Egyszer

Mindenféle babonák vannak. Bennem is él sok, mocskos kis állat mind, a félelmekkel meg az előítéletekkel együtt laknak, és nem nagyon reagálnak semmire. Írtam erről a 13. emeltre, KATT, mert fontos ez ellen tenni. Nem is sok ennél fontosabb dolog van.
Na jó, a szeretés az fontosabb, de annak is ehhez van köze, a másiktól való félelem legyőzéséhez, meg az elfogadáshoz. Saját magunk elfogadásához pont annyira, mint a másikéhoz. Ez egy nagyon nehéz lecke.
Egyébként ebben a szép őszben néha bizakodó hangulatba sodródom, nyilván önhibámon kívül, de nem kell aggódni, lesz ez még így se. Azért igyekszem sétálni és viszonylag sok időt napsütésben tölteni.
Más. A jó hír az, hogy Eduardus még nem veszett el teljesen, de lehet, hogy el fog. Ez nagyon elszomorított, káromkodtam is csúnyán, de nyilván hiába. Nem rajtam múlik. Szeretnék segíteni, de nem tudom, hogyan kell.
Más nincs, a létet gyakorlom, meg a pillanatokat. Néha sikerül. Többször nem.

Az időről

Most már erről is éppen ideje beszélni kicsit megint, mert egyrészt mostanában mintha nem lenne elég, másrészt meg olykor, bizonyos helyzetekben, meg mintha nem haladna. Az utóbbira ugyan ritkán van példa, de azért van, főleg értekezleteken.
Nem nagyon szeretem azokat, akik azt hangoztatják, hogy mindenkinek arra van ideje (meg pénze is, gondolom), amire akarja, mert ezek az emberek azt hazudják ezzel a mondattal, hogy ők bezzeg, te szerencsétlen lúzer, sosem kényszerültek megalkuvásra ezen a téren, mindig maguk osztották be a magukét. Csak hát én ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, mert akkor legalábbis főnöknek születtek, nem gyereknek, az iskolai életet pedig úgy ahogy van, kihagyták, és magányosan éldegélnek egy szigeten. Hogyne.
Nekem ugyan arra is van időm, amire akarom, de a hangsúly az is szón van, vagyis egy rakás időm elhasználódik más dolgokra, amiket nem annyira én akarok. Mondok példát. Szombaton délelőtt, amíg szervízben volt az autó, lesétáltam a tóhoz és fotóztam egy kicsit, délután pedig beültünk az autóba és felmentünk Budapestre, hogy megnézzük a Don Carlost. (Luxus, tudom, de nem őrültség.) Ezek például olyan elfoglaltságok voltak mind, amit én akartam. Vasárnap viszont majdnem egész nap dologidő volt: főzés, taxiszolgálat, tanmenetek írása, vasalás. Igaz, dönthetnék úgy, hogy nem főzök, vagyis vagy nem eszünk, és éhséglázadás tör ki, vagy mást kényszerítek arra, hogy főzzön. Nekem egyik opció sem tetszik, ezért általában belátom, hogy jobb, ha én főzök, vagyis időáldozatot hozok. A munka is egyfajta időáldozat, bár sokkal áttételesebben.
De nem ez a lényeg, hanem hogy türelem kell. Ki kell várnia az embernek a saját időt, amikor nem azt kell tennie, amit mondanak neki, amit előírnak, hanem azt teheti, amit fontosnak gondol, amiben örömét leli. Van közidő és önidő. Nem tudom, van-e valami nemzetközi sztenderd arra, melyiknek mennyi az ideális értéke, meg hogy vajon vannak-e mozgalmak az önidő kiterjesztésére, esetleg köteteket megtöltő közfilozófusok nyilatkoznak-e mértékadó időelméleti folyóiratokban a közidő fontosságáról, és kikelnek-e a felelőtlen önfilozófusok ellen, de nem is érdekes.
Gyorsan múlik az idő, ezt akartam csak mondani, és nem könnyű lassítani, pedig mindjárt vége az egésznek, az örökös rohanás az utolsó kanyarban légüres térbe lép. Tudom, vannak lassító mozgalmak, Slow Life, csakhogy én nem mozgalmista akarok lenni, hanem ember. Méghozzá olyan, aki lelkiismeret-furdalás nélkül tud délelőttöket sétával és olvasással tölteni, aki tud egyszerre egy dolgot csinálni, nem rögtön hármat is, nehogy elmaradjon valami, és aki, ó boldog ember, ülve reggelizik.
Nem tudom megígérni, hogy mától jó leszek, és csak egy dologra koncentrálok egyszerre, de azért megpróbálom majd, napjában többször is. És ezentúl itthon is ülve fogok reggelizni, nemcsak a Teraszon.
Más nincs, megint hétfő, megint ugyanaz a nap, ugyanaz a nem kelek fel, ugyanaz a minek ez nekem, inkább a bármit csak ezt ne, de közben meg arra gondolok, nem baj a hétfő sem, majd pillanatvadász leszek, és igenis odafigyelek, és türelmesen kivárom a pillanatot, amikor a teljesség mégiscsak átrágja magát a mindennapokon.
Az idő kert. Varázskert, ha úgy tetszik, ahol két fa között néha titkos ösvény nyílik egy átmeneti örökkévalóságba.

Más. Eduardus Ursus három hete eltűnt, és fogalmam sincs, merre kóborol.

Piacosok

Ezzel várni kellett volna egy kicsit, legalább míg a kép meglesz, de egyrészt mindegy, mert a kép is csak olyan általános, nem lesz rajta mondjuk így konkrétan se a Kenyeres, se a Marci, se Péter, se senki, másrészt meg most még a számban van Marci almás-mákosának az íze, úgyhogy amíg el nem felejtem ... ezért.

A Piacosok a piacon vannak, nem ott laknak, nem úgy értem, hanem szombat délelőtt odajönnek reggel korán, kipakolnak, és akkor ott vannak mondjuk délig. De ez az egész nem ott lakás, meg odajövés egyáltalán nem is látszik rajtuk, mert szombat délelőttönként a Piacosok pont úgy vannak ott a piacon, mintha mindig ott lettek volna, és mintha mindig ott is akarnának maradni. Ez nekem tetszik, mert amikor befordulok a sarkon, és meglátom őket, mindig arra gondolok, hogy ez egy rend a világban, és egészen biztos, hogy amikor az utolsó ítélet után újrarendeződik a világ, hát akkor lesz egy Öröklét Termelői Piac, és akkor az pont ilyen lesz, csak kicsit fakóbb színekkel, hogy tudjuk, hogy sajnos az a spenót meg cékla nem anyagból van, hanem fényből.
Én egyébként nagyra becsülöm a spiritualitást, meg a Szentlelket, meg az Örök Fényességet, de akkor, azon az Öröklét Piacon azért kicsit sajnálni fogom, hogy oda lett az édes, az anyagi valóság, mert valahogy úgy képzelem, a fényalmáknak nincs olyan jó ízük, mint a kendős néni almájának, meg a bocskor se olyan ropogós, mint Istváné, hogy Marci almás-mákosáról már tényleg ne is mondjak semmit.
A Piac az anyagi létezés kvintesszenciája. Minden, ami a létezésben jó, minden, ami öröm, aminek íze van, amit érezni lehet a szádban és a bőrödön, az itt van. Érzéki hely az az igazság, gondolom, ezért van ez a sok udvarlás is a piacon. A Piacosok ugyanis udvarolnak. Hál Istennek, ha nem is egyenlő intenzitással, de mindenkinek. Lehet, hogy ezért szeretnek olyan sokan piacokra járni, de ez most mindegy.
Hogy kinek melyik Piacos udvarol jobban, az persze egyéni dolog,  ízlés kérdése udvarló és udvarolt között, nekem általában a Kenyeres szokott hevesen, de az nem érdekel, nekem az túl mesterkélt, túl megcsinált, éhes udvarlás, amit én nem mindig szeretek, úgyhogy ha tehetem, és miért ne tehetném, én inkább a csendesekkel udvaroltatok magamnak, Tomival például, aki a tojást árulja, mert ő még a piac végén is mosolyog, és van egy ilyen egy kérdés szabálya az udvarlásra, csak egyet kérdez mindig, soha kettőt. Aztán meg Marcival persze, a szemüveges fiúval, aki az édeset árulja. Marci méze, ez van az üvegekre írva, én meg nézem mindig bátortalanul a pici üvegjeit, hogy nahát milyen édes lehet ez a fiú, ha ilyen piciben árulja magát. Amúgy süteményt szoktam tőle venni, levendulás szíveket kis zacskóban, lila szalaggal átkötve, amiknek nyári, méhjárta levendulamező ízük van, meg néha almás-mákosat, aminek az íze benne ragad a nyelv ízlelőbimbóiban, és akkor órákig a Marcira lehet tőle gondolni, ahogy mosolyog , de nem szól, mert a Marci meg tulajdonképpen mindig csak néz zavartan.
Aztán van még egy, egy reménytelenszép vonzódás, akit Péternek hívok, mert az ember a vonzódásait mégsem hagyhatja csak úgy, név nélkül keringeni a világegyetemben. Szóval Péternek, mert kőszikla, bizonyosság, az élet megkérdőjelezhetetlen igazsága, példája annak, hogy azért vagyunk itt a földön, hogy legyünk. Péter egyébként öreg, nagyon sötét, olajszínű, vastag ráncos a bőre, és kérges, meg ízületi gyulladástól girbegurba a keze. Nem beszél, nem mesél semmit, nem udvarol egyáltalán, csak köszön, elveszi a pénzt, és mosolyog, de az van, hogy a piac legszebb mosolya az övé, mert az övé egészen friss mosoly, és érződik rajta, hogy ritkán adja. Paprikát árul különben, meg káposztát, répát, klasszikusakat, ami éppen a földön megterem, és a világ legfinomabb kelkáposztáját is, pedig én mostanában egyáltalán nem szeretem a kelkáposztát. Péternél nincs humbug, kockás abrosz, nemzeti színű szalag, bioráolvasás, meg nagyhangú portékadicséret, csak ő van, meg a zöldségei. Pont elég is.
Amikor rossz kedvem van szombaton, meg amikor jó, kimegyek a Piacosokhoz, csevegek a kedvenc piacos nőkkel, mert azok is vannak ám, a cserdi asszonyok leginkább, méregerős  a chili paprikájukkal (mint az ördög, drága, mint a devla), hogy azt csak bemutatod a levesnek és már maximumra tolta föl a kapszaicinszintet, meg a spenót-céklás nő, akivel operáról is lehet csevegni, no meg a kendős néni a jonatánjaival. A piac végére, a  hentes utánra hagyom Pétert, meg legeslegvégül a Marci édesét, hogy hazáig mosolyogjak, aztán amikor hazaérek, és megnézem, mi mindent vettem, örömmel látom, hogy egy hétig is tudok főzni abból a sok életből, amit a Piacosok nekem adnak.

Előhívás

Hiányzol. Így mondom ilyen közvetlenül, pedig nem törekszem közvetlenségre manapság, inkább távolságtartó vagyok, kimért, nem engedem meg magamnak a közelkerülést. Távolságot tartok az én és a te között, de ennek oka van, jobban látlak, élesebb kontúrokkal a reggeli fényben, jobban látom a kifeszített vásznakra vetülő árnyékodat így messziről, élesebben látom a határaidat, ahogyan nem vagy itt, és így messziről a nemléted mégiscsak valamivé fogalmazódik az időben.
Lefényképezlek. A nem vagy itt feketéjét fehér jelenlétté fordítja a tükör, és odabent a gépben a fényérzékeny filmre égeti rá. Így lehetséges az, hogy amikor fényképezek, a sötét dobozban megint itt vagy, és az előhívás pillanatáig itt is maradsz.
Aztán amikor papírra hívjuk a filmet, és előcsalogatjuk a képeket szépen sorban, kímélet és nosztalgia nélkül, te már megint nem leszel rajta egyiken sem. Mert úgy van az, hogy a papír visszafordítja az emléket életre, a hiányt árnyékkal jelöli, a létezést fénnyel, de nem baj, én akkor is látlak minden képen, pontosan ott, ahol nem vagy.

Mindenfélék

Hihetetlen, de megint péntek van. Igaz, ezen a héten csak három napot dolgoztam a betegség miatt, talán ezért múlt el ilyen gyorsan egy hét. Nem tudom, mindenesetre valahogy úgy érzem magam mostanában, mint a mesebeli szegénylegény, aki küzd a sárkány ellen, de ahányszor levág egy fejet, hét újabb fej nő a levágott helyébe. És akár a hős, én sem vagyok gyors felfogású, vagy túlzottan is kötelességtudóak vagyunk, mindenesetre eltart egy darabig, míg rájövünk, hogy ilyen feltételek mellett nem fog menni a dolog. Lehet hogy ez a mese arra tanít, hogy lazítson az ember? Fogalmam sincs. Arra sem emlékszem, mi a megoldás. Az én esetemben valószínűleg a remény. Hogy egyszer majd vége lesz.
Az első ilyen alkalom, hogy vége lesz, az október 23. Akkor kezdődik az őszi szünet, aminek az első három napját önfeledt pihenéssel fogom tölteni, a többi hétből hatot pedig egy továbbképzésen nagyrészt Párizsban. Borzasztóan örültem, hogy engem is kiválasztottak a továbbképzésre, mert egyrészt biztosan nagyon hasznos lesz, másrészt még soha életemben nem voltam Franciaországban. Meg most majd eldöntöm a régóta tartó vitát magamban, hogy Rómát, Berlint vagy Párizst tudom-e szeretni. Egyelőre Berlin letaszíthatatlanul az első számú vágyott város, de Róma szépen felhozta magát a második helyre. Most hogy látok majd valamit Párizsból, talán kialakul egy képem erről a nagyszerű városról is. Mert azt mondják sokan, nagyszerű.
Tegnap, én barom, megosztottam Bridget-tel az örömhírt, hogy minek, már magam sem tudom utólag, büszkeségből, gondolom, de felesleges volt. Még a végén majd Mexikóba is elutaztok, mondta rosszmájúan, és kedvem lett volna visszakérdezni, vajon ott vannak-e a Holokauszttal kapcsolatos emlékhelyek, de sajnos ilyenkor olyan váratlanul érnek a megjegyzései, hogy nem vagyok elég talpraesett. Meg eszembe se jut, hogy nem az lesz a reakció, hogy nohát gratulálok. (Biedermann Naiva Izabella bekezdését olvashatták.)
Mindegy, a lényeg az, hogy izgalmas lesz az őszi szünet. Addig meg ... addig meg munka ezerrel, tanmenetek barkácsolása lesz a hétvégén, bár közben unerwartet (persze nem) szombat este megnézzük-hallgatjuk a Don Carlost Budapesten. Luxushülyeség, jönni és menni egy operaelőadás kapcsán, de már hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyeket, szóval hülye vidéki operarajongót játszunk.
A munka mellett lesz sok program is, kedden délután találkozom egy kedves egyetemista mollyal, akit ezer éve nem láttam, aztán este koncertre megy a Gyémánt Kör, két amerikai nő lép fel a zsidó hitközségben, ha jól gondolom, két Fulbright ösztöndíjas. Én legalábbis rajtuk keresztül értesültem. Utána elmegyünk és beülünk valahová. Csütörtökön olvasóklub, András László Medvekutatója a téma, nagyon kíváncsi vagyok, a többieknek hogy tetszett/tetszik a könyv.
Más nincs, állítólag jön a vénasszonyok nyara, nem bánnám, akkor lehetne sétálni nagyokat. Pár napja elmentem itt a környéken sétálni, csináltam pár képet is, de mindet ki kellett dobni a kukába. Remélem, nem felejtettem el fotózni.
Jó volna ügyesebben beosztani az időmet, de ez egyelőre nem megy. Még két emberrel feltétlenül találkoznom kell hamar, Ristjána új lakhelyét még meg sem néztem, pedig érdekel. Többet kell találkoznom vele, mert mindjárt összepakol és leköltözik Berlinbe örökre, és bár örülök, az azért rossz lesz. Muszáj lenne karácsonyi terveket is kovácsolni, már ami az ajándékbarkácsolást illeti. A másik persze Cecil, akit nyár közepe óta megint nem láttam, de hozzá is csak úgy szeretek, hogy nem rohanásban, hanem kényelmesen, ráérősen. Karácsonyra majd időt kérek, vagy nem is tudom. Lassú életet kellene csinálnom magamnak, de erre októberben szinte semmi sanszom. Odáig jutottam a zsúfolkodásban, hogy a hagyományos őszi Terasznak egyelőre nem találunk időpontot. Ha van hely, ahova az október arany őszében vágyom, az pont a Terasz, de gyakorlatilag egyetlen szabad októberi hétvégém van, ezt viszont a családom sem fogja már bírni. Úgyhogy az is lehet, hogy novemberben megyünk, bár ez egészen hihetetlen és majdnem példátlan lenne.

A folyó kanyarulata

Annyiszor megírtam már ezt a bejegyzést mióta apám meghalt, hogy tegnap este arra gondoltam, nem írom meg újra, inkább megkeresem azt a régi írásom a sírjáról, és nosztalgiaolvasok. De nem ment. Pontosabban csak egy másik bejegyzést találtam, az Apám kertje címűt, pedig volt egy másik, egy rövidebb, egy egyszerűbb a sírjáról, arról, hogy mennyi négyzetméter föld jutott neki, de hiába kerestem, nem találtam meg.
Mindegy, gondoltam, akkor ez most úgy van, hogy nyilván azért nem találom, mert valamiért nem jó, ma nem érvényes az a szöveg. Valószínűleg szomorúbb, mint amit most írni akarok.
Apám, ez az alapvetően kedves, mosolygós, józan gondolkodású, de a szavak iránt fogékony ember ma lenne 77 éves. Sajnálom, hogy végül nem lett, és bár különösebb jelentőséget nem tulajdonított az évek múlásának, egy kicsit most mégis zavarban lenne, mert nem szokta és nem is nagyon szerette az ünneplést. Érzelmileg volt alkalmatlan rá. Nem a kora zavarta, hiszen igazán megöregedni nem is volt ideje, inkább a ráfigyelés nem volt számára értelmezhető. Nem álszerénység volt ez, nem is tudom talán elmagyarázni, de én pontosan értettem, mi baja. Az is lehet, hogy egy genetikusan kódolt túlélési ösztönről van szó, nem kiválni, nem hagyni, hogy mások felfigyeljenek ránk, akkor talán túléljük. Hogy mit és meddig, az persze más kérdés.

Ahogy nincsenek tökéletes emberek, úgy nincsenek tökéletes szülők sem. Legfeljebb elég jó szülők vannak, ahogyan arról Bruno Bettelheim is írt, és nem is hiszem, hogy több kell ennél. Kedvenc meseterapeutám azt írta nekem ma reggel, hogy: "A gyerekkel végzett munka egy spontán művészi folyamat. A másik lényre való teljes odaadó figyelmed és a saját határaid közötti kifinomult, precíziós meló eredménye." Ehhez én itt is csak annyit tennék hozzá, amennyit ott is hozzátettem, mégpedig, hogy ez tulajdonképpen minden emberi kapcsolatunkra igaz. Az ember elég jó ember tud csak lenni, tökéletes nem.
Apám minden hibájával együtt is törekedett a jóságra, és nekem ez maradt meg belőle igazi emléknek, igazi példának, ez a jóra való (ösztönös vagy szándékos, ki tudja, ki mondja meg egy ember halála után?) törekvés. Szerettem és örülök, hogy a sors őt találta meg nekem apának.
Most írhatnám, hogy hiányzik, meg hogy élhetett volna még jó sok évet, de mi értelme volna. Az idő mindig annyi, amennyi, nem nagyon számít, hogy években mérve mennyi adatik, mert a mindig aktuális mostokból lehet csak gazdálkodni, és igen András Lászlónak is igaza van, az idő méréssel való hitelesítésének nem sok értelme van, annál több a most kitágításának.
Ha apámra gondolok, boldoggá tesz, hogy tudok hozzá társítani egy végtelen, szeretettel teli mostot, egy sok évnyire tágult időtüremkedést, amelyben nyár van, apám mosolyogva ül a konyhaasztalnál és olvas. Mesét, Obádovics Matematikáját, újságot vagy éppen valami verseskötetet. Talán legjobb így ünnepelni ezt a napot, visszabújva egy kicsit abba a mostba, amikor még figyelt rám és magára is, és amikor se az idő, se mi nem törődtünk a lesszel, csak a vannal.
A szülő és a gyerek kapcsolata művészet, festmény, ha úgy tetszik. A miénk egy moccanatlan, égszínkék Monet. Valami olyasmi, mint amit Philadeplhiában láttam: egy örök, várakozással és nyugalommal teli folyókanyarulat. 

Gyógyhatás

Na most én szeretném leszögezni, hogy ha valami fan-nak kell lenni, akkor én alapvetően nyugati orvoslás fan vagyok.Vagy voltam. Már magam sem tudom.
Úgy nőttem fel, hogy materialista világnézetem nem zavarta semmi spirituális: boldog kisdobos és üttörőként viseltem a nevet, és ettem a gyerekorvos által felírt antibiotikumokat, ha kellett. Nem volt hozzá probiotikum, marta szét a belsőt, gondolom, de hát miért pont ez aggasztott volna bárkit a gondtalan szocialista évek közepette. Kiegészítő gyógyhatásként volt a bolti Glóbusz (?) cseresznyebefőtt, anyám nem főzött be ugyanis, megtette helyette a gyár, tett az üvegbe cukrot is jó sokat, la dolce vita, mert azt már akkoriban is tudták, hogy örömmel is lehet harcolni a fertőzések ellen.
Az első doki az életemben, akinek volt valami alteros beütése, nagydarab, mélyhangú, fekete nő volt, aki vitaminokat írt fel, meg iskolamegvonást javasolt egy különös, gyerekkori fejfájás terápiájaként. Megjegyzem, használt. Később, már középiskolásként, egy másik doktornő felfedezte, hogy allergiás vagyok. Ez akkoriban olyannyira nóvum volt, kezelése pedig olyannyira gyerekcipőben, hogy az akkoriban elérhető egyetlen orvosság kiölte a vérből a trombocitákat, úgyhogy elég hamar be is tiltották. Azóta vigyázok a trombocitáimra, és igyekszem minimálisra csökkenteni az antihisztaminokat az életemben.
Materialista világnézetem megrendülésével párhuzamosan elkezdtek érdekelni a betegségek kezelésének természetes alternatívái. Ez persze nem jelentette azt, hogy ha a doki mondjuk antibiotikumot írt, akkor azt nem vettem be, de igyekeztem a lehető legritkábban orvosok keze közé adni magam, biztos, ami biztos. Ahogy azt egy meglehetősen dilis, de végeredményben látnoki képességekkel rendelkező ultrahangos orvos mondta egyszer, az idő múlásával majd mindig egyre több dolgot találnak bennem, ami nem normális, úgyhogy jobb, ha az ember limitálja a kellemetlen diagnózisok lehetőségét. Ez utóbbit már én tettem hozzá gondolatban. De azért ebben a kérdésben is hallgatok orvos barátaimra, időnként benézek valami kontrollokra, legyen a kis lelkiisminek is jó. Egyébként meg valami isteni gondviseléstől vezérelve mindig találkozom látnok-dokikkal. Egy barátom, egy kiváló doktor azt mondta, hogy ha felébredek és nem fáj semmim, akkor már mindegy, mert halott vagyok, szóval csak nyugi. Egy másik, egy idegsebész, akibe tavaly botlottam, meg azzal vidított fel, hogy a fájdalom az direkt van, és azt üzeni a szervezetem, hogy elég volt, menjek haza és feküdjek le a picsába amíg el nem múlik. Úgy kell hívni ezt, jó fájdalom. Szerintem bírom az orvosokat. Ha elég sokat voltak a halál közelében, akkor kurva bölcsek tudnak lenni.
Amúgy a gyógyteákon és természetes anyagokon kívül leginkább vagy talán elsősorban is az emberi érintés gyógyító erejében hiszek. Nem tudom, lehet, hogy ez nem univerzális dolog, de nekem használ. Egy ölelés sokszor többet, mint egy levél gyógyszer. (Remélem, nem vagyok energiavámpír.) Persze a test állapota az idő előrehaladtával romlik, ezt kár volna tagadni. Megtelepszenek benne mindenféle ronda állatok, amik rosszkedvből, türelmetlenségből meg magányból táplálkoznak, és hát ezek nem csak a lelket, a testet is deformálják. Ellenük viszont jó a zene is, még Krisz földöntúli rezgései is jók, meg a jóga, a szép táj, és főleg a Bergmann-féle antidémonikus séta.
Meg lehet engem vetni nyugodtan, de a pszichológiában, mármint ebben a van negyvenöt percem á X forint, ülj le beszélgessünk, bár nem nagyon érdekel, amit mondasz típusúban én egyáltalán nem hiszek. Félreértés ne essék, a lélek ismeretét és a beszélgetést rendkívül sokra tartom, ezt mégis inkább a barátok feladatának, semmint külső, sokszor előítéletes, iskolás elméletek mentén gondolkodó idegenének tartom. Lehet, hogy ez önzés vagy önhittség, fene tudja. Az is lehet, hogy ostobaság. Ezzel együtt Feldmár András hozzáállása például tetszik. Nem tudom pontosan, miben más ő, mint a többiek, ez csak egy érzés, de az a meggyőződésem, hogy ő mondjuk nem dönti el a másikról öt perc után, hogy az anyja tehet a problémáiról. Az élet ennél sokkal bonyolultabb labirintus, és azt hiszem, tulajdonképpen úgy van ez az egész kitalálva, hogy csak halálunk pillanatában jöjjünk rá a megfejtésre.
A zenét Rózsától kaptam, és ideteszem, mert a kert zenével a gyógyszerek legjobbika. Délután menjek el sétálni.

Vírus

Valami áltudományos, de meggyőző könyvben egyszer azt olvastam, hogy az én vércsoportomhoz tartozó emberek sokkal védtelenebbek a vírusokkal szemben, mint a többiek. Nem tudom, mennyi igaz ebből, de azt gyanítom, ez nem vércsoportok szerint van elosztva. Persze ki vagyok én, hogy ilyesmiknek legyek a tudója. Senki. Egy nyomorult vírusgazda.
A szervezetem mindenesetre megtette, amit tudott, szépen belázasodott, elégetett X mennyiségű parazitát, ami maradt belőlük, az ma reggelre mind beköltözött a fejembe. Azóta az agyi ereimet rágicsálják, és jól szórakoznak odabent. (Ez persze egy teljességgel tudománytalan megjegyzés a részemről, hiszen se szájszervük, se foguk, és táplálkozni sem tudnak egyedül, csak ha beköltöznek a gazdasejtbe.) Semmiképpen sem szívderítő a helyzet, de a zenehallgatás legalább nincs ellenükre.
Ilyesmiket szeretnek:

PLS

A lázálmoknál kevés produktívabb dolog van, azt hiszem, én például éjjel két látomás vagy mi között írtam egy gyönyörű szerelmes verset. Milyen kár, hogy nem emlékszem rá.
Nem tudom, hogy van ez, de én mindig rendkívül érzelgős leszek, ha belázasodom, sőt meglehetősen gyakran sírva is szoktam fakadni önsajnálatomban. Ez azért elég szörnyű, de nem tudok mit csinálni, biztos valami neuronkapcsolat túlmelegszik  az önsajnálati és nárcisztikus agyi központok környékén. A sírást menetrendszerűen követi a hányinger (ki bírja ezt gyomorral????), majd jönnek a vigasztaló lázálmok. Ezt használom a megbízhatatlan lázmérők helyett különben, 38 környékéig több a sírás, felette a lázálom.
A lázálmok egyébként színesek, szélesvásznúak és inkább szürreálisak, semmint ijesztőek. Kár, hogy amikor beveszem a lázcsillapítót, a képek kifakulnak, és nem marad utánuk csak valami fémes utóíz. PLS: Post Lázálom Szindróma.
A fene egye meg. Jobb volna most sétálni valahol egy nagyot, és fotózni a fákat, meg a tavirózsákat.

TGIF

Péntek van, erre föl a színes kép, meg hátha gyógyít is.
Örömmel kellett megállapítanom tegnap este, hogy a heti hülyeségmutatók már négy nap után az egekbe szöktek, én pedig egy magát normálisnak gondoló ember normálreakcióját hozom, vagyis megbetegedtem. Jó, nyilván van hozzá köze annak is, hogy mindenki más is beteg körülöttem, de azt is tudjuk, a psziché nagy zsarnok, ha elege van, rögtön kihasználja az adódó lehetőséget.
Szóval tök jó, most ugyan nincs hőemelkedésem, de mozdulni is alig bírok, és gyakorlatilag nem hallok, mert a fejem beköltözött egy hangszigetelt takonyburokba. Na, ez tuti védekező mechanizmus a ma reggeli értekezlet előtt.
Egyébként az országban uralkodó káosz méltó leképeződése az iskola, és erről most csak azért nem írok egy anyázós posztot, mert egyrészt fizikailag képtelen vagyok rá, másrészt meg azért sem, mert ha majd megírom, azt máshova szánom, de azért annyit röviden és tömören szeretnék leszögezni, hogy menjen a picsába az, aki kitalálta, hogy egy gyereknek heti 35-38 (olykor több) tanórát kell végigülnie. Persze halleluja van mindennapos tesi is, hogy szép magyar anyákat és apákat neveljünk, akiknek öröm a szülés és a lóról hátranyilazás (tényleg, hol vannak a lovak???), de ezt az egész tesi kérdést úgy intézik, hogy az EBESZ megfigyelők minden haja szála kétszer is kihullana.
A heti bizarr rovat, már ha lenne ilyen, élén azonban kétségtelenül egy ösztöndíjpályázat végezné. A pályázathoz be kell nyújtani a saját hallgatójuk hallgatói jogviszony-igazolását, még tanköteles testvére iskolájából egy iskolalátogatási igazolást (a tanköteles szót nyilván nem ismerik), ezen kívül NAV igazolásokat, mert a munkahely által kiadott pecsétes jövedelemigazolás nem elég (!!!), valamint mintegy húsz nyilatkozatot arról, hogy minden igaz, amit a hivatalok leírtak, aláírás, két tanú. Normáááális???? Valakinek ott is durván elgurult a gyógyszere.
Más nincs, a mai napot kell túlélni, aztán hétvégén majd lehet egy kicsit pihenni abban a néhány órában, amikor nem vendégek jönnek. Istenem, 21 éve ilyenkor, amikor a kávésbögrét támasztottam a hasamon,  mégcsak nem is sejtettem, micsoda évek következnek.

Türelmi idő

Az idő nagy mágus, ezt szokták mondani, pedig talán nem is az idő varázsol, hanem az ember, az idő csak eszköz.
Pár napja azon gondolkodom, hova folyik el a kezem közül az idő, miért érzem úgy, hogy nem haladok sehova, vagy ha haladok is, kínkeservvel, mint a rossz álmokban, a lábam beleragad a most mocsarába, húz vissza, én meg elfáradok. Persze rájöttem, hogy ez nem így igaz egészen, elég sok mindent csinálok, talán csak nem a kedvemre való dolgokat, ezért vagyok elégedetlen. Hiába, nehéz visszaszokni a nyári szabad időbeosztás után ebbe a 45 percekre, meg határidős feladatokra szabdalt világba. Ki kellene találni valami módszert, amitől ez az egész nem fáj ennyire.
Most reggel elolvastam egy volt kollégám levelét, Svédországból írt, szeptemberben települtek ki, és picit irigy voltam. Főleg a képek miatt. Felháborítóan gyönyörű a tó, ami mellett laknak. Bergmann jutott róla eszembe, meg hogy csoda jókat lehetne ott sétálni. Ott aztán minden démonomtól megszabadulnék. (Vagy nem.)
Más, tegnap kulturálódtunk. Weiszer Alinda beszélgetett két íróval, egyikük Egressy Zoltán, a másikuk pedig M. Nagy Miklós volt. Nekem így első látásra Egressy nagyon szimpatikusnak tűnt, a könyvéhez pedig, Százezer eperfa, kedvet kaptam. Szerinte el fogom olvasni. A beszélgetés is jó volt,  a társaság is (Emma és TSB), és a Nappali is jobban tetszik most, hogy megnagyobbították a teret. Amúgy nem maradtunk sokáig, én hamar elálmosodom esténként, a Magris könyvből is csak pár oldalt olvasok, aztán elalszom.
Különben meg az összes gyerekem nyűgös, mindenki joggal. Hirtelen olyan érzésem lett tegnap, mintha valami kilátástalan november lenne. Filmeket kellene néznem, meg össze kellene kaparni egy kis időt saját magamra. Nem jó mindig csak kifelé élni.
Más nincs. Pályázok mindenfélékre, meg küzdök Bridget-tel. Néha sírni tudnék tőle.
Mindenhez türelem kell, magamhoz és a világhoz is, meg az időhöz is persze. Azt tudom most elképzelni, hogy egyszer írok erről egy regényt, és az pont olyan hangulatú lesz, mint ez a zene.

Ahogy tud

"Boldoguljon, ahogy tud - igen, talán ez a megfelelő válasz mindazokra az arcátlan követelésekre, amelyekkel a világ behálóz és tönkretesz egy nyomorult ördögöt, ha már olyan ügyetlen, hogy valamennyire is készségesnek mutatkozik. Felmenni a szobába, hagyni, hogy boldoguljon a világ, miközben az esték és az évek összekeverednek, és eltűnnek a sötét liftaknában, az álom előszobájában. ..."
Claudio Magris

Ügyetlen vagyok. Engem is behálóz a világ, mert készségesnek mutatkozom arra, hogy éljek, és nem vonulok fel a szobába, vagy egy kolostorba, vagy a jó ég tudja, hova. Nem örülök, hogy Magris nyomorult ördögnek titulál, de értem én, ép ésszel tudom, hogy nem nagyon van jelentősége annak, ha az egyes ember nekifeszül a világnak. Sőt.
Nézem a mindenféle netes felbuzdulásokat, és nehezen tudom eldönteni, mi a jobb: Facebook-Quijote-ként kiszállni minden fájdalom ellen, vagy előkapni egy könyvet, sétálni az őszi napsütésben és magasról (lásd Magris emeleti szobáját) tenni az egészre. Nem tudom, mert tulajdonképpen mindennek van értelme, meg semminek sincs. Egyrészt nem tetszik a kussolj simán se, de a világ néha tönkreteszi az embert. Tulajdonképpen meg kellene alkotnom egy alternatív utat a társadalmi problémák megoldására. Gyémánt módszernek nevezném, és valami olyasmi lenne a lényege, hogy teraszokon vagy nem teraszokon kell a barátaiddal és/vagy okos értelmes emberekkel beszélgetni, aztán meg sétálni kell, néha inni, könyveket kell olvasni, mert a betű öli a kegyetlent, csendben is kell lenni napi fél órát legalább, és (felnőttek esetében) a szerelemnek is bele kellene férni az időbe. Aki ezek után még hülyeségeket akar beszélni politikáról, annak nyilván biztosítunk erre lehetőséget egy kellemes erdei tisztáson. Hadd legyen magában egy kicsit.
Egyébként minden rendben, meg semmi sem, az oktatásügy megy a maga generálta aknamezőn, a kísérleti könyvekből tanító kollégák fogják a fejüket, én próbálkozom megkedveltetni a szaktárgyam a diákokkal, lelket ápolok, dolgozatokat javítok és leveleket olvasok. Tulajdonképpen egyelőre egyik csoportomtól sem kapok agybajt, ami szerintem egész jó dolog. Még a nagyokkal is elvagyok, bár ott van pár üveges tekintet, és egyelőre nem tudom, másnaposak vagy egy szót se értenek abból, amit vartyogok. Amúgy rengeteg a fiú köztük, mind egyforma, úgyhogy egyelőre nem tudtam megjegyezni a nevüket.
Más. Ma Gyémánt Kör Emmával és TSB-vel. Valami művelődési célállomás van, beszélgetés a szerzővel, akit nem ismerek, a könyvről, amit nem olvastam. Hátha kedvet kapok. Órák után meg összefutunk Mihállyal egy villámkávéra. És közben esik. Minden el fog rohadni. Előbb-utóbb mi is.
Különben meg igen. Boldoguljon, ahogy tud, a világ is, az ember is. Nem én vagyok a Mindenható, nem az én kegyelmemen vagy szeretetemen fordul meg a Világ. Én csak a saját Kisvilágomban számítok valamit. Illetve ott legalább sokat. Magam számára van jelentőségem.

Képmentes övezet

Azt hiszem, irigylem a nagy fotósokat, főleg a szociofotósokat a lelkierejükért, mert olyasmit is le tudnak fényképezni, amit én soha. Talán kell a fotózáshoz valami szemérmetlenség vagy nem is tudom, hogy hívjam.  Hívhatom olthatatlan kíváncsiságnak is, az többet mond a motivációról, de kevesebbet a jelenségről. Én nem mindig és nem mindent tudok fényképezni, és nem a fényviszonyokra gondolok, hanem arra, hogy nem tudom lefotózni se a nagy boldogságot, se a nagy szükséget. Ott van az ujjam a kioldógombon, de nem kattintok, mert az utolsó pillanatban elszégyellem magam. Ki vagyok én, hogy más legintimebb. legszemélyesebb világát, a nyomort vagy a tiszta boldogságot mutogassam, bármennyire is volna értelme, mert lehetne tanulni belőle, példa lehetne ilyen vagy olyan értelemben.
Ez most arról jutott eszembe, hogy az elmúlt napokban nem fényképeztem, pedig ott volt a hátizsákomban a gép. Azért volt ott, mert azt gondoltam majd fotózok, de aztán valahogy nem vitt rá a lélek. Ostobának, kívülállónak éreztem volna magam.
Vasárnap Szombaton (időzavar) Emmával a családok átmeneti otthonába vittünk kaját az Élelmiszerbankból, ami gondolom Magyar Nemzeti, de most kivételesen azt mondom, mindegy, legyen csak nagybetű, mert nagyon jó és nemes kezdeményezés. Az élelmiszerbank azt jelenti, hogy a nagy áruházláncok vagy áruházak, vagy tudomisén pontosan kik, de a lejárt, pontosabban mindjárt lejáró élelmiszereiket leadják ennek a banknak (virtuálisan mármint) és akkor a különböző segélyszervezetek, szociális intézmények pályázhatnak ezekre az élelmiszerekre, aztán elvihetik. Emmáék szervezete is pályázott, ezért heti kétszer élelmiszert kapnak, és viszik ki az otthonokba. (Most azt nagyon csak zárójelben mondom, hogy legtöbbször a drága élelmiszer marad az áruházak nyakán, szóval van annak egy kis abszurditása, hogy kilós kiszerelésű gorgonzolás mascarpónét viszel a rászorulóknak, de mindegy, ez egy ilyen bizarr világ.)
Az a lényeg, hogy örültem, hogy van ilyen, meg pláne hogy ebben végre segíthetek egy kicsit Emmának, mert az utóbbi években valahogy mindig fordítva alakult, és Emma segített nekem mindenféle szempontból. Szóval kivittük a kaját, és valami elképesztően különös helyre csöppentem. Egy másik világba. Persze lát az ember mindenfélét, tapasztal is, nem burokban élek, törekedtem is arra mindig, hogy azért ismerjem azt a világot, ami körülvesz, meg hogy ne forduljak el finnyásan, ha szegénységet és kilátástalanságot látok, de azért ez más. A hétköznapokban a koldusokat, a lekoszlott környezetet vagy a szomorúságot mégiscsak a valamennyire biztonságos saját világomból nézem, úgy, mint amikor az ember lezárt ajtajú autójával keresztülhajt a város legszegényebb negyedén. (A lezárt ajtót Washingtonban tanították nekem egyébként a helyiek. Biztos, ami biztos. Nem kell félni, de az ember nem ostoba, kerüli a veszélyes helyzeteket, ha életben akar maradni.)
Szóval ez egy másik bolygó. Időtlen, térben elhelyezhetetlen világ. Mint amikor megdermed az idő egy fekete-fehér álomban, te meg mész a folyosókon, látod, amit látsz, de az agyad valami slow-motion üzemmódba kapcsol, a gondolat fogaskerekei nem találják egymást, te meg próbálsz értelmes arcot vágni, ne lássák rajtad, hogy kurvára nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Hát nem vettem elő a fényképezőgépemet, pedig igen, lehetett volna fotózni mit, nem hogy mit, minden négyzetcentijét annak a helynek, a cementlapokat a folyosón, a terhes nőt, aki felmosott éppen, az ajtó mellett üldögélő kisgyerekes anyát, ölében a kétes tisztaságú rugdalózóban mosolygó gyereket, meg a rövidgatyában ácsorgó fiúkat. Innen mennek iskolába, csak ezen járt az eszem. Meg hogy van-e leckéjük.
De nem csak a nyomort meg a nehézséget nehéz fotózni, hiszen cinkosnak érzed magad a fényképezőgéppel, valakinek, aki a másik oldalról jött, egy nyavalyás katasztrófaturistának, hanem a tökéleteset is. A kiegyensúlyozott világok intim boldogsága pont olyan nehéz téma, mert oda sem akar az ember csak úgy betörni, bekukucskálni, ellopni a szépséget egy kívülállónak.
A szombati furcsa világnak vasárnap láttam az ellenpontját. (Érdekes, hogy a két világ különbsége nem a pénzben, az anyagi javak közti különbségben fogható meg igazán. Nem azt mondom, hogy nincs különbség, hanem hogy a végletek nem ebben mutatkoznak meg feltétlenül.) Vendégségbe voltunk hivatalosak az olvasó klubos házaspár otthonába. Még nyár elején találták ki, hogy egy meleg nyári délutánon legyen egy kerti sütögetés, aztán most került rá idő meg alkalom, napsütés meg már nyáron se nagyon volt, ha jól emlékszem.
Mindig is csodáltam a házukat, de a könyves találkozókon, nem volt se alkalom, se idő körülnézni. Pár hónapja egyszer már elámultam a kerten, amikor egy fotó kedvéért felmentem hozzájuk, de most volt idő szétnézni náluk. Nem is tudom, hogy mondjam, de elvarázsolt ház az, olyasmi, mint amilyen a Spiderwick Chronicles-ben van. Mindenhol metszetek, grafikák, rajzok, a nappali közepén egy felújítás alatt álló intarziás asztal teteje a szerszámokkal, egy gyönyörű, fa dobozban szárított bogártetemek a fotózáshoz, preparált halak, bomló növények, a konyhában almahéj, és frissen szedett zöldfűszerek. Minden sarokban hagyott tárgyban, minden élére állított könyvben és a házigazdák minden mozdulatában a világ teljessége fejeződik ki. Még abban is, ahogyan Judit beszél, meg ahogyan az átvilágítóasztalra kitett hatszor hatos negatívokat Gergő kisimítja, szóval mindenben. Kizökkenthetetlen világ.
Itt persze fotóztam volna, a lélek finomságának millimétereit is, de ... hát nem tudom, a boldogságot se nagyon lehetséges kiragadni a kontextusából. Talán majd egyszer, ha lesz elég bátorságom.

Más. A jó hír az, hogy lassan megszületnek a Lubitel hasából az analóg képek. Marha izgatott vagyok, mert fogalmam sincs lesz-e köztük valami használható vagy ment pocsékba a film. Gergő hívja majd elő őket cserébe a tizenkettedik kockáért. Ez is annyira jellemző rájuk, hogy a pénzről tudomást sem akarnak venni.

Háromszázhatvan fok

Nem tudom, miért ez a név ugrott be elsőre, de végül is mindegy, mondhatom azt is, hogy Máriának hívták. 

Azt hiszem, nem is az arca hasonlított valakire, azt hirtelen nem is láttam tisztán, ahogy fordult ki a műtő reflektorának fényköréből, inkább a kézmozdulatában volt valami, ami a nagyanyámra emlékeztetett benne. Ahogy a fertőtlenítő után nyúlt, meg az a tökéletes kör is, amit a csuklója leírt a víz alatt. Ugyanaz a kör, ugyanaz a háromszázhatvan fok, ugyanaz az ergonomikus mozdulatsor, ahogyan a mama mosogatás után megtörölte a kezét a kötényében.

- Nahát Judit, megismer?

Állt fölöttem Mária zöldben, a feje körül műtőfényglória. Minden szentnek felém hajlik a keze.

- Ne haragudjon ...

- Nem baj, a ruha miatt van ám. Petra anyukája vagyok. Kerekes Petra, tudja. Hat éve érettségizett. A tanárnő tanította két évig. Most kint élnek Angliában, van már gyerek is, kisfiú, Tamás nagyon rendes, lesz esküvő is, ha kicsit egyenesbe jönnek.

- Értem. Nagyon örülök, - mondom, bár nem tudom, ki az a Kerekes Petra. Ettől még örülhetek.

- Minden rendben lesz ám, nem kell izgulni. Péter mindent elmagyarázott, ugye?

- Igen.

Péter tényleg mindent elmagyarázott a maga lakonikus módján, de nem tudom, miből gondolja azt bárki, hogy ha az embernek mindent elmagyaráznak, akkor érti is azt, amit mondtak neki. Ez valami egészségügyi mítosz lehet. A kinyilatkoztatás mítosza. Pedig én a magam részéről már azt se értem, miért nincs manapság egy tisztességes, kényelmes műtőasztal.

- A speciális műtétekhez ezt használjuk, - mondja a mentazöld Mária, és úgy beszél hozzám, mintha debil lennék. Lehet, hogy azért ilyen kedves, mert magasabb fejkvóta jár a hülyékre? Nem baj, biztos ő sem értett annak idején egy kukkot se abból, amit én magyaráztam fogadóórán. Úgy éljük le az életünket, hogy felét se értjük annak, amit mondanak nekünk.

Mária egyébként profi, azt meg kell hagyni. Pillanatok alatt talál vénát, pedig aztán az enyémek nem szívesen mutogatják magukat senkinek, beköti a kanült, aztán rám mosolyog és kisimogatja az arcomból a hajat. Nem szép nő, de kedves. Ideális kombináció. Most már az altatóorvos is mosolyog. Tetszik, hogy egy ilyen kis optimista csapat jött össze, tényleg.

- Én felelek a szívéért, - mondja, amin meg már én is mosolygok, mert azt azért a nyugtatók ellenére sem hiszem el, hogy pont én lennék az esete. 

Várunk. Számolok. Számolok és várunk. A műtőkben egyébként is számolni kell, az altatóorvosok mindig mondják, hogy akkor tessék számolni tíztől visszafelé. Én meg küzdök, akarok, intellektuális kereszteshadjárat ez, az elme küzdelme a mesterséges mámorral, de sosem jutok el az egyig. Igazából általában hatig se. Nem tudom, miért akarják ezt a számolást egyébként, talán a misztika miatt vagy hogy az ember ne essen ki az élet ritmusából míg alszik, de ennek most nincs jelentősége, mert unalmamban számolok. Azt próbálom kiszámolni, hányszor feküdtem már ebben a műtőben hanyatt, de nem sikerül. Feloldódnak a gondolataim a fényben.

Mire a doktor megérkezik, elmúlik a számolhatnékom. Komor, mint mindig, vagy komoly, ez nála szinte ugyanaz. Túl sokat volt már a halál közelében.

- Minden rendben van, ugye? - kérdezi. Mindig ezt kérdezi, mert az a megszállottsága, hogy a szavaknak hatalma van az életem fölött. Én persze legszívesebben azt mondanám neki, hogy ha minden rendben lenne, akkor sosem találkozunk mi ketten, de ez sem feltétlenül igaz, meg egyáltalán, ettől most kinek lenne jobb kedve. Azt hazudom, hogy minden rendben. Megfelelni vágyó ember vagyok, és osztozom a szavakkal kapcsolatos megszállottságán. 

Közben hallom, hogy a műszerek már pittyegnek és kerregnek. Ez van. Mai műtétünket a Siemens gyár támogatja. Kis taps. Köszönjük. Dobognék ön helyett egy kicsit szívességből, ha nem bánja. Kérem, csak nyugodtan, legyen meg az ön akarata.

Műtőben aludni egyébként nagyszerű dolog. Annak ellenére is az, hogy nyilván ez egy erőszakos alvás, a test átkényszerítése egy másik, jobb világba. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy erőszakmese. Ebben a mesében az altatószer jéghideg, mentolos varázsitala folyt végig a fáradt vénákon. Mojito a parton a szikrázó napfényben. Erre gondolok, amikor elalszom. Még az óceán zúgását is hallom, de az álom megint máshova visz, megint nem a partra, hanem a félhomályos nádasni konyhába, ahol Mari a mosogatónál áll, és amikor felém fordul, a kezeit a kötényébe törli. Ez is háromszázhatvan fok.

- Kávét?

- Köszönöm.

- Kalács is van, Tánti sütötte.

- Nem kell.

- Egyél már, mert megsértődik.

- Jajistenem. Egy szeletet akkor. Egyébként hol van?

- Hol lenne? A kertben. Nyolcvan évesen se fér a bőrébe.

- Sose fért.

- Na ja. És ti? Anyád?

- Megvan. Dolgozik. Fáj a dereka.

- Nem jön ki?

- Hétvégén majd.

- És apád bírja?

- Bírja. Ő sem tudna otthon ülni.

- Az igaz. Iszol valamit? Rendeset úgy értem.

- Nem. Feri?

- De városi lettél. Hát a földeken.

- Hoztam neked valamit születésnapodra. Ajándék.

- Bolond vagy. Minek ez nekem? Mit csináljak vele?

- Fényképeket.

- Aztán mit fényképezzek itt szerinted? A csirkéket az udvaron?

- Azt is lehet. Amit akarsz.

- Tényleg nem kellett volna. Na, de azért csak hazaértek a fiúk mielőtt elmész.

Ketten jönnek, Feri magas, testes férfi, Miklós inkább vállas. Fiatalabb is tizenöt évvel. Meglepetésgyerek, úgy mondják erre.

- Hát te?

- Csak beugrottam felköszönteni a feleséged.

- Miért nem szólsz előre? Úgy jössz ide, mint egy tolvaj.

- Ne kezdd, Feri. Nem voltam itthon. Ösztöndíj. De tényleg mennem kell.

- Mész ám az öreganyád lába szárát. Egy éve nem láttunk, Judit. Csak üzengetsz itt anyádékkal nekem. Hát mi vagyok én, valami ágrólszakadt napszámos? Miklós, te meg mit állsz itt, mint aki kísértetet lát? Hozzad már az üveg pálinkát. Nem is adtál neki inni semmit, Mari?

- Nem akart.

- Ne haragudj, de tényleg jobb, ha megyek.

- Na ne szórakozz velem! Itt maradsz vacsorára, nem vitatkozom. Te is, - szól a kifelé induló öccse után. - Ti tiszta hülyék vagytok mindketten? Mit kell itt haragudni egymásra?

Pedig nem haragszunk, ezt Feri rosszul tudja. Én legalábbis nem haragszom, csak szomorú vagyok inkább, mert most másképpen látom Miklóst, mint legutóbb; messzebbről, élesebben. Idegen lett, nem a részem már, és én sem vagyok a része. 

Egy éve még másmilyen volt. Kedves, mosolygós, szelíden meleg. Mindig közel volt hozzám, és mindig érezni akart. Legjobban azt szerettem, amikor átölelte a derekam hátulról, és a nyakamat csókolva azt suttogta, hogy tessék vigyázni kérem, még a végén megég a városi kisasszony kényes bőre a napon. Ilyenkor a haja a homlokába hullott izgalmában. 

Én minden évszakban szeretem a falu szagát, tavasszal is, ősszel is, de mégis nyáron a legjobban, mert olyankor szerelmes illatúra süti a nap a szénát, a nyári konyhának meg édes, ragacsos lekvárszaga van, pont mint a kívánásnak. Nem is csoda, hogy az emberek nyáron szeretnek egymásba, nem a téli savanyú földszagban.

Nekem a gyerekkorom nyarai mind itt voltak, ebben a csendes kis faluban, lent a völgyben, és másik nyarat, városit, középiskolás koromig nem is ismertem. Anyám küldött amint vége lett a tanításnak, könnyebb volt így neki, gondolom, apám meg egyetértett vele, nagyon helyes, érezzen a gyerek friss tehénszart is, ne csak a könyvek szagát. Ezt persze nem azért mondta, mintha nem szeretett volna olvasni, inkább csak azért, mert ő maga is falun nőtt fel, és a földet tanulta mindennél fontosabbnak. 

Ha jöttem nyaranta, leginkább Mariéknál szerettem, mert ők kényeztettek legjobban a meg nem született sajátjuk helyett. Hát igen, ilyen bölcs a gyerek, legelőször mindig önmagát nézi a szeretetben. Rajongtam értük, Mari anyám helyett is szeretett,  Feri meg mindig ott volt, amikor szükség volt rá, mindig türelmesen . Jó emberek, ezt mondták anyámék, és igazuk volt. 

- Aztán mikor lesz az a diploma?

- Júniusban.

- És mihez kezdesz vele?

- Tanítok. Németet.

- Még jó. Nagyon helyes. Jöhetnél ide a faluba is, ha volna iskola.

- De nincs.

- Nincs hát, az Isten verje meg. Nem születik itt már gyerek egy se. Elátkozott egy környék.

- Hallgass már, Feri.

- Engem te ne csitítgassál. Elátkozott hely, én mondom. Na mindegy. Talán majd jövő nyáron, a Miklóséknál végre.

- Nekem mennem kell, - áll fel az asztaltól az öccse, aki eddig egy szót sem szólt. - Korán lesz reggel.

- Jól van, menj csak. De vigyed le Juditot az országútig. Le ne késse a buszt.

- Jó.

- Nem kell levinned, letalálok egyedül is.

- Szállj be. 

Odakint sötét van és hideg. Ülünk az autóban, és nem szólunk. Van, hogy olyan csend tud lenni két ember között, hogy jobban fáj, mint az ütés.

- Megnősültem.

- Tudom.

- Nem így kellett volna ezt, Judit.

- De így lett.

- Megölted a fiamat.

- Hagyd abba.

- Miért öltél meg egy ártatlan gyereket? Miért nem szóltál?

- Nem öltem meg. Elvetéltem. Egyébként meg lányod lett volna. És nem kérdeztél.

Ilyenkor szoktam felébredni az altatásból, így aztán álmomban sosem kell megvárnom, mit mond Miklós, egyszerűen csak kiszállok, becsapom magam mögött az ajtót, és még éppen látom feltűnni a kanyarban a távolsági busz reflektorát. A mesterséges álmok mestereinek általában van érzékük a dramaturgiához.

Ma mégsincs kedvem kiszállni. Inkább ülök tovább az autóban, hallgatok, nézem, ahogy párásodik a szélvédő. Miklós kinyitja a száját, aztán becsukja, de nem tudom eldönteni, hogy ez most az altatószer miatt van, vagy tényleg nem mond semmit. A homlokán lüktet egy ér. Nagyon hangosan lüktet. Ezt azért legalább már furcsállom, az ember mégsem hallhatja a másik szívverését ilyen messziről. Aztán mégsem izgatom magam ezen, mert szeretem, hogy itt ülök mellette, és nézem. Ő is néz, nem szól semmit, az autót betölti a nyári széna illata. 

Nem tudom, mi történik, de hirtelen külön világ lettünk mi ketten, autóbuborékba zárt élet, színes, szélesvásznú magánkert. Ez már egy látomás, azt hiszem, de tetszik.

Messziről nézem magunkat, körülöttünk sötét és hideg az este, de abban a kis buborékban odalent fény van és meleg, odabent lüktet az élet, sötétzöld levelek hajtanak az ablak mellett, a bőrünket átmelegíti a szenvedély. Miklós már nem ősz, a haja barna csigákban hullik a homlokába, a szeme körül pedig eltűntek a boldogtalanság ráncai. 

Valahol messze belesípol az éjszakába egy vonat. Hosszan, figyelmeztetően, mintha fontos volna ez a jelzés, mintha hívna valakit, talán engem, de én most nem megyek vissza, nekem jó itt, biztonságban vagyok. Itt nincsenek is sínek.

Heti zizz

Káromkodós. Csak akkor olvasd, ha ez nem zavar.

Elindult a tanév, dőlnek a kedves és őrült elírások már megint. A heti iskolai összefoglaló címének apropójául is egy ilyen elírás, véletlen gondolati csomó szolgál, kedves Gofri kolleginánk év eleji gyűjtése: "A huszadik század a pszichozizmus alkonyát hozta." (Vagy valami ilyesmi, majd kijavít, ha erre jár.)
Szóval that's the end of the world week as we know it.

A heti összefoglalóban elég sok bánatos pillanatot lehetne felsorolni az iskolai mindennapokból, meg néhány szórakoztatót is, de szeptember ide vagy oda, egyszerűen bámulatosan sok baromság esett meg velünk már ebben az első két hétben.
Kezdjük a pozitívumokkal: tegnap megkaptam az órarendem. Igaz, az aktus kapcsán Bridget az irodájába invitált, ahol tájékoztatott, hogy visszakaptam a külhoni gyereket heti két órában. Jó, nem vagyok igazságos, mert tulajdonképpen miután leírta a papírjára, megkérdezte, hogy akarom-e. Ez egy kicsit persze olyan, mint amikor megdugják az embert, amikor nem akarja, aztán megkérdezik, hogy jó volt-e. Az ember mint olyan a csodákban hisz, meg önmaga isteni valójában. Bridget se nem olvas, se nem hallgat Borbély Szilárdot.
Na mindegy, egyeztettünk még a többiekkel kapcsolatban, így végül arra is szó került, hogy elolvasta ám a cikket, amit írtam, sőt alá is húzott benne pár dolgot (ezek szerint kinyomtatta???!!!). Például a diákjogokkal kapcsolatos mondatomat zölddel. Nem mertem megkérdezni, hogy volt-e valami, amit pirossal esetleg vagy két vonallal. Ja, hát mondjam még egyszer, hogy nem törődik velem.

Aztán itt vannak az új, kísérleti tankönyvek is. Igaz, én ezeket leginkább valami fizikai kísérletekhez tudnám inkább elképzelni mint segédlet, mondjuk ha éppen meg akarnánk állapítani a papír oldhatóságát alkoholban vagy valami hasonló. Persze mivel nekem nem kell ezekből tanítani, én tényleg csak az előnyeit élvezem, hiszen ennyit még nem röhögtünk tankönyveken az elmúlt húsz évben. Jó, kínunkban, de hát szerintem Örkényt a rosseb megeszi odalent, hogy ezeket a szövegeket nem volt ideje megírni. Oké, ez nem az egyperces, hanem a negyvenötperces mint műfaj, az igaz. Hát aki ezt röhögés nélkül meg tudja tanítani, az a tanár még nem született meg. Ebből is látszik, hogy az oktatási kormányzat prioritásként kezeli a pedagógusok hangulatának javítását. Helyes.

A munkahelyemen amúgy két jó dolog van, az egyik továbbra is a mi kis menedékünk, ahol négyen vagyunk csak, és ahol viszonylag nyugodtan lehetne dolgozni, ha nem lenne feszt óránk, kivéve persze a ki tud nagyobb baromságot felolvasni a kísérleti tankönyvből klubfoglalkozást, amikor a nyolc négyzetméter tömve van a röhögéstől fuldokló kollégákkal. Mondjuk Joe idén egy kicsit az agyamra megy, az első héten annyira szervilis volt, hogy már azon gondolkodtam, lendületesen elküldöm a picsába, de második hétre azért lehiggadt valamennyire, úgyhogy tegnap már együtt mentünk munkaegészségügyi vizsgálatra, és egészen normális ember reakcióit mutatta. A suli mögött bagózók mondjuk kicsit felvonták a szemöldöküket, vajon hova is húzunk mi ketten el tanítási időben a tanár úr kocsijával, de nem baj, a diák is gondolkodhat néha.
A vizsgálat egyébként a szokásos stílben zajlott, doktor doktor már nem ragaszkodott a melltartós szövegolvasásához, viszont annyira unta az egészet, hogy picit tartottam tőle, hogy az ötperces kimerítő vizsgálat alatt elalszik, és lefordul a székről. Ja igen, amúgy alkalmas vagyok két évig, de jövőre azért el kell menni pszichológushoz. Nem, nem kell megijedni, kurvára nem érdekel senkit a tanárok pszichés terhelése, egyszerűen csak ez a törvény. Joe-val meg is beszéltük, majd oda is együtt megyünk, és ha már nagyon unjuk a tanítást, akkor kidolgozunk egy felmentési stratégiát. Mármint az enyémet nyilván.

Ja igen, azért ne legyek ennyire egocentrikus, vannak ám diákok is. Mit mondjak, olyanok, amilyenek, de a barátaimon kívül még mindig ők azok, akikért ezt az egész cirkuszt mégiscsak érdemes csinálni még egy rövid ideig.  A kilencedikesek mint valami óvodáskülönítmény, de ezt leszámítva bájosak és helyesek. A nagyobbakat már ismerem, nekik nagyrészt jót tett a nyár, kivéve a végzős csoportot, akik hullanak szanaszét. Remélem, gyorsan összeszedik magukat.
Aztán itt vannak a felnőttek - érettségi utáni szakképzés. Valami hihetetlen mennyiségű diákot tanítok idén, és nagy részük fiú. A nevüket nem bírom megjegyezni, különösen a kis kompjúteres különítmény esetében, ott ugyanis tök idegen diákok vannak jórészt, értsd nem hozzánk jártak eddig, és mind ez a csinos, de egyelőre mindenféle különös ismertetőjel nélküli kisportolt, barna, rövid hajú, mosolygós kocka. Őket különben máris a szívembe zártam, a héten lenyomtam nekik egy kis számítógép-történeti előadást a TED-ről. (George Dyson tudománytörténész beszél a kezdetekről. Marha érdekes és vicces.) Egészen okosan és érdeklődve néztek rám, bár nyelvi problémáik szerintem voltak, de ezt jól kezelték. Mondjuk van két lány is, ők egy kicsit gyanakodva néztek, hogy akkor ezt most komolyan gondolom-e. Majd megszoknak.

Az jutott még eszembe egyébként a héten, és ez már egyáltalán nem ilyen optimista dolog, hogy mi a büdös életnek szívatják ezeket a gyerekeket a halálba? A rossebbnek kell nekik heti 35 órában fényesíteni a rezet a suliban. A bejárós felkel már sokszor ötkor, ül napszám a fasza kis órákon, aztán háromkor kiesik a suliból, hazavonszolja magát, eszik valamit és nekiáll tanulni. Egy felnőtt munkaidejét negyven órában korlátozzák. A gyerekét mennyiben? Hatvanban?  Mikor él ez a szerencsétlen? Mikor csinálja azt, amihez kedve van? Jövőre már tizenegyedikbe ér a terhelt generáció, nekik a harmincötre jönnek még a fakultációs órák, az esetleges verseny(vizsga)felkészítések vagy ha kevésbé szerencsés, akkor a korrepetálások. És akkor még nem sportolt semmit, nem találkozott a barátnőjével/barátjával, nem nézte csak úgy a falat otthon három órán keresztül, hogy összerakja, vajon mivégre is cseszte ide őt a teremtő erre a földre. Ez az egész egy baromság. Se játszani, se mozogni, se gondolkodni nem marad idő. Mondjuk ez is lehet egy cél, csak akkor azt meg nem úgy hívják, hogy oktatás, hanem hogy kiskorú veszélyeztetése. Hülye finnek, ők bezzeg ezt se így csinálják.

Más nincs, hétvégén dolgozni kell, de holnap talán lesz egy kis délutáni barátkozás az olvasóklubosokkal. Közben, hála az égnek, kisütött a nap, talán végre elfotózom a maradék két kockát a Lubitel hasából. Éppen ideje volna már.

Ja igen, legyen zene.

Esőnap

Nincs kedvem semmihez, csak ágyban szeretnék maradni egy bögre kávéval meg a könyvemmel. Régen ez olyan jól ment, tényleg. Néztem a nappaliból ki a fenyőfákra,  pirítottam egy bagelt, és délig mezítláb járkáltam a házban, pizsamában, könyvvel a kézben.
Tudom, az egy másik nappali volt egy másik országban, egy egészen más földrészen, ott fákra nézett a hátsó ablak is a mosogató fölött, és bár ott is szomorú voltam, ha esett, az egy másik, egy nyugodtabb szomorúság volt.
Az elmúlt napokban, főleg az eső illata miatt, visszatalált a szívem oda, ahol egyébként idegen vagyok. Vissza a ház mögötti deckhez, az iskolai büfé vaníliás kávéillatához, Lily kezének fertőtlenítőszagához, meg a kanapé idegenül is ismerős bőrének érintéséhez.
Ma reggel ott kellene lennem azon a másik földrészen, mert amikor esik, odatartozom.
Amúgy meg a fene megesz, hogy megszerezzem ezt a lemezt, de hiába.

Monszun

Na igen, átevezni. Valahonnan valahova. A fényből a sötétbe, a reggelből az estébe, a nyárból a télbe, a szabadságból a börtönbe. Vagy vissza. Ne nyavalyogjak már annyit. Legyen jövőképem.

Most a dátum miatt, meg egyébként is azon gondolkodtam, hogy kell-e felejteni. Nem tudom. A nemfelejtés arrogáns, a felejtés meg lemondás, mert ha felejt az ember, akkor mindent felejt, a vidámságot is, meg a gyengédséget is, nem csak a sírást, meg a nyomorúságot. Kellene egy emlékválogató. Olyasmire gondolok, mint régen a konzervgyárban a lyukas lemez, aminek a réseibe méret szerint potyogtak az uborkák. Akkor az emlékeknek meg az álmoknak (mert az álmok olyan emlékfélék) lennének ilyen előre kialakított rései, ahova beleeshetnének, és  akkor végre szét lennének válogatva méret és alak szerint. Egy vödör ronda, göcsörtös nemsikerülemlék, egy lavórnyi bántásemlék, egy kisebb, de zománcos lavórnyi betegségemlék (ezek bizonytalan, epeszínű, zselés állagú emlékek), és persze lenne egy nagy lábas nevetésemlék, egy porcelántálnyi (virágmintás) boldogóraemlék, egy kisebb tálnyi Istenemlék, a szerelememlékek meg mind külön csészékbe, mind egy kicsit más alakú és más színű. Ha így lehetne, csak a rondaemléket kellene elfelejteni. Igaz, annak meg nem sok értelme volna, mert akkor meg az ember mással se töltené az idejét, csak azon szorongana, nehogy véletlenül rossz edényt öntsön ki.

Más. Tegnap megjött az őszi monszun, de ez most jó. Végre olyan szeptemberi, olyan jólesően szomorú, mint egy nagybeteg halála. Megváltás nekünk az ősz. Mondjuk nem tudom, ki az a mi, akiknek, de az is mindegy, mert tegnap még megértő is voltam egy kollégámmal. Erre majd a későbbiekben figyeljek oda.

Más nincs, a hétvégét, meg a végleges órarendet várom. Utóbbit Godotnak neveztem el.

Váratlan

Úgy tetszik, váratlan látogatások szezonja van ebben az országban, illetve nem tetszik, mert jobb előre bejelentve látogatni, nem csak úgy rátörni az ajtót másokra. Jó, persze van, előfordul, hogy mégiscsak váratlanul megyünk, mert úgy adódik, de azt nem razziának hívják, hanem kellemes meglepetésnek. Kicsit más.
A mi hirtelen látogatásunkat Mihállyal öreg barátnőnknél például egyenesen P. Flashmobnak kereszteltük el tegnap. Amikor ugyanis reggel bepakoltam a fényképezőgépeimet a hátizsákomba, még nem tudtam, hogy baráti látogatásra megyek, akkor még úgy gondoltam, tanítás után kimegyek a tóhoz, sétálok, csinálok pár képet, és megpróbálok örülni a fénynek. Igen, van olyan, hogy az ember már reggel tisztában van vele, ez az egyetlen módja az életben maradásnak.
Szóval ez volt a terv, aztán nem ez lett. TSB mondta, hogy Mihálynak szar az órarendje, hogy tele van lyukkal, úgyhogy talán nap közben tudnak kávézni egyet. Nekik ez volt a tervük, de ez sem így lett. (Elég sok terv terv marad mostanában, biztos van Istennek egy feneketlen zsákja erre a célra.) Mihálynak ugyanis pont rosszkor voltak a lyukasórái az órarendben, így aztán végül én mentem vele, de nem kávézni, hanem egy könyvért a P. családhoz, (Ebben a hónapban András László könyvét olvassuk az olvasóklubban, és próbálok felhajtani minél több példányt a tagoknak.) aztán meg a tó körül sétálni egyet. Pontosítok, ez is csak terv maradt, mert a tóig már nem jutottunk el.
T., aki a múltkori vacsoracsatán még meglehetősen elgyötörtnek tűnt a hétheti nagyszülői szolgálat után, tegnapra kipihente magát, és megint az a mosolygós, magabiztos nő volt, akiért annyira rajongunk. Igen, rajongunk, én legalábbis biztosan, mert amióta ismerem, nagyjából olyan szeretnék lenni mint ő. Példakép igen, meg valahogy több is, világítótorony, aki azt mondja, ez a szárazföld, döntsd el, mit akarsz tenni, mész tovább vagy kikötsz. Azt hiszem, ő az, aki két mondat után mindig meg tudja mondani, mikor írtam meg rendesen a szöveget, és mikor alibiztem el az írást.
Mondanám, hogy fogadott anyám, de ez pont olyan hülyén hangzik, mint amikor a fogadott apámról beszélek. Az a helyzet, hogy nem érdekel, hülyén hangzik-e vagy sem, mert nagyjából ez az igazság akkor is, ha néha feldühít vagy pont jól látom a hibáit, meg ha néha azért ő is csinál dolgokat rosszul. (Egyébként meg már örökséget is kaptam tőle pár éve, mármint tárgyiasult örökséget, mert a szavait nyilván kezdetektől fogva. Azt mondta, rámhagyja a szép őzbőr kabátját még életében, biztos, ami biztos. Ez is olyan jellemző.)
Elkalandoztam. A lényeg az, tegnap felugrottunk hozzájuk a könyvért, aztán ebből az lett, hogy a sétát gyorsan kihúztuk a programok közül, és minden váratlanságunk ellenére kaptunk ebédet, így aztán a Mihály következő órájáig rendelkezésre álló időt evéssel, beszélgetéssel, fényképnézegetéssel és világmegváltással töltöttük. Jó volt. És nem csak azért volt jó, mert én mindig szeretek náluk lenni, hanem azért is, mert Mihály is szereti őket, és mivel ő nem tagja a vacsoracsata négyesünknek, nagyon ritkán jut el hozzájuk.
Egyébként is jó volt Mihállyal, olyan ritkán találkozunk mostanában, és úgy szeretem látni, amikor kevésbé feszült, amikor túl tud lépni a napi nyűglődéseken. Elnéztem tegnap is, ahogy ült a kanapén mellettem, és örültem, hogy együtt vagyunk, mert olyan gondtalan zsebre találtunk az időben, a Teraszon kívül is, ahol az ő arca is kisimult.
Aztán persze sietni kellett vissza, de Mihály, aki mostanában sokszor napokig nem hív, még vissza sem, ha százszor hívom, se, mert szinte mindig benne van valamiben, felhívott az órája után, hogy ő biciklivel lemegy a tóhoz mégis, látna még, van-e kedvem csatlakozni. Szerintem erre több, mint egy éve nem volt példa, de én akkor már egy szülői értekezleten ültem. Később aztán, már este, magamban mentem a vízhez a fogyatkozó fényben, de a délután emlékéből még pont maradt nálam annyi világosság, hogy nem tévedtem el.

Légjavító

Ezt a vonatablakon olvastam, mármint hogy légjavító berendezés, így a huszonegyedikből a századfordulóba fordulva vissza, néztem is, nem áll-e mögöttem egy szimpatikus fiatalember zsakettben, aki előző éjszaka elkártyázva a vagyonát éppen az én hozományomra vadászik, de nem.
Nem baj, légjavítani kell, ámbár előbb lég kellene, aztán volna esély a meglévő javítására, mert momentán, nem sok légnek vagyok birtokában. A reggeleim fuldoklással kezdődnek, az estéim fuldoklással fejeződnek be. A kettő közt igyekszem elosztani úgy uszkve ezerhetven tüsszentést. az ezerhetven mesebeli szám. Pont annyi, hogy még nem halsz bele, de már nem is élsz igazából.
Lehet, hogy alternatív légút kellene, egy légkopoltyú pollenszűrővel.
Olyan értékes dolog különben a levegő, és olyan kétségbeejtő, amikor nincs. A születés pillanatától annyit kell küzdeni, harcolni, légbuborékokra vadászni a szomorúság mocsaraiban, meg a kétségbeesés óceánjában. Az ember egész élete hajsza a levegőért.
Ha van halál, amitől, nem a ténytől, a formától, rettegek, az a fulladás. Milyen érthetetlen, hiszen hozzá lehetnék szokva, napi gyakorlatban vagyok, Ma reggel visszatértem a jógához. Kerestem két négyzetcenti szabad tüdőfelületet, és belélegeztem. Csodálatos érzés volt. Három másodperc élet. Pontosan az az érzés, mint amikor először merültem palackkal. A test tiltakozott, nem hitte el, hogy nem fullad meg, de amikor már túl sok széndioxid került az agyba, a felettes én kikapcsolta az ösztönöket, a test pedig az első adag sűrített levegő után újjászületett.
Merülni kellene megint amúgy is. Odalent örök csend van és béke. Mint az anyám méhe.

Édesidő

"Nem a templom vagy a tenger ideje ez, hanem az élet rövid, édes ideje ..."
Claudio Magris

Hát rövid, és ezt nem a nosztalgia, a józan ész mondatja velem. Persze mihez méri magát az ember, az sem mindegy, a csillagködökhöz vagy tudom is én, ahhoz az egy pillanathoz, amikor egy utolsó összehangolt vagonkattogást kiprésel még magából a végtelen csendben magára hagyott pitvarkamra. Mindentől függetlenül azt kell mondjam, a mindenség kurva nagy, el is veszne benne az ember, ha nem volna belecsomagolva az élet bájos, csíkos süteménypapírjába.
Édesidő van. Mint az eksztázis utáni néhány pillanat, olyan a ránk szabott életidő. Még a szavunk is, az édes elhúzódó első szótagjában a hosszú éééé azt mondja, kedvünk támad az életre. Kinek, mitől. A zenészek a zenében élik az eksztázist, más másban, ahogy sikerül, és ez minden nap eszembe jut, de nem csak Ravelről, néha egy fotóról is.

Most már minden nap őszebb van. Morzsolódik le a napfény a napokról, meglep, milyen hirtelensötétek az esték. Erre az előző évekből nem emlékeztem, de ez nem az előző évek, az emlékezet hibája. Legritkábban az elmúlásra akarunk emlékezni, legtöbbet az élettől terhes pillanatokra.

Úgy csinál itt mindenki, mintha legalábbis örökké élne, és nem kellene mindjárt meghalnia - ezt a mindennapi önteltségre mondta valaki tegnap. Igaz. Miniistenek földjén járok, egy országnyi görög panthenon, mélyfölddé alacsonyodott Olümposz. De ki emlékeztesse a politikust a halandóságára, ha nem a választója? Ha még egyáltalán lehet persze, mert a mélyföld bugyraiból aligha lát ki többé. Talán így is hal meg szegény, örök elégedetlenségben, csalódottan, mert van, ahonnan tényleg csak a trágyadombra nyílik kilátás. Felemelni a szívünket, az a legnehezebb.

Más. Megint hétfő van. Mostanában hirtelen jönnek a hétfők, figyelmeztetés nélkül. Több szabadság kellene, kevesebb kötelék. Azt olvastam a finn oktatási rendszerben az a klassz, hogy sok az iskolán kívüli, ne adj isten, szabadtéri foglalatosság. Mi ehhez képest osztálytermekbe kötözünk mindenkit, aki hagyja, és technikai eszközökkel akarjuk gúzsba kötni. Báb. A pillangó is mielőtt megszületik, a döntésre képtelen, másnak engedelmes ember is. Jó volna abban reménykedni, hogy szárnyat bontanak az új emberek.

Más nincs, napok óta Beck Zoli hangja lakik a fejemben. Mindegy mit énekel, a megküzdött, maradék, szomorúan kedves édesidőt hallom ki a hangjából. Sosem elég, és bár nem örömmel énekli, én ezen most mégis mosolygok. Az ember annyira élni akar az élet kedvéért, hogy az minden tragikuma ellenére is szívderítő. Kisvilág a mi világunk, igen. Még a végén megszeretem ezt a könyvet.

Túra

Hiányzik nekünk Iván. A mondat abszurditása mérhetetlen. Hogyan hiányozna az embernek bárki, akivel sosem beszélt, akivel sosem mosolygott össze a sarkon, akit sosem utált egy halvány pillanatig sem valami rosszkedvű, szürke reggel, és akit sosem ölelt magához? És mégis hiányzik. Pótolhatatlanul, nem múló, tompa fájdalommal. Mint egy éppen csak lyukas fog, olyan a hiány, fel se tűnik a mindennapokban, csak néha, valami csendes délutánon hasít az ember állkapcsába a fájdalom, hogy na igen, ő sincsen többé itt velünk.
Tegnap emléktúrát tartottunk hárman, akik szerettük, szeretjük a könyveit. Régóta terveztük, elmegyünk arra, amerre ő szokott, nézni az utcát kicsit, az ablakot, látni, amit ő látott, amikor kilépett a kapun és Budára indult. Mi is indultunk utána hát tegnap, lefelé a Pannónián, néztük a házakat, a könyvben emlegetett portálokat, megismertünk mindent a képekről is a mondatokból is. A hentesnél (Húsimádó) nem bírtuk tovább, bementünk. Én csak ácsorogtam némán, az útitársaim bátrabb, beszédesebb nők, beszélgetni kezdtek Pistivel, de hát így van ez, nekem már van hentesem, nehezen elegyedek szóba a máséval.
Pisti viszont szívesen mesélt, nem az íróról, az emberről, a barátról. Azt mondta, amit erről tulajdonképpen én is mindig gondolok, az ember legyen jó, az írás másodlagos. Neki Bächer Iván az ember jobban bejött, ezt így mondta, mert mire jó az, ha az ember jókat ír, közben meg nem jó ember. Azt mesélte nekünk, Ivánt mindenki szerette a környéken, se haragosa, se ellensége nem volt, és bár mosolygott, egy pillanatra elszomorodtak mind a csülkök és a karajok is pultban, mert azt ugyan nem mondta, de láttam a mosolyából, még minden nap hiányzik neki az ajtón belépő, magas, kék szemű férfi.

A Firkászban volt fogadalmunk inni egy fröccsöt, aminek nyitás után nem sokkal eleget is tettünk, de szomorúfröccs volt, olyan amitől az ember könnye kiszalad a szemzugból. Beszélgettünk csendesen, én magamban számoltam a halál óta sarokban gyűlő porszemeket, meg a meg nem írt sorokat, aztán inkább odébbálltunk, vittük a csendes szomorúságot kolbászt enni a büfésorra, belemerülni a forgatagba, cukorsokkot kapni a flódnitól és egy félreeső járdaszegélyen áfonyapálinkát inni. A Pozsonyi Piknik hangos forgataga és hömpölygő emberáradata mindenben a Bächer Ivánhoz kapcsolódó érzelmeim ellenpontja volt: túl sok.
Kettőkor aztán sétára indultunk egy kedves vezetővel, a csillagos házak közül néztünk meg jónéhányat, és bár a fiatal nő rendkívül felkészült volt, a séta idejét nem sikerült jól belőnie, így a tervezett másfél-két óra helyett hármat sétáltunk. Ez az én türelmemnek sok volt, mi a magunk részéről le is léptünk volna TSB-vel és a séta közben hozzánk csatlakozó Frankkel, de M. nem volt hajlandó köszönés nélkül csak úgy elmenni, úgyhogy végig kitartottunk.
A hosszú séta miatt végül minden olyan programról lemaradtunk, ami érdekelt volna minket a Piknikből, de legalább jól elfáradtunk. Így történt, hogy a tömegiszonyt, a szomjúságot és a fáradtságot oldandó megkerestük a Szilvakék paradicsom nevű éttermet, amire séta közben felfigyeltünk, és magunkba döntöttünk sok hosszúlépést, sőt mi TSB-vel két-két deci Feindl rozét is, mert ez lett az idei nyár kedvence. (Nekem nem csak ez, de én is szeretem.) Ettünk még egy-egy adag sültkrumplit, gyerek módjára ketchuppal, fáradt elégedettséggel, a pincér pedig elnézően mosolygott ránk, a piknikvendégekre vidékről.
Aztán visszametróztunk a Keletibe, vonatra ültünk, és hagytuk a fővárost magárasötétedni Ivántalanul.

Én nem ismertem Bächer Ivánt személyesen, sosem váltottam vele egyetlen egy szót sem, sosem láttam se messziről, se közelről, se szatyorral, se szatyor nélkül, de a túra után teljes és megingathatatlan bizonyossággal mondhatom, kedveltem volna. Nem az írót, az embert. Aztán még az is lehet, a könyveit egyáltalán szóba se hoztuk volna, míg együtt várunk szódacserére a CBA hátsó pultjánál.

Emléktúra - beharangozó

Rendben, a heti lélekzúzda után ma pihenjünk meg, engedjünk el minden ronda állatot (márhogy a bánatot, lásd EV karácsonyi nótáját). Ennek érdekében alkalmazzuk a Bergmann módszert. Ennek megfelelően a Pozsonyi Munkaközösség (TSB, egy Bächer Iván iránt rajongó kolléganő, akinek még nincs neve itt a blogon, de kedvelem, és én) Budapestre utazik ma reggel a korai vonattal, ahol aztán bejárja Újlipótváros zegeit és zugait, fotóz (én), fröccsöz (mindenki), hallgat, beszél, és egy picit, titkosan, arra vár, talán megpillantja Ivánt valami szatyorral a sarkon.
Jó lesz, meseterápia ez is, ha úgy veszem, élettörténeteket mesélnek azok az utcák, ahogy persze minden utca, minden ösvény, minden terecske a földön. Majd intek.

Életfogytiglan

Úgy harapok most magamba, mintha tehetnék rólad vagy érted bármit, pedig nem tehetek, te sem tehetsz, se rólam, se értem, és nem is tehettünk soha. Ez kikötés kellett volna legyen, tudom, csak pont kikötésünk nem volt, legfeljebb a csendes elmélkedés mint értelmezési tartomány. Hát látod, nem tudom, mit mondjak, mert tényleg sajnálom, szólni kellett volna már az első pillanatban, mondani neked rögtön, mert én ezt megtanultam már gyerekként éjszaka a falnak fordulva, ismételve ezerszer, hogy a tett mindennek a halála, még a szereteté is, a nemtett pedig örök élet, megnyugvás. Nincs mentségem, nem felejtettem el, milyen kár ez is, hogy az ember nem felejt olyan könnyen, mint szeretne. Nevezetes különbségek egy: én nem vagyok te.
Nem, egy kétismeretlenes egyenlőtlenségnek tényleg nincs megoldása a valós életek halmazán, az ember tanulja meg a matematikát egy életre, legyen szíves, mert az irracionalitás tényleg nem szám, és még csak nem is számít.
Én úgy emlékszem, azt is megtanították nekem már régen, a fájdalmat csillapító fájdalom beesési szöge egy, a születés után kilencven fokban a kutacsba vert acéldarab. Olyankor még nincs ellenállás, nincs csontszövet, amit szakítani kell, és kötni sincs mit, legfeljebb a pillanat falra vetülő árnyékát az időhöz. Így lehetne csak, másképp nem, hogy minden hibának elejét vegye az ember örökre,  így lehetne még a születés pillanatában bűntelenségre kárhoztatni a pillanatnyi életet.
De mi, se mi ketten, se úgy általában bárkik, nem akartunk se bűntelennek, se büntetlennek, se hibátlannak maradni, és nem akartuk, hogy ne kelljen soha bocsánatot kérni vagy megbánni semmit. Aki bűntelen, az állat, az ember csak, aki minden nap hibázik. Ostobaságunk büntetése és őszinteségünk jutalma egyszerre a világban letöltendő tényleges életfogytiglan.

Tintakék

Az ég sokszor. Az érkező világvége, a felgyűrődő szürke felhő megtépett széle, a visszapillantó tükörben az elmúlt szerelmek összecsapódó felhőhullámai az utca végén. Mindennapi katasztrófafilmjeink, a harag napjai, Armageddonnak mondjuk, mert ez is utolsó ítélet, vagy egy utolsó kísérlet, csak hány csapás még, hány lovas a lovon, hány apokalipszis a végig, hány sötét hajnal az újjászületésig.
Az óceán is. A mélyből felöklendezett sós tengertartalom. A tömeg, az ellenállást nem ismerő áramlás, a felkavarodó sors, a jelzőoszlopok köré gyűlő hordalék, az időmosta homok ahogy fut ki a lábunk alól, Isten indokolható haragja, meg az indokolhatatlan is, a hideg vízben lebegő test, a testben a bentszorult levegőbuborék, kelljfeljancsi, hány órára, hány napra, hány percre, hány halálra és hány nevetésre még.
A szemed néha. Bár a szemed inkább akvarell, azt hiszem, nem tinta, a harag sötétje kiszaladt a szíved felé, ott gyűlik fel, mint bőr alá az örömtelenül alvadó vér. Tintakék szív, tintakék élet, mellkasi zivatarcella. Kardiológiai főosztály.
Az éjszaka. A reménytelenség mozdulatlan kékje, aztán meglepetésvendégnek csendes hajnali álom, ebben végre nem fuldoklom, csak hanyatt fekve nézem a vérrögmentes eget, látod, ez is kék, ez is tinta, mégis szebb szavakat lehet vele írni, mint a másikkal.

El a fejekkel

Ünneplek. A kedvem nem sokkal jobb, mint tegnap, de befejeztem életem legterhesebb fordítását, amiben komolyan mondom egyszerűen módszertanilag megvilágosodtam. Az ember töri magát, továbbképzésekre jár, holott elég volna megismerni kollégáim korszakalkotó módszertani munkásságát.
Mivel tekintettel vagyok a blogolvasók mentális egészségére, és az otthon vélhetően fellelhető alkohol korlátos mennyiségére csak egy aprócska idézetet engedjetek meg:
Methods:
demonstration
filling out documents 
wearing business clothes
"working” 
self-evaluation by team-members.
Már a "working" (sic!) mint módszer is felcsigázta az érdeklődésem, és az üzleti öltözék viselése mint pedagógiai módszer se kutya. Ami azonban a munkatársak általi önértékelést illeti, ott azért picit elakadtam, persze nyilván egy mindenkiért van, szóval amit a másik mond, azt gondolom én is. Vagy valami ilyesmi.Na ez hat sor volt, ebből fordítottam tíz oldalt. Igaz, hogy sok dolog ismétlődött, szóval ... na de akkor is. A végére már nem akartam öngyilkos lenni, de mindenképpen menekülőre fognám lassan. Vagy inkább gyorsan.

Más. Énnekem annyi bajom van a mondásokkal. Pontosabban a hogyanmondjamokkal. Sokszor nem tudom, hogyan kell mondani dolgokat, máskor meg nem is kell mondjam, mégis ráérez a másik, mire gondolok éppen. Igazi megnyugvás tud lenni. Vagy hogy is mondjam, összehangolódás. Megint nem tudom hogyan mondani. Nem csak a szeretést, a bármit. Mindegy. Nincs jelentősége.

Más nincs, káosz van. Tényleg veszett a világ. Próbálok elvonatkoztatni, elzárkózni, de alig lehet. Ma egy emailben azt írtam valakinek, "El a fejjel!" Az F betű beragad a billentyűzetemen. Alászorult valami bánat megint. De azt írta, így jobb, mert igen: "el a fejjel az értelemtől, gondolatoktól, tökéletességtől, tudástól, el a fejjel mindentől ami "neadjisten" a színvonalat jelenti." Igen, így is, de leginkább el a fejjel, elő a szívvel és a bátorsággal .

Szeptemberegy

Jól van, minden, ami elromolhat egy szeptember elsején, el is romlott. Persze nem, mert például nem én karamboloztam a nagy kereszteződésben a felhőszakadás és a közlekedési káosz tetőpontján, szóval lehetne ez rosszabb is.
Az idei őszi monszun első napján tehát elindult az iskolaév. Én csak az esőre gondolok, a csatornákból visszaöklendezett sáros vízre, meg arra, hogy ne kössem fel magam rögtön első nap. Ezeket pozitív gondolatoknak számítom most be, hátha a héten lesz ennél rosszabb is. (Mindig van rosszabb.)

Más. Lesz új blog. Gyűjteményes, de hívtak, írjak oda is. 13. emelet, ez a neve, de még nem írtam oda semmit, mert még csak bétában van, de szép különben. Saját másik blogon is gondolkodom, túl régóta lakom itt.

Ma Kistehént hallgatok egész délelőtt. Meg kell keresnem az idei évhez rendelt türelmet. Semmihez és senkihez nincs amúgy.

Közben a Gittre írtam Szántó T. Gábor regényéről. (KATT)

Más ötletem nincs. Hallgass.