Csakazért is

Van egy olvasóklubunk. Ezt már biztosan mondtam százszor, meg azt is, mennyire kedvelem a tagjait. Tegnap Janne Teller Semmi című, meglehetősen nyomasztó,  regénye volt a téma, de ahogy az lenni szokott, a téma általában inkább csak gondolat- és vitaindító. Az én fejemben még mindig Hajdú Eszter dokumentumfilmje járt tegnap este, meg anyám délutáni telefonja, és persze az oktatás szegregációs átalakítási terve, szóval nem voltam valami nagyon pozitív hangulatban, de Gergőékben pont azt szeretem, hogy bármennyire is sokat agyalnak a világ dolgain, meg sokat foglalkoznak a világ nem hétköznapi vetületeivel, a művészetük révén, mivel kézzel fogható tárgyakat hoznak létre az itt és mostban, van bennük valami nagyon egészséges praktikum is. Gondolkodni fontos, de a jelenben valóság, a lét fontos. Jelenlét.
A könyvvel kapcsolatban aztán elég érdekes vita, nem is jó szó, nézetkülönbségből adódó beszélgetés alakult ki, ami olyan egyszerű és könnyed problémát járt körül, mint hogy van-e értelme egy ember életének. Számomra is meglepő módon tegnap én képviseltem azt a véleményt, hogy van. És nem csak a megfoghatatlanul romantikus, és egocentrikus világlátásom miatt, inkább természettudományos megfontolásból. Meggyőződésem, hogy az emberi élet, egy emberé, bármennyire is véges, időbeli határok közé szorított, mégis önmagában tekintve teljes és végtelen. A halál és az élet végpontjai között az emberi lét önmagában vett kozmikus határtalansága a minket körülvevő világegyetem kifelé törekvő és a kvantumvilág befelé törekvő végtelenségével rokon. Én azt mondtam, nem lehetséges olyan létet elképzelni az embernek, aminek semmi értelme. Persze volt, aki Shopenhauert, volt aki Nietzschét emlegette ebben a beszélgetésben, nekem csak Feynman, meg Ries járt az eszemben. Jellemző.
Más. Megjelent az új Kistehén lemez, még nem sikerült figyelmesen végighallgatni, de majd ma. Máris van kedvenc.
Más nincs, tegnap fotóztam egy kicsit, de nem lettek túl jók a képek. Most már kezd nagyon hideg lenni, úgyhogy érdemes lesz kimenni a tóhoz hétvégén, és megnézni hogyan hártyásodik rá a fagy a víz tükrére. Olyan a tél, mint valami öregasszony; csipkét horgol mindenre, amihez hozzáér.
Eduardusról megint hetek óta nem tudok semmit, úgyhogy tegnap írtam neki, hátha válaszol. Az jutott eszembe, ő az én Zsófi nénim. Csak ülök az ágya mellett, fogom a kezét, és beszélek hozzá, mert se segíteni, se meggyógyítani nem tudom, hacsak az emberi szó nem számít segítségnek és gyógyító erőnek.  Választásom nincs, ebben bízom, ebben a szóhospice-ban.
Más tényleg nincs, ma még munka, holnap konferencia, vasárnap a keresztény világ elkezdi várni a megváltó születését. A zsidók mindig azt várják. Lám, az élet várakozás, amiben addig-addig várakozunk, míg meghalunk. De akkor is fontos, pont ezért fontos, pár centire a semmitől is az. Csakazért is az.