Egy napnak jó lesz ez is, elmegy, mármint az idő, telik úgy értem, telik az élet is. Gurulnak a napok egymás után, nehéz, fénytelen gyöngyüket ejtem a homokba, ott fekszenek egymás mellett hideg közönyben, szürke gyöngyök a szürke homokban, láthatatlanul, míg az emlékezés meg nem csillan rajtuk.
Én elég sokat emlékezem, és elég sokat felejtek is, talán feladatom ez, de itt most kivételesen se az elég, se a sok nem írható le matematikailag, hiszen az emlékek nem értelmezésre születnek, nem is számbavételre, nem kiteregetésre, ebben Freudnak nem volt igaza, és nem függvénygrafikonok vagy holmi halmazelméletek kedvéért tűnnek el.
Az okát pontosan nem ismerem, talán beszélnek néha egymással, van köztük olykor egy hangadó, aki kikéri magának, hogy együtt említsék egy másikkal, vagy éppen ellenkezőleg hirtelen ragaszkodni kezdenek ahhoz, hogy előássak a homokból valamit, egy régi emléket, egy régen megkopott fényű gyöngyöt, és aztán addig dörzsölgeti, míg újra fényes nem lesz. Én úgy tapasztalom, lehet, hogy ez egyéni érzékenység, hogy a dörzsölés néha kifejezetten fáj, felszakítja az emlékeket borító vékony hámréteget, ami nehezen, sokszor csak hosszú évek múlva, olykor elég csúnya hegeket hátra hagyva gyógyul.
Nincs rá jó módszerem, de egy ideje arra törekszem, hogy megőrizzem az emlékeket. Drótra fűzöm őket, vonszolom magammal a láncot a homokban, értelmetlen pedig, a következő apály elmos mindent, engem is, csak az emlékeimbe akadt hordalék marad utánam.
Úgy tűnik, az élethez nagyon bátornak kell lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése