Háromszázhatvan fok

Nem tudom, miért ez a név ugrott be elsőre, de végül is mindegy, mondhatom azt is, hogy Máriának hívták. 

Azt hiszem, nem is az arca hasonlított valakire, azt hirtelen nem is láttam tisztán, ahogy fordult ki a műtő reflektorának fényköréből, inkább a kézmozdulatában volt valami, ami a nagyanyámra emlékeztetett benne. Ahogy a fertőtlenítő után nyúlt, meg az a tökéletes kör is, amit a csuklója leírt a víz alatt. Ugyanaz a kör, ugyanaz a háromszázhatvan fok, ugyanaz az ergonomikus mozdulatsor, ahogyan a mama mosogatás után megtörölte a kezét a kötényében.

- Nahát Judit, megismer?

Állt fölöttem Mária zöldben, a feje körül műtőfényglória. Minden szentnek felém hajlik a keze.

- Ne haragudjon ...

- Nem baj, a ruha miatt van ám. Petra anyukája vagyok. Kerekes Petra, tudja. Hat éve érettségizett. A tanárnő tanította két évig. Most kint élnek Angliában, van már gyerek is, kisfiú, Tamás nagyon rendes, lesz esküvő is, ha kicsit egyenesbe jönnek.

- Értem. Nagyon örülök, - mondom, bár nem tudom, ki az a Kerekes Petra. Ettől még örülhetek.

- Minden rendben lesz ám, nem kell izgulni. Péter mindent elmagyarázott, ugye?

- Igen.

Péter tényleg mindent elmagyarázott a maga lakonikus módján, de nem tudom, miből gondolja azt bárki, hogy ha az embernek mindent elmagyaráznak, akkor érti is azt, amit mondtak neki. Ez valami egészségügyi mítosz lehet. A kinyilatkoztatás mítosza. Pedig én a magam részéről már azt se értem, miért nincs manapság egy tisztességes, kényelmes műtőasztal.

- A speciális műtétekhez ezt használjuk, - mondja a mentazöld Mária, és úgy beszél hozzám, mintha debil lennék. Lehet, hogy azért ilyen kedves, mert magasabb fejkvóta jár a hülyékre? Nem baj, biztos ő sem értett annak idején egy kukkot se abból, amit én magyaráztam fogadóórán. Úgy éljük le az életünket, hogy felét se értjük annak, amit mondanak nekünk.

Mária egyébként profi, azt meg kell hagyni. Pillanatok alatt talál vénát, pedig aztán az enyémek nem szívesen mutogatják magukat senkinek, beköti a kanült, aztán rám mosolyog és kisimogatja az arcomból a hajat. Nem szép nő, de kedves. Ideális kombináció. Most már az altatóorvos is mosolyog. Tetszik, hogy egy ilyen kis optimista csapat jött össze, tényleg.

- Én felelek a szívéért, - mondja, amin meg már én is mosolygok, mert azt azért a nyugtatók ellenére sem hiszem el, hogy pont én lennék az esete. 

Várunk. Számolok. Számolok és várunk. A műtőkben egyébként is számolni kell, az altatóorvosok mindig mondják, hogy akkor tessék számolni tíztől visszafelé. Én meg küzdök, akarok, intellektuális kereszteshadjárat ez, az elme küzdelme a mesterséges mámorral, de sosem jutok el az egyig. Igazából általában hatig se. Nem tudom, miért akarják ezt a számolást egyébként, talán a misztika miatt vagy hogy az ember ne essen ki az élet ritmusából míg alszik, de ennek most nincs jelentősége, mert unalmamban számolok. Azt próbálom kiszámolni, hányszor feküdtem már ebben a műtőben hanyatt, de nem sikerül. Feloldódnak a gondolataim a fényben.

Mire a doktor megérkezik, elmúlik a számolhatnékom. Komor, mint mindig, vagy komoly, ez nála szinte ugyanaz. Túl sokat volt már a halál közelében.

- Minden rendben van, ugye? - kérdezi. Mindig ezt kérdezi, mert az a megszállottsága, hogy a szavaknak hatalma van az életem fölött. Én persze legszívesebben azt mondanám neki, hogy ha minden rendben lenne, akkor sosem találkozunk mi ketten, de ez sem feltétlenül igaz, meg egyáltalán, ettől most kinek lenne jobb kedve. Azt hazudom, hogy minden rendben. Megfelelni vágyó ember vagyok, és osztozom a szavakkal kapcsolatos megszállottságán. 

Közben hallom, hogy a műszerek már pittyegnek és kerregnek. Ez van. Mai műtétünket a Siemens gyár támogatja. Kis taps. Köszönjük. Dobognék ön helyett egy kicsit szívességből, ha nem bánja. Kérem, csak nyugodtan, legyen meg az ön akarata.

Műtőben aludni egyébként nagyszerű dolog. Annak ellenére is az, hogy nyilván ez egy erőszakos alvás, a test átkényszerítése egy másik, jobb világba. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy erőszakmese. Ebben a mesében az altatószer jéghideg, mentolos varázsitala folyt végig a fáradt vénákon. Mojito a parton a szikrázó napfényben. Erre gondolok, amikor elalszom. Még az óceán zúgását is hallom, de az álom megint máshova visz, megint nem a partra, hanem a félhomályos nádasni konyhába, ahol Mari a mosogatónál áll, és amikor felém fordul, a kezeit a kötényébe törli. Ez is háromszázhatvan fok.

- Kávét?

- Köszönöm.

- Kalács is van, Tánti sütötte.

- Nem kell.

- Egyél már, mert megsértődik.

- Jajistenem. Egy szeletet akkor. Egyébként hol van?

- Hol lenne? A kertben. Nyolcvan évesen se fér a bőrébe.

- Sose fért.

- Na ja. És ti? Anyád?

- Megvan. Dolgozik. Fáj a dereka.

- Nem jön ki?

- Hétvégén majd.

- És apád bírja?

- Bírja. Ő sem tudna otthon ülni.

- Az igaz. Iszol valamit? Rendeset úgy értem.

- Nem. Feri?

- De városi lettél. Hát a földeken.

- Hoztam neked valamit születésnapodra. Ajándék.

- Bolond vagy. Minek ez nekem? Mit csináljak vele?

- Fényképeket.

- Aztán mit fényképezzek itt szerinted? A csirkéket az udvaron?

- Azt is lehet. Amit akarsz.

- Tényleg nem kellett volna. Na, de azért csak hazaértek a fiúk mielőtt elmész.

Ketten jönnek, Feri magas, testes férfi, Miklós inkább vállas. Fiatalabb is tizenöt évvel. Meglepetésgyerek, úgy mondják erre.

- Hát te?

- Csak beugrottam felköszönteni a feleséged.

- Miért nem szólsz előre? Úgy jössz ide, mint egy tolvaj.

- Ne kezdd, Feri. Nem voltam itthon. Ösztöndíj. De tényleg mennem kell.

- Mész ám az öreganyád lába szárát. Egy éve nem láttunk, Judit. Csak üzengetsz itt anyádékkal nekem. Hát mi vagyok én, valami ágrólszakadt napszámos? Miklós, te meg mit állsz itt, mint aki kísértetet lát? Hozzad már az üveg pálinkát. Nem is adtál neki inni semmit, Mari?

- Nem akart.

- Ne haragudj, de tényleg jobb, ha megyek.

- Na ne szórakozz velem! Itt maradsz vacsorára, nem vitatkozom. Te is, - szól a kifelé induló öccse után. - Ti tiszta hülyék vagytok mindketten? Mit kell itt haragudni egymásra?

Pedig nem haragszunk, ezt Feri rosszul tudja. Én legalábbis nem haragszom, csak szomorú vagyok inkább, mert most másképpen látom Miklóst, mint legutóbb; messzebbről, élesebben. Idegen lett, nem a részem már, és én sem vagyok a része. 

Egy éve még másmilyen volt. Kedves, mosolygós, szelíden meleg. Mindig közel volt hozzám, és mindig érezni akart. Legjobban azt szerettem, amikor átölelte a derekam hátulról, és a nyakamat csókolva azt suttogta, hogy tessék vigyázni kérem, még a végén megég a városi kisasszony kényes bőre a napon. Ilyenkor a haja a homlokába hullott izgalmában. 

Én minden évszakban szeretem a falu szagát, tavasszal is, ősszel is, de mégis nyáron a legjobban, mert olyankor szerelmes illatúra süti a nap a szénát, a nyári konyhának meg édes, ragacsos lekvárszaga van, pont mint a kívánásnak. Nem is csoda, hogy az emberek nyáron szeretnek egymásba, nem a téli savanyú földszagban.

Nekem a gyerekkorom nyarai mind itt voltak, ebben a csendes kis faluban, lent a völgyben, és másik nyarat, városit, középiskolás koromig nem is ismertem. Anyám küldött amint vége lett a tanításnak, könnyebb volt így neki, gondolom, apám meg egyetértett vele, nagyon helyes, érezzen a gyerek friss tehénszart is, ne csak a könyvek szagát. Ezt persze nem azért mondta, mintha nem szeretett volna olvasni, inkább csak azért, mert ő maga is falun nőtt fel, és a földet tanulta mindennél fontosabbnak. 

Ha jöttem nyaranta, leginkább Mariéknál szerettem, mert ők kényeztettek legjobban a meg nem született sajátjuk helyett. Hát igen, ilyen bölcs a gyerek, legelőször mindig önmagát nézi a szeretetben. Rajongtam értük, Mari anyám helyett is szeretett,  Feri meg mindig ott volt, amikor szükség volt rá, mindig türelmesen . Jó emberek, ezt mondták anyámék, és igazuk volt. 

- Aztán mikor lesz az a diploma?

- Júniusban.

- És mihez kezdesz vele?

- Tanítok. Németet.

- Még jó. Nagyon helyes. Jöhetnél ide a faluba is, ha volna iskola.

- De nincs.

- Nincs hát, az Isten verje meg. Nem születik itt már gyerek egy se. Elátkozott egy környék.

- Hallgass már, Feri.

- Engem te ne csitítgassál. Elátkozott hely, én mondom. Na mindegy. Talán majd jövő nyáron, a Miklóséknál végre.

- Nekem mennem kell, - áll fel az asztaltól az öccse, aki eddig egy szót sem szólt. - Korán lesz reggel.

- Jól van, menj csak. De vigyed le Juditot az országútig. Le ne késse a buszt.

- Jó.

- Nem kell levinned, letalálok egyedül is.

- Szállj be. 

Odakint sötét van és hideg. Ülünk az autóban, és nem szólunk. Van, hogy olyan csend tud lenni két ember között, hogy jobban fáj, mint az ütés.

- Megnősültem.

- Tudom.

- Nem így kellett volna ezt, Judit.

- De így lett.

- Megölted a fiamat.

- Hagyd abba.

- Miért öltél meg egy ártatlan gyereket? Miért nem szóltál?

- Nem öltem meg. Elvetéltem. Egyébként meg lányod lett volna. És nem kérdeztél.

Ilyenkor szoktam felébredni az altatásból, így aztán álmomban sosem kell megvárnom, mit mond Miklós, egyszerűen csak kiszállok, becsapom magam mögött az ajtót, és még éppen látom feltűnni a kanyarban a távolsági busz reflektorát. A mesterséges álmok mestereinek általában van érzékük a dramaturgiához.

Ma mégsincs kedvem kiszállni. Inkább ülök tovább az autóban, hallgatok, nézem, ahogy párásodik a szélvédő. Miklós kinyitja a száját, aztán becsukja, de nem tudom eldönteni, hogy ez most az altatószer miatt van, vagy tényleg nem mond semmit. A homlokán lüktet egy ér. Nagyon hangosan lüktet. Ezt azért legalább már furcsállom, az ember mégsem hallhatja a másik szívverését ilyen messziről. Aztán mégsem izgatom magam ezen, mert szeretem, hogy itt ülök mellette, és nézem. Ő is néz, nem szól semmit, az autót betölti a nyári széna illata. 

Nem tudom, mi történik, de hirtelen külön világ lettünk mi ketten, autóbuborékba zárt élet, színes, szélesvásznú magánkert. Ez már egy látomás, azt hiszem, de tetszik.

Messziről nézem magunkat, körülöttünk sötét és hideg az este, de abban a kis buborékban odalent fény van és meleg, odabent lüktet az élet, sötétzöld levelek hajtanak az ablak mellett, a bőrünket átmelegíti a szenvedély. Miklós már nem ősz, a haja barna csigákban hullik a homlokába, a szeme körül pedig eltűntek a boldogtalanság ráncai. 

Valahol messze belesípol az éjszakába egy vonat. Hosszan, figyelmeztetően, mintha fontos volna ez a jelzés, mintha hívna valakit, talán engem, de én most nem megyek vissza, nekem jó itt, biztonságban vagyok. Itt nincsenek is sínek.