Undo

Elég sötét van mostanában, most ez a közeledő tél egyetlen jele. Félreértés ne essék, nnincs ellenemre, hogy nem kell reggelente a jeget vakarni a szélvédőről, a napsütést is szeretem, a fűtésszámlának sem válik kárára az új tavasz, csak éppen én nem érzem otthon magam.
Tegnap vásárolni voltunk, és örömmel csodálkoztam rá a finom kötött sálakra, meg a karácsonyi dekorra az üzletek polcain, vettem is ajándékba hópehely-mintás tálakat, de a sálakhoz a nagy melegben nem támadt kedvem, és egyelőre a karácsonyhoz sem.
Egyszerre olvasom a Korniss-Závada könyvet és Nesbo krimijét. Az előbbit szinte csak lapozni kell, rácsodálkozni a sorsokra és az ember szépségére. Érdekes, mennyire hajlamos vagyok ezt elfelejteni a mindennapokban, amikor a másikból csak a bosszúság látszik, pedig úgy volna jó, hogy amikor két ember találkozik, egy darabig ne is szóljanak semmit, csak nézzék egymást - a szavak olyan sok szépséget eltakarnak bennünk.
Nesbo története kegyetlen, de zseniális stílusban ír. Igyekszem vele, mert vissza kell adnom a könyvet, de utána is krimi jön, egyelőre nem vagyok alkalmas más befogadására. Utánuk, nem bánom, jöhet valami kicsit nehezebb. Egy Boldog észak, vagy valami Természetes fény. Szeretek olvasni. Láttam tegnap egy vicces képet Facebookon - Books: a temporary vacation from life. Pontosan így van.
Más nincs, ma délután Radnóti emléknapra megyek.  Sok éve ezen a napon tömegsírba lőttek egy költőt, megteszik máskor is majd. Öl, ha nem ölel, ilyen az ember, ilyen is marad, mert szeretni és ölni egyforma nehéz.
Ez jutott eszembe a tegnapi moziról is, megnéztük a Lavinát, mert ott is azt láttam, mennyire fájdalmasan ostoba az ember: ahelyett, hogy szeretne, baromságokon pörög. Olyan egyszerű volna az élet, ha nem úgy élnénk, ahogy. Nemrég azt írta Beowulf, hogy amit az élet ad, azt el kell fogadni. Emma is ilyesmiket szokott mondani (lehet, hogy rokonok?), és bár tudom, hogy igazuk van, attól még szar. Ezer szerencse, hogy legalább a barátaim bölcsek, ha már engemet az Isten ostobának teremtett.
Várom a Teraszt. Együtt akarok lenni a lányokkal, és nem akarok olyasmiken gondolkodni, amik boldogtalanná tesznek. Tényleg kellene már egy szerkesztés gomb az életemre, vagy ahogy Pali írta, az undo gombra vár itt ma mindenki. (A fekete özvegyben az az F5, hogy a játékfüggők is értsék.)
Aztán az se biztos, hogy az jó lenne. Lehet, hogy nekem óvodás koromig kellene visszalépkednem, és még akkor se találnék egy olyan lépést, amit nem basztam el.
Palitól amúgy múltkor kaptam egy logikai játékot, ha nagyon elegem van, előveszem, és nézem, ahogy egyik fadarab billeg a másikon. Mindig billeg. Ezt szeretem benne. Egyébként nem így kellene vele játszani, de sosem azt csinálom és úgy, ahogy kellene. Ezt hívom szabadságnak, de lehet, hogy ez egyszerűen csak a bennem lakó káosz. Tohu va bohu.