Nem véd meg minket

Nem véd meg minket a bánat, mert nem léteznek azok, akik miatt most sírni kellene. Sosem születtek meg, helyettük űr van, megcsontosodott hiány, de ez érthető, aki sosem volt, azt nem lehet szeretni, még gyűlölni sem lehet, nem lehet viszonyulni hozzájuk, ők csak nem lenni tudnak. A semmit kell megtapasztalnia annak, aki rájuk gondol.
Nem, nem véd meg minket a tudás sem, a kegyetlenség tudása; a sárba fröccsenő vért már ismerjük, az alaktalan borzalmat is, láttuk, tudjuk, de nem értjük, jelentése nincs. Hiába számoljuk a halottakat, hiába irracionális a szám, az ölés nem matematika.
Az ölés a torok elmetszése, a vonagló test, a  koponyába fúródó acél, a felvágott hasüreg, a beálló csendben a hideg fegyver markolata. Az ölés nem gondolat, nem cselekedet, nem mulasztás, hanem mindez együtt: behódolás a semminek, a nincs arcátlan dicsérete.
Nem véd meg ma minket senki, mert aki megvédene, nem született meg. Se itt, se máshol, se boldogabb, se szebb helyen. Mi születtünk meg, tanácstalan, védtelen többiek, mi, akik arccal egy pocsolyában, megkínozva egy kereszten, kitépett idegekkel egy pincében végezzük.
Nem véd meg minket, talán csak az emlék, talán csak a varázslat - a nagyapák és nagyanyák emléke, a dédszülőké, a gyűrött képekről ránk kérdező pillantás, mert ölők és ölettek ők mind, és a varázslat, hogy rájuk emlékezve a halál nem ijeszt minket többé.
Ha másnak már nem is, az emlékezésnek kell, hogy legyen angyala.