Hullám

Néha elnézem a testem, és elcsodálkozom, hogy Istennek mégis milyen másnapos reggelen juthatott eszébe az embert ebbe a csont-hús-bőr tokba belepasszírozni, és vajon egész pontosan mi lehetett vele a célja. Nem csak arról van szó, hogy én személy szerint nem nagyon vagyok oda a testemért, mert ráadásul ez sem mindig igaz, olykor nagyon jól jön a test, tudok helyet változtatni, vannak végtagjaim, olyanok, amilyenek, de funkcionálisan mégiscsak megfelelnek, van emésztőrendszerem, így örömet okoz a táplálkozás is, érzékelem a külvilágot, látok, hallok. Sőt reggelente, amikor a jógamatracon oldalra fordulok, rácsodálkozom a testem üvegben visszatükröződő ívére. Dombvidékek, völgyvonulatok, kiemelkedések, a csípő semmihez sem hasonlíthatóan megnyugtató íve, semmi ideges szöglet, csupa biztos kézzel megrajzolt színuszgörbe. Szinte szép.
Szóval nem, nem a test a baj, a határt nem értem. Persze tudom, nincs határ. Ahol a testem végét gondolom, az atomok átmenet nélkül kapcsolódnak az engem körülvevő világ atomjaihoz. Énatom, hidrogén, oxigén. Nem is vagyok, csak képzeletben létezem. Az Úr képzeletének színuszhulláma, egyetlen szívdobbanása, kamrapitvari rezgése vagyok.

----

Más. Vigasztalanul esik, és erről most New York jutott eszembe, meg hogy szeretem az esőt is, még ezt a hideget is néha, mert minél hidegebb van odakint, annál melegebb van idebent. És amikor már egészen hideg lesz odakint, akkor jön az ünnep, mert akkor lehet elég melegséggel várni rá idebent. Vagy valami ilyesmi. Az embernek kifejezetten cukormázas gondolatai támadnak Karácsony közeledtével. Amúgy meg lennék lőve Ausztráliában ezzel az elméletemmel.

Más nincs, az iskola egyszerre unalmas, bosszantó és szívet melengetően inspiratív. Nagyjából 45-45-10% arányban. Tigris lökött, nekem második napja fáj a fejem, és tegnap este egy sort sem olvastam, viszont fél perc alatt aludtam el. Nagy terveim vannak ajándékkészítésben, csak valaki szerezzen nekem hozzá némi szabadidőt, ha kérhetem.