Mérleg

Az ember mérlegel. Írhatnék szörnyen bosszantó dolgokról, és szörnyen örömteliekről is, mert tegnap még egyenlő súllyal vetődtek a latba, de ma reggelre a bosszúság megkopott, az emberi rosszindulat veszített az aktualitásából, és amikor ébredés után elgondolkodtam, mi is volt az, amitől tegnap még a bőrömet tíz körömmel nyúzta a bánat, akkor alig találtam rá az emlékek közt. Nem mondom amúgy sanzonosan, hogy csak a szépre emlékezem, és nem mondom azt sem, hogy nem próbálja meg a türelmem az emberi ostobaság, de hagyom, hogy a világom ellene mondjon mindennek.
A bosszúság tárgya egyébként az, hogy sajnos elmentem a gyerekem fogadóórájára. Ennyi rosszindulattal, kicsinyességgel és türelmetlenséggel, amivel ebben a magát kereszténynek mondó iskolában most találkoztam, régen volt dolgom. És tegyük hozzá, mindezt (szerintem) csak azért, mert a gyerek elgondolkodott azon, felvételizik egy hatosztályos gimnáziumba. Elkeserítő, de nem meglepő reakció. Tényleg megsajnáltam szegényt, arra tanítom, legyen őszinte, én sem hazudtam a szándékról, úgyhogy most majd januárig bosszúhadjárat lesz, amit nevelésnek fognak titulálni. Szomorú.
Más. Este barátoknál voltam. Judit és Gergő mindennek az ellentétei. Olyan önmagukban valóan jók, amit ritkán tapasztalok egyébként. Bár csak néhány percre ugrottam fel, végül egész estére ott ragadtam náluk, mert ... hát tényleg nem is tudom megfogalmazni normálisan, de jó náluk. Helyén a világ.
Mindenféléről beszélgettünk, könyvekről, filmekről, az új Weöres szoborról, amit Böszörményi Pista tegnap liszttel öntött le az avatón, és azt hiszem, Gergő igazán jól fogalmazta meg, miért is bosszantó egy ilyen köztéri szobor - mert az ostobaságot közvetíti. Később megnéztem a prezentációját , amit a múltkori szerbiai konferenciára vitt magával, és pont erről a folyamatról/jelenségről van benne szó. Sok rossz példát mutat be benne, de a végén van egy nagyon érdekes videó, egy olyan darab, amiben egy nő, háttérben a német megszállási emlékművel, mintegy húsz percen keresztül üvölt. Hihetetlenül szuggesztív az egész. Az embernek nagyon kellene üvöltenie néha. (Közben Varga Zsolt meg is találta, köszönöm. KATT, ha érdekel.)

Készen vannak a negatívok, és így első látásra (három szerencsétlent kivéve) nagyon szépek. Az analóg kép a varázslat maga. Néztem őket nagyítóval, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy amennyire a digitális kép minden igyekezete ellenére sem, az analóg annál inkább átjáró egy másik világba. A fény csipkéjét láttam tegnap a negatívokon, a részletek végtelenbe futó gazdagságát, és azt, amit igazából mindig is tudtam, hogy nincs határ a létező és a nem létező, a fény és az árnyék között. A világ dolgai együtt vannak. Szomorú, de a digitális képeken mindig  a pixel végét látom csak. Nem tudom, mennyi látszik majd mindebből a digitalizált verziókon, hiába szkennelik  négy giga körüli képekké őket, és azt sem tudom, egyébként milyenek lesznek majd a képek maguk, de ha több nem is, két-három talán érdemes lesz a nagyításra.
Azt hiszem, tényleg öregszem, mert meghatottak a negatívok. De mit tegyünk, Gergőnek nagyon igaza van, a hatszor hatos a pokolban is úr. Most vennem kell egy új tekercset, de nem tudom, kísérletezzek-e, vagy maradjak ennél a Kodaknál.

Más nincs, gyakorlatilag nem csinálok mást a szabad időmben (meg a nem szabad időmben is), csak a Police-t olvasom. Tegnap arra is rájöttem, hogy bár kinézetre cseppet sem hasonlítanak, van az én életemben egy Harry Hole-hoz hasonló karakter. Valaki, aki igazi megszállott, munkamániás, önpusztító, de aki olyan barát, hogy pillanatnyi kétség nélkül rá merem bízni az életem. Ő az, aki az összes blogom, az összes postafiókom hozzáférésének birtokában van, és aki majd egyszer eltakarítja utánam minden internetes szemetem, ha úgy hozza a szükség. Csak én haljak meg előbb.

Más tényleg  nincs. Mindjárt elutazunk a Teraszra.