Úgy harapok most magamba, mintha tehetnék rólad vagy érted bármit, pedig nem tehetek, te sem tehetsz, se rólam, se értem, és nem is tehettünk soha. Ez kikötés kellett volna legyen, tudom, csak pont kikötésünk nem volt, legfeljebb a csendes elmélkedés mint értelmezési tartomány. Hát látod, nem tudom, mit mondjak, mert tényleg sajnálom, szólni kellett volna már az első pillanatban, mondani neked rögtön, mert én ezt megtanultam már gyerekként éjszaka a falnak fordulva, ismételve ezerszer, hogy a tett mindennek a halála, még a szereteté is, a nemtett pedig örök élet, megnyugvás. Nincs mentségem, nem felejtettem el, milyen kár ez is, hogy az ember nem felejt olyan könnyen, mint szeretne. Nevezetes különbségek egy: én nem vagyok te.
Nem, egy kétismeretlenes egyenlőtlenségnek tényleg nincs megoldása a valós életek halmazán, az ember tanulja meg a matematikát egy életre, legyen szíves, mert az irracionalitás tényleg nem szám, és még csak nem is számít.
Én úgy emlékszem, azt is megtanították nekem már régen, a fájdalmat csillapító fájdalom beesési szöge egy, a születés után kilencven fokban a kutacsba vert acéldarab. Olyankor még nincs ellenállás, nincs csontszövet, amit szakítani kell, és kötni sincs mit, legfeljebb a pillanat falra vetülő árnyékát az időhöz. Így lehetne csak, másképp nem, hogy minden hibának elejét vegye az ember örökre, így lehetne még a születés pillanatában bűntelenségre kárhoztatni a pillanatnyi életet.
De mi, se mi ketten, se úgy általában bárkik, nem akartunk se bűntelennek, se büntetlennek, se hibátlannak maradni, és nem akartuk, hogy ne kelljen soha bocsánatot kérni vagy megbánni semmit. Aki bűntelen, az állat, az ember csak, aki minden nap hibázik. Ostobaságunk büntetése és őszinteségünk jutalma egyszerre a világban letöltendő tényleges életfogytiglan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése