, de a sálakhoz a nagy melegben nem támadt kedvem, és egyelőre a karácsonyhoz sem.
Egyszerre olvasom a Korniss-Závada könyvet és Nesbo krimijét. Az előbbit szinte csak lapozni kell, rácsodálkozni a sorsokra és az ember szépségére. Érdekes, mennyire hajlamos vagyok ezt elfelejteni a mindennapokban, amikor a másikból csak a bosszúság látszik, pedig úgy volna jó, hogy amikor két ember találkozik, egy darabig ne is szóljanak semmit, csak nézzék egymást - a szavak olyan sok szépséget eltakarnak bennünk.
Nesbo története kegyetlen, de zseniális stílusban ír. Igyekszem vele, mert vissza kell adnom a könyvet, de utána is krimi jön, egyelőre nem vagyok alkalmas más befogadására. Utánuk, nem bánom, jöhet valami kicsit nehezebb. Egy Boldog észak, vagy valami Természetes fény. Szeretek olvasni. Láttam tegnap egy vicces képet Facebookon - Books: a temporary vacation from life. Pontosan így van.
Más nincs, ma délután Radnóti emléknapra megyek.  Sok éve ezen a napon tömegsírba lőttek egy költőt, megteszik máskor is majd. Öl, ha nem ölel, ilyen az ember, ilyen is marad, mert szeretni és ölni egyforma nehéz.
Ez jutott eszembe a tegnapi moziról is, megnéztük a Lavinát, mert ott is azt láttam, mennyire fájdalmasan ostoba az ember: ahelyett, hogy szeretne, baromságokon pörög. Olyan egyszerű volna az élet, ha nem úgy élnénk, ahogy. Nemrég azt írta Beowulf, hogy amit az élet ad, azt el kell fogadni. Emma is ilyesmiket szokott mondani (lehet, hogy rokonok?), és bár tudom, hogy igazuk van, attól még szar. Ezer szerencse, hogy legalább a barátaim bölcsek, ha már engemet az Isten ostobának teremtett.
Várom a Teraszt. Együtt akarok lenni a lányokkal, és nem akarok olyasmiken gondolkodni, amik boldogtalanná tesznek. Tényleg kellene már egy szerkesztés gomb az életemre, vagy ahogy Pali írta, az undo gombra vár itt ma mindenki. (A fekete özvegyben az az F5, hogy a játékfüggők is értsék.)
Aztán az se biztos, hogy az jó lenne. Lehet, hogy nekem óvodás koromig kellene visszalépkednem, és még akkor se találnék egy olyan lépést, amit nem basztam el.
Palitól amúgy múltkor kaptam egy logikai játékot, ha nagyon elegem van, előveszem, és nézem, ahogy egyik fadarab billeg a másikon. Mindig billeg. Ezt szeretem benne. Egyébként nem így kellene vele játszani, de sosem azt csinálom és úgy, ahogy kellene. Ezt hívom szabadságnak, de lehet, hogy ez egyszerűen csak a bennem lakó káosz. Tohu va bohu.

Nézet

Másnap van, de ma kivételesen lehet dögleni a kanapén, lehet merengeni a tegnap estén, mert nem basztat senki, hogy keljek fel, menjünk ide meg oda, és különben is. Békés itt a kanapén az ölemben Emma ajándékkönyvével, amin már kétszer elbőgtem magam, nem azért mert olyan szomorú, hanem mert olyan igaz. A hazugságon nem, az igazságon érdemes sírni.
Meg vagyok hatódva. Olyan régóta kerestem ezt a könyvet, sosem találtam azt az egy példányt bent, ami éppen a könyvtár birtokában volt, és lám, most lett sajátom. Emma nagyon figyelmes. Barátnak is, vendéglátónak is.
A tegnapi este, emlékeim szerint legalábbis, mely emlékeket azonban kissé elhomályosít a tegnapi pezsgő és a mai fejfájás, elég sok vitával telt. Szeretettel teli vitával, nem gyűlölködővel, de vitával. Mondanám, hogy nekünk volt igazunk TSB-vel a lázadás miatt, de nem mondom, mert talán nem szerencsés igazságnak meg tévedésnek beállítani a véleményeket. Másképp látjuk a dolgokat, mint Emma és az öreg barátnénk, de nem baj ez, vagy a fene tudja, Feldmár szerint biztos nekik van igazuk abban, hogy szarjunk le bizonyos dolgokat, és tegyük, amit szeretünk. Nem mentegetni akarom magam, amikor azt mondtam, ehhez már egyre kevésbé van kedvem adni a nevem, nem arra gondoltam, én valaki vagyok, hanem arra, hogy ember. És hogy egyre kevésbé akarom azt felvállalni, hogy engedelmes birka módjára töltögetem ki a papírokat, amit valaki az orrom alá dug. Igazuk van, hogy az embernek tú kell tennie magát azokon a dolgokon, amik nem fontosak, nem lózungokba kapaszkodni, de engem ez felőröl a mindennapokban. Hát lehet, hogy a kávézó kell, de nem itt Magyarországon.
A könyv tetszik, amolyan képeskönyv, gyönyörű portrék gyönyörű emberekről Korniss gépén keresztül, és szándékoltan visszafogott szöveg Závada Páltól. Kezdem megszeretni őt, mint embert. Van benne valami nagyon vonzóan toleráns, amit ott érzek a mondatai mögött, és ami miatt a hossza ellenére is el fogom olvasni az új regényét amint lesz rá időm.
Más nincs, ma moziba megyünk, a Lavinát fogjuk megnézni. Örülök, hogy újra látom a lányokat, tegnap valahogy mindenki olyan szép volt, és egyszerűen szeretek velük lenni, mert békés a világom tőlük - úgy bírom, hogy ha együtt vagyunk sokkal kevésbé tűnnek fontosnak a problémáim. Csak Mihály hiányzik, szerdán láttam utoljára, és akkor még nem mondta otthon, hogy jövő hétvégén elutazunk a Teraszra. Mostanában sokat aggódom miatta.
Tegnap szembesülnöm kellett vele, hogy a terv, miszerint jógabérletet veszek és minden nap elmegyek jógázni novemberben, végképp a semmibe veszik. Minden este és délután van valami program, ami vagy jó és fontos, vagy kötelező. Vissza kell térnem a hajnali önálló jógára. És kell egy masszőr. És sétálnom kellene minden nap ebben a gyönyörű időben, sőt kirándulnom. Szerintem az életem elméleti megvalósításában nagyon jó vagyok; mondhatni egy Biedermann-egzisztencia szakértő.

Pénteki

A legmélyebb lélegzetet mégiscsak péntek reggel lehet és kell is venni. Bár nem fizikai munkát végzek, ilyenkor mégis úgy érzem, még egy utolsó izomfeszülés, aztán helyére kerül ennek a hétnek a ... hát, nem tudom, egy újabb tégla a falban, a nádkunyhó teteje, vagy a katedrálist csúcsa. És ha az utóbbi, minek a katedrálisa is volna ez? És miből is épül? Sóhajokból vagy káromkodásból?
Hosszú volt a hét, bármennyire is szünet volt előtte a tanítványaimnak. Hogy én fáradt vagyok, az nem nagy csoda, hogy ők is, hát azt ugyan értem, de nem örülök neki. Egyszerre érzek velük egyet, és bosszant a nyavalygásuk. Most a végzősökről beszélek, akik tegnap kiakadtak, amikor emlékeztettem őket facebookon a mai dolgozatra. Azt írták, utálják az iskolát, és ezt komolyan is gondolják. Sajnálom őket, mert szörnyű lehet minden nap arra kelni, gyűlölik, amit csinálnak, az még egy rutinos felnőttet is felőröl, viszont azt is tudom, hogy nagyon keveset tanulnak, így csak a frusztráció marad minden nap. Nekik is, nekem is. Fogalmam sincs, mi a megoldás.
Tegnap vizsgáztattam, így Ristjana avatójára sem, meg utána brunchra sem tudtam elmenni. Pontosabban az utóbbira átugrottam a vizsgáztatásról öt percre. Hát így. Már megint két szomorú nővel vizsgáztattam együtt, és mivel én is kicsit szomorú voltam, bátran pályázhattunk volna a gyomorfájós bizottság címre. Az van, hogy néha borzalmasan unalmas emberekkel hoz össze a sors, és bizony elég sok köztük a tanár. Ezt se értem. Az unalmas tanár óráján mi a fene történik vajon? Vagy az elitgimikbe még jógyerekek járnak?? Régóta mondom, kellene egy tanárcsereprogram a sulik közt; két hét egy szakközépben/elitgimiben/szakiskolában. Az embernek szélesedne a látóköre, meg a módszertani eszköztára, az tuti. Mondjuk öt évente lehetne menni. (Persze az a kérdés, ki akarna.)
Amúgy péntek van, megjött a rossz idő is, nyilván, a legkisebbik szarrá ázik a cserkésztáborban, sebaj, majd megszárítom vasárnap. Elég szorosra van tervezve megint minden napom, nem tudom, mi a fene ütött belém, hogy feszt programokra megyek, illetve tudom, de mindegy. Holnap mozi, vasárnap Radnóti emléknap. Olvasni kellene, pláne, hogy tegnap este elmaradt az olvasóklub, így hétfőre lenne idő pótolni Jane Teller Semmijét is. Ehhez képest megszerezni sem sikerült.
A legjobb hír, hogy ma este Emma főz nekünk, holnap pedig alhatok reggel, már ha bírok, mert mostanában megint hajnalban ébredek a macskára. Amúgy azt álmodtam, hogy hatalmas hó esett, és nem tudtunk iskolába menni. Ezek a hajnali álmok olyan vigasztalóak tudnak lenni.
Más. Tegnap hivatalosan is közzé tehettem, hogy megyek Varsóba és Auschwitzba. Nagyon komolyan veszik magukat az amerikai szervezők, de nem baj, inkább így, mint máshogy. Büszke is vagyok, meg ilyesmi.
Más nincs. Olvasni szeretnék, takaró alá bújni egy jó könyvvel, és élvezni, hogy élek. Gondolom, ezeket majd egy másik, egy párhuzamos univerzumban. Pontosabban, hülye vagyok, egy hét múlva a teraszon. Alig várom. Egyébként szép ősz van. Vizuálisan mármint.

Találkozások

Azt olvasom, bizonyos fizikusok szerint az egymás mellett létező multiverzumok találkozhatnak, és e találkozások miatt egymásra hatással is lehetnek. Hogy kvantumszinten vagy másképp, az vita tárgya. Erről most az a kis idézet jutott eszembe, amit Gofri írt ki tegnap a Boldog északból, és ami arról szólt, hogy az én a bennünk összetalálkozó szellemek lenyomata, és a helyet változtató én emiatt is változik.
Ha messzi útra kelünk, a bennünk otthonra lelt szellemek felbolydulnak, esetleg még a szövetségük is felbomolhat. A helyét változtató testet mindegyikük saját ritmusában követi, vagy marad el mellőle véglegesen. Vagy éppen lehagyja, és eléje kerül. (Kun Árpád)
Vajon én miért változom? Mert változom, azt érzem, idővel elkopnak belőlem az érzések, heg marad utánuk, a testemen mások lenyomata árnyék csak, hangjuk bizonytalanodó barázda az emlékek sérülékeny viaszlemezén.
Úgy tűnik, én mindig utazom. Ma reggel máshol ébredek, mint tegnap. Ma reggel szeretnek, és én nem szeretek, ma reggel szeretek és nem szeretnek, ma reggel szeretünk, ma reggel gyűlölünk. Minden ma reggelem máshol ér véget.
Talán a párhuzamos világok lehetséges valóságainak vándora vagyok, mindenhol és sehol otthon, bőrömön érzem ezt, egy új világot megint, egy új reggelt, ami megszólalásig hasonlít a másikra, amiben én megint egy másik én vagyok. Ha lépek, meglepve tapasztalom,hogy a világ ahonnan jöttem, az otthonom, sosem létezett. Az ember kilép a semmibe, elkapja az éppen arra járó valóság szélét, megkapaszkodik, felhúzza magát, leveri a port a köpenyéről, és úgy tesz, mintha a reggel, amire ébredt, abban a valóságban virradt volna rá, ahol mindig is élt.

Azt hiszem, a vándorok  felismerik egymást. Látják az alakok elmosódott körvonalait, intenek egymásnak, vagy egy időre barátságot kötnek, mindegy is, hiszen régi ismerősök, ha nem is találkoztak még. De azt is tudják, a vándorlás végső soron örök magányra ítél, az egyedülséget kapták sorsul, a boldog tudatlanság helyett a tudást, hogy az úton senkit sem vihetnek magukkal, még önmagukat sem.

Másról

Földtől eloldja az eget

Másról akartam ma reggel, a földről inkább, nem az égről, nem a mozdulatról, ami a szálat bontja, nem az égbe lógó fák csipkeszegélyéről, nem a távolodásról, nem a vállvonásról, amivel Isten hátat fordít a hajnalnak, nem arról, ahogy az ég ráhajol a tehetetlen földre, nem az acélszürke sötétségről. De november lett, a reggelek megint fagyos pillantással méregetik a várost, az esték pedig a kandallók füstjébe fojtják a járókelőt,
Tudom, nincs még veszve minden szín, a délelőtt még meleg, aranyvörös, vérét nem engedte még ki fehér porcelán táljába a tél, még nem vonaglik a fagy kezei közt tehetetlenül, hófehér arccal a világ, még van egy kis idő mielőtt maga alá temeti a napokat a jég.
Hiányzol néha. Nem szándékom, hogy hiányozz, nem is ügyetlenségem, a létemből fakad.

Reggel

Hogy minden úgy legyen, mint régen, ezt szoktam kívánni. Hogy megint gyerek legyek, kedvvel kelő, aki örül az új napnak, mert új, bőrillatú cipőt vehet magára, aki nem nyűgösen kel, hanem magától értetődőnek veszi a reggelt, és aki nem gondol arra, hogy megint eggyel kevesebb, hogy a nagy elszámolótáblán egy napot megint odébb húznak az angyalok.
Minden úgy legyen, mint régen, apám hümmögve keljen hajnalban, gyújtson lámpát a konyhában, induljon sietve a fürdő felé borotválkozni, és én félálomban még halljam, ahogy a lépcsőházba kilépve krákog egy kicsit. Legyen a kalácsnak íze, legyen az asztalra készített kakaó megint túl forró és túl édes, és kis idő múlva kelljen a tetejéről kanállal leügyeskedni a hártyát. Reggel legyen megint sűrű köd, anyám pedig fogja a kezem az óvodába menet, nehogy elvágódjak és kiszakítsam az új harisnyám.
Legyen minden úgy, mint régen, várjam a karácsonyt, bízzak abban, hogy az ember jó, hogy feléri ésszel Isten szándékait, hogy az ölelő kar biztonságot ad, hogy a mosoly nem a gyilkos kéjes öröme, és hogy egy pillanatig se gondoljak arra, lesz majd olyan reggel, amikor azt kívánom, minden úgy legyen, mint régen.

Látogatás egy öreg hölgynél

Igen, megvolt egy újabb nő, egy nagyasszony, a kalapos, parfümillatú, ritkán őszinte, de mégis szerethető Párizs. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim lesznek amiatt, hogy elhagytam, de azt sem mondom, hogy nem volt érdemes a figyelmemre.  Mindenesetre egy biztos, örülök, hogy október végén és nem a turistaszezon delén jártam ott, pedig még így is volt az az érzésem, hogy nem figyel rám eléggé. Mi lett volna nyáron?
Igaz, nagyon kevés időm volt igazán megnézni magamnak, de mit lehet tenni, öt óra egy ilyen nőre kevés. Rengeteg dolog van, amit nem láttam belőle, jószerével semmit, amire egy nagyvárosból mindig kíváncsi vagyok: a múzeumait, a templomait, a hajnali rosszkedvét, a vasárnap délelőtti álmos nyújtózkodását, a félreeső utcák ártatlanságát, és még sok mindent, ami várossá tesz egy-egy helyet.
Nem tudok nagy összefoglalást írni, nem tudom, igazából milyen Párizs, de azt hiszem, még ilyen rövid idő alatt is megéreztem rajta valamit, ami egykor olyan vonzóvá tette. Látni véltem az öreg hölgy vonásai közt azt a bájos fiatal lányt, akibe annak idején olyan sokan beleszerettek.

Egyébként nem csoda, hogy nem tudtam igazán figyelni erre a nőre most, túlságosan is foglalkoztatott mindaz, amit hallottam a héten a francia történészektől. Csupa makrotörténelem, amiben elveszett az ember. Nagy szavak és eszmék - az értelem diadala. A francia felvilágosodás méltó utódja az ember, ezt láttam azokon, akik beszéltek, közben meg minden arról szólt, az ember állat. Magam sem tudom, mit gondoljak. Akkor ki az ember?
A hazafelé tartó vonaton a Berlinből érkező Ristjánával utaztam. A történelemről beszélgettünk, arról, hogy az Ember valóban vérszomjas állat. Arról, hogy a holokauszt borzalmairól próbálunk már beszélni legalább, de hogy Európa (és gyaníthatóan minden más földrész) történelme arról szól, hogyan ölték egymást halomra az emberek. Hogy Szlovéniában, ha építkeznek, ha leásnak a föld alá, minden alkalommal tömegsírba ásnak, melyekről már senki nem tudja megállapítani, éppen ki kit lőtt bele. Arról, hogy emlékezni kell, de mintha az sem segítene igazán, mert egy reggel arra ébredünk lőnünk kell, egy másik reggel pedig arra, hogy egy gödör szélén állunk tarkóra tett kézzel.
Egy kicsit el vagyok keseredve, mert hirtelen úgy érzem, nem hiszek már abban, hogy bármin is változtatni tudok tanárként. Vagy ha tudok is, mennyire van ennek értelme. Az értelemnek és az érzelemnek együtt kellene mozogni, ezért tartom fontosnak a makrotörténelem mellett a mikrotörténelmet, de hogy tényleg van-e ennek haszna, már nem tudom. Az ösztöneimben bízom, mert nincs más választásom.

Amúgy jó volt végigbeszélgetni az utat hazáig, mert lett megint egy csomó vákuum a fejemben, amit ki kell majd töltenem; Harald Welzer könyvével például, amit mégiscsak angolul kellene megszereznem. Esetleg ha valakinek van ötlete, szóljon. Opa war kein Nazi a címe.

Más nincs, mára maradt a temető, 90-100 dolgozat, és a heti háztartás. Mindentől függetlenül mégis érdemes volt elutazni. A jövő heti naptár ismét tele, csütörtökön vizsgáztatok és Ristjánát boldoggá doktorrá avatják, este Emma főz ránk a vacsoracsata keretében, és valamikor olvasóklub is van egy könyvről, amit nem olvastam el, és szerintem nem is fogok, mert most két krimit olvasok egyszerre. A lányok is hiányoznak most már, TSB ugyan megölelgetett tegnap az állomáson, de beszélgetni nem volt időnk. Sebaj, két hét múlva Terasz. Akkor is elmegyünk, remélem, ha befagy a fenekünk.

Ja igen, egy megjegyzés azért: Párizs meglepett a némaságával. Alig hallottam zenét. Különös.