Látogatás egy öreg hölgynél

Igen, megvolt egy újabb nő, egy nagyasszony, a kalapos, parfümillatú, ritkán őszinte, de mégis szerethető Párizs. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim lesznek amiatt, hogy elhagytam, de azt sem mondom, hogy nem volt érdemes a figyelmemre.  Mindenesetre egy biztos, örülök, hogy október végén és nem a turistaszezon delén jártam ott, pedig még így is volt az az érzésem, hogy nem figyel rám eléggé. Mi lett volna nyáron?
Igaz, nagyon kevés időm volt igazán megnézni magamnak, de mit lehet tenni, öt óra egy ilyen nőre kevés. Rengeteg dolog van, amit nem láttam belőle, jószerével semmit, amire egy nagyvárosból mindig kíváncsi vagyok: a múzeumait, a templomait, a hajnali rosszkedvét, a vasárnap délelőtti álmos nyújtózkodását, a félreeső utcák ártatlanságát, és még sok mindent, ami várossá tesz egy-egy helyet.
Nem tudok nagy összefoglalást írni, nem tudom, igazából milyen Párizs, de azt hiszem, még ilyen rövid idő alatt is megéreztem rajta valamit, ami egykor olyan vonzóvá tette. Látni véltem az öreg hölgy vonásai közt azt a bájos fiatal lányt, akibe annak idején olyan sokan beleszerettek.

Egyébként nem csoda, hogy nem tudtam igazán figyelni erre a nőre most, túlságosan is foglalkoztatott mindaz, amit hallottam a héten a francia történészektől. Csupa makrotörténelem, amiben elveszett az ember. Nagy szavak és eszmék - az értelem diadala. A francia felvilágosodás méltó utódja az ember, ezt láttam azokon, akik beszéltek, közben meg minden arról szólt, az ember állat. Magam sem tudom, mit gondoljak. Akkor ki az ember?
A hazafelé tartó vonaton a Berlinből érkező Ristjánával utaztam. A történelemről beszélgettünk, arról, hogy az Ember valóban vérszomjas állat. Arról, hogy a holokauszt borzalmairól próbálunk már beszélni legalább, de hogy Európa (és gyaníthatóan minden más földrész) történelme arról szól, hogyan ölték egymást halomra az emberek. Hogy Szlovéniában, ha építkeznek, ha leásnak a föld alá, minden alkalommal tömegsírba ásnak, melyekről már senki nem tudja megállapítani, éppen ki kit lőtt bele. Arról, hogy emlékezni kell, de mintha az sem segítene igazán, mert egy reggel arra ébredünk lőnünk kell, egy másik reggel pedig arra, hogy egy gödör szélén állunk tarkóra tett kézzel.
Egy kicsit el vagyok keseredve, mert hirtelen úgy érzem, nem hiszek már abban, hogy bármin is változtatni tudok tanárként. Vagy ha tudok is, mennyire van ennek értelme. Az értelemnek és az érzelemnek együtt kellene mozogni, ezért tartom fontosnak a makrotörténelem mellett a mikrotörténelmet, de hogy tényleg van-e ennek haszna, már nem tudom. Az ösztöneimben bízom, mert nincs más választásom.

Amúgy jó volt végigbeszélgetni az utat hazáig, mert lett megint egy csomó vákuum a fejemben, amit ki kell majd töltenem; Harald Welzer könyvével például, amit mégiscsak angolul kellene megszereznem. Esetleg ha valakinek van ötlete, szóljon. Opa war kein Nazi a címe.

Más nincs, mára maradt a temető, 90-100 dolgozat, és a heti háztartás. Mindentől függetlenül mégis érdemes volt elutazni. A jövő heti naptár ismét tele, csütörtökön vizsgáztatok és Ristjánát boldoggá doktorrá avatják, este Emma főz ránk a vacsoracsata keretében, és valamikor olvasóklub is van egy könyvről, amit nem olvastam el, és szerintem nem is fogok, mert most két krimit olvasok egyszerre. A lányok is hiányoznak most már, TSB ugyan megölelgetett tegnap az állomáson, de beszélgetni nem volt időnk. Sebaj, két hét múlva Terasz. Akkor is elmegyünk, remélem, ha befagy a fenekünk.

Ja igen, egy megjegyzés azért: Párizs meglepett a némaságával. Alig hallottam zenét. Különös.