Édesidő

"Nem a templom vagy a tenger ideje ez, hanem az élet rövid, édes ideje ..."
Claudio Magris

Hát rövid, és ezt nem a nosztalgia, a józan ész mondatja velem. Persze mihez méri magát az ember, az sem mindegy, a csillagködökhöz vagy tudom is én, ahhoz az egy pillanathoz, amikor egy utolsó összehangolt vagonkattogást kiprésel még magából a végtelen csendben magára hagyott pitvarkamra. Mindentől függetlenül azt kell mondjam, a mindenség kurva nagy, el is veszne benne az ember, ha nem volna belecsomagolva az élet bájos, csíkos süteménypapírjába.
Édesidő van. Mint az eksztázis utáni néhány pillanat, olyan a ránk szabott életidő. Még a szavunk is, az édes elhúzódó első szótagjában a hosszú éééé azt mondja, kedvünk támad az életre. Kinek, mitől. A zenészek a zenében élik az eksztázist, más másban, ahogy sikerül, és ez minden nap eszembe jut, de nem csak Ravelről, néha egy fotóról is.

Most már minden nap őszebb van. Morzsolódik le a napfény a napokról, meglep, milyen hirtelensötétek az esték. Erre az előző évekből nem emlékeztem, de ez nem az előző évek, az emlékezet hibája. Legritkábban az elmúlásra akarunk emlékezni, legtöbbet az élettől terhes pillanatokra.

Úgy csinál itt mindenki, mintha legalábbis örökké élne, és nem kellene mindjárt meghalnia - ezt a mindennapi önteltségre mondta valaki tegnap. Igaz. Miniistenek földjén járok, egy országnyi görög panthenon, mélyfölddé alacsonyodott Olümposz. De ki emlékeztesse a politikust a halandóságára, ha nem a választója? Ha még egyáltalán lehet persze, mert a mélyföld bugyraiból aligha lát ki többé. Talán így is hal meg szegény, örök elégedetlenségben, csalódottan, mert van, ahonnan tényleg csak a trágyadombra nyílik kilátás. Felemelni a szívünket, az a legnehezebb.

Más. Megint hétfő van. Mostanában hirtelen jönnek a hétfők, figyelmeztetés nélkül. Több szabadság kellene, kevesebb kötelék. Azt olvastam a finn oktatási rendszerben az a klassz, hogy sok az iskolán kívüli, ne adj isten, szabadtéri foglalatosság. Mi ehhez képest osztálytermekbe kötözünk mindenkit, aki hagyja, és technikai eszközökkel akarjuk gúzsba kötni. Báb. A pillangó is mielőtt megszületik, a döntésre képtelen, másnak engedelmes ember is. Jó volna abban reménykedni, hogy szárnyat bontanak az új emberek.

Más nincs, napok óta Beck Zoli hangja lakik a fejemben. Mindegy mit énekel, a megküzdött, maradék, szomorúan kedves édesidőt hallom ki a hangjából. Sosem elég, és bár nem örömmel énekli, én ezen most mégis mosolygok. Az ember annyira élni akar az élet kedvéért, hogy az minden tragikuma ellenére is szívderítő. Kisvilág a mi világunk, igen. Még a végén megszeretem ezt a könyvet.