Türelmi idő

Az idő nagy mágus, ezt szokták mondani, pedig talán nem is az idő varázsol, hanem az ember, az idő csak eszköz.
Pár napja azon gondolkodom, hova folyik el a kezem közül az idő, miért érzem úgy, hogy nem haladok sehova, vagy ha haladok is, kínkeservvel, mint a rossz álmokban, a lábam beleragad a most mocsarába, húz vissza, én meg elfáradok. Persze rájöttem, hogy ez nem így igaz egészen, elég sok mindent csinálok, talán csak nem a kedvemre való dolgokat, ezért vagyok elégedetlen. Hiába, nehéz visszaszokni a nyári szabad időbeosztás után ebbe a 45 percekre, meg határidős feladatokra szabdalt világba. Ki kellene találni valami módszert, amitől ez az egész nem fáj ennyire.
Most reggel elolvastam egy volt kollégám levelét, Svédországból írt, szeptemberben települtek ki, és picit irigy voltam. Főleg a képek miatt. Felháborítóan gyönyörű a tó, ami mellett laknak. Bergmann jutott róla eszembe, meg hogy csoda jókat lehetne ott sétálni. Ott aztán minden démonomtól megszabadulnék. (Vagy nem.)
Más, tegnap kulturálódtunk. Weiszer Alinda beszélgetett két íróval, egyikük Egressy Zoltán, a másikuk pedig M. Nagy Miklós volt. Nekem így első látásra Egressy nagyon szimpatikusnak tűnt, a könyvéhez pedig, Százezer eperfa, kedvet kaptam. Szerinte el fogom olvasni. A beszélgetés is jó volt,  a társaság is (Emma és TSB), és a Nappali is jobban tetszik most, hogy megnagyobbították a teret. Amúgy nem maradtunk sokáig, én hamar elálmosodom esténként, a Magris könyvből is csak pár oldalt olvasok, aztán elalszom.
Különben meg az összes gyerekem nyűgös, mindenki joggal. Hirtelen olyan érzésem lett tegnap, mintha valami kilátástalan november lenne. Filmeket kellene néznem, meg össze kellene kaparni egy kis időt saját magamra. Nem jó mindig csak kifelé élni.
Más nincs. Pályázok mindenfélékre, meg küzdök Bridget-tel. Néha sírni tudnék tőle.
Mindenhez türelem kell, magamhoz és a világhoz is, meg az időhöz is persze. Azt tudom most elképzelni, hogy egyszer írok erről egy regényt, és az pont olyan hangulatú lesz, mint ez a zene.