Azt olvasom, bizonyos fizikusok szerint az egymás mellett létező multiverzumok találkozhatnak, és e találkozások miatt egymásra hatással is lehetnek. Hogy kvantumszinten vagy másképp, az vita tárgya. Erről most az a kis idézet jutott eszembe, amit Gofri írt ki tegnap a Boldog északból, és ami arról szólt, hogy az én a bennünk összetalálkozó szellemek lenyomata, és a helyet változtató én emiatt is változik.
Ha messzi útra kelünk, a bennünk otthonra lelt szellemek felbolydulnak, esetleg még a szövetségük is felbomolhat. A helyét változtató testet mindegyikük saját ritmusában követi, vagy marad el mellőle véglegesen. Vagy éppen lehagyja, és eléje kerül. (Kun Árpád)
Vajon én miért változom? Mert változom, azt érzem, idővel elkopnak belőlem az érzések, heg marad utánuk, a testemen mások lenyomata árnyék csak, hangjuk bizonytalanodó barázda az emlékek sérülékeny viaszlemezén.
Úgy tűnik, én mindig utazom. Ma reggel máshol ébredek, mint tegnap. Ma reggel szeretnek, és én nem szeretek, ma reggel szeretek és nem szeretnek, ma reggel szeretünk, ma reggel gyűlölünk. Minden ma reggelem máshol ér véget.
Talán a párhuzamos világok lehetséges valóságainak vándora vagyok, mindenhol és sehol otthon, bőrömön érzem ezt, egy új világot megint, egy új reggelt, ami megszólalásig hasonlít a másikra, amiben én megint egy másik én vagyok. Ha lépek, meglepve tapasztalom,hogy a világ ahonnan jöttem, az otthonom, sosem létezett. Az ember kilép a semmibe, elkapja az éppen arra járó valóság szélét, megkapaszkodik, felhúzza magát, leveri a port a köpenyéről, és úgy tesz, mintha a reggel, amire ébredt, abban a valóságban virradt volna rá, ahol mindig is élt.
Azt hiszem, a vándorok felismerik egymást. Látják az alakok elmosódott körvonalait, intenek egymásnak, vagy egy időre barátságot kötnek, mindegy is, hiszen régi ismerősök, ha nem is találkoztak még. De azt is tudják, a vándorlás végső soron örök magányra ítél, az egyedülséget kapták sorsul, a boldog tudatlanság helyett a tudást, hogy az úton senkit sem vihetnek magukkal, még önmagukat sem.

Az utolsó mondatodban az írói sorsot is megfogalmaztad: vajon a magány teszi-e íróvá az embert, vagy fordítva?...
VálaszTörlésA stílusod pedig, mint képek sora: pereg az olvasó előtt a film...
Nem tudom a választ. Talán nincs is. :)
TörlésÖrülök, ha látod, amit írok.
Interstellar ;)
VálaszTörlésTervben van. :)
Törlés