Váratlan

Úgy tetszik, váratlan látogatások szezonja van ebben az országban, illetve nem tetszik, mert jobb előre bejelentve látogatni, nem csak úgy rátörni az ajtót másokra. Jó, persze van, előfordul, hogy mégiscsak váratlanul megyünk, mert úgy adódik, de azt nem razziának hívják, hanem kellemes meglepetésnek. Kicsit más.
A mi hirtelen látogatásunkat Mihállyal öreg barátnőnknél például egyenesen P. Flashmobnak kereszteltük el tegnap. Amikor ugyanis reggel bepakoltam a fényképezőgépeimet a hátizsákomba, még nem tudtam, hogy baráti látogatásra megyek, akkor még úgy gondoltam, tanítás után kimegyek a tóhoz, sétálok, csinálok pár képet, és megpróbálok örülni a fénynek. Igen, van olyan, hogy az ember már reggel tisztában van vele, ez az egyetlen módja az életben maradásnak.
Szóval ez volt a terv, aztán nem ez lett. TSB mondta, hogy Mihálynak szar az órarendje, hogy tele van lyukkal, úgyhogy talán nap közben tudnak kávézni egyet. Nekik ez volt a tervük, de ez sem így lett. (Elég sok terv terv marad mostanában, biztos van Istennek egy feneketlen zsákja erre a célra.) Mihálynak ugyanis pont rosszkor voltak a lyukasórái az órarendben, így aztán végül én mentem vele, de nem kávézni, hanem egy könyvért a P. családhoz, (Ebben a hónapban András László könyvét olvassuk az olvasóklubban, és próbálok felhajtani minél több példányt a tagoknak.) aztán meg a tó körül sétálni egyet. Pontosítok, ez is csak terv maradt, mert a tóig már nem jutottunk el.
T., aki a múltkori vacsoracsatán még meglehetősen elgyötörtnek tűnt a hétheti nagyszülői szolgálat után, tegnapra kipihente magát, és megint az a mosolygós, magabiztos nő volt, akiért annyira rajongunk. Igen, rajongunk, én legalábbis biztosan, mert amióta ismerem, nagyjából olyan szeretnék lenni mint ő. Példakép igen, meg valahogy több is, világítótorony, aki azt mondja, ez a szárazföld, döntsd el, mit akarsz tenni, mész tovább vagy kikötsz. Azt hiszem, ő az, aki két mondat után mindig meg tudja mondani, mikor írtam meg rendesen a szöveget, és mikor alibiztem el az írást.
Mondanám, hogy fogadott anyám, de ez pont olyan hülyén hangzik, mint amikor a fogadott apámról beszélek. Az a helyzet, hogy nem érdekel, hülyén hangzik-e vagy sem, mert nagyjából ez az igazság akkor is, ha néha feldühít vagy pont jól látom a hibáit, meg ha néha azért ő is csinál dolgokat rosszul. (Egyébként meg már örökséget is kaptam tőle pár éve, mármint tárgyiasult örökséget, mert a szavait nyilván kezdetektől fogva. Azt mondta, rámhagyja a szép őzbőr kabátját még életében, biztos, ami biztos. Ez is olyan jellemző.)
Elkalandoztam. A lényeg az, tegnap felugrottunk hozzájuk a könyvért, aztán ebből az lett, hogy a sétát gyorsan kihúztuk a programok közül, és minden váratlanságunk ellenére kaptunk ebédet, így aztán a Mihály következő órájáig rendelkezésre álló időt evéssel, beszélgetéssel, fényképnézegetéssel és világmegváltással töltöttük. Jó volt. És nem csak azért volt jó, mert én mindig szeretek náluk lenni, hanem azért is, mert Mihály is szereti őket, és mivel ő nem tagja a vacsoracsata négyesünknek, nagyon ritkán jut el hozzájuk.
Egyébként is jó volt Mihállyal, olyan ritkán találkozunk mostanában, és úgy szeretem látni, amikor kevésbé feszült, amikor túl tud lépni a napi nyűglődéseken. Elnéztem tegnap is, ahogy ült a kanapén mellettem, és örültem, hogy együtt vagyunk, mert olyan gondtalan zsebre találtunk az időben, a Teraszon kívül is, ahol az ő arca is kisimult.
Aztán persze sietni kellett vissza, de Mihály, aki mostanában sokszor napokig nem hív, még vissza sem, ha százszor hívom, se, mert szinte mindig benne van valamiben, felhívott az órája után, hogy ő biciklivel lemegy a tóhoz mégis, látna még, van-e kedvem csatlakozni. Szerintem erre több, mint egy éve nem volt példa, de én akkor már egy szülői értekezleten ültem. Később aztán, már este, magamban mentem a vízhez a fogyatkozó fényben, de a délután emlékéből még pont maradt nálam annyi világosság, hogy nem tévedtem el.