Szerencse

Azon gondolkodom, kell-e szerencse az élethez, és hogy a vakszerencse azonos-e a vak tetoválómesterrel, akit sorsnak is szoktak nevezni, vagy csak én hiszem, hogy így kell ezt a szerencse dolgot érteni. Lehet, hogy nincs is igazam.
A mester egy kis házban él, a félhomályos konyhában egy alacsony, támla nélküli széken ül, a háta egyenes, az arca rezzenetlen, és fáradságot nem ismerve tetoválja az embereket. Kérni nem lehet, az eredménnyel mégis szinte mindenki elégedett.
Álmomban biztos kézzel rajzolja a léha virágokat a csípőkre, az erős harcosokat a mellkasokra, a homlokokra indát, a kézfejekre pedig apró faágakká vagy csigavonallá összeálló tintacseppeket. Ha jól emlékszem, engem nagyjából öt éve tetovál minden éjjel. Soha nem kérdezett és nem mondott semmit, és amikor féltem, mert eleinte mindenki fél a sorstól, nem bízik a szerencséjében, mert azt hiszi, a szerencse és a bizalom összetartozó fogalmak, akkor sem szóval, csak csenddel és érintéssel bátorított.
Amikor leülök elé, lassan simítja végig a gerincem, vékony ujjaival mint braille írást olvassa le, meddig jutottunk eddig, aztán dolgozni kezd. Nem siet, nem tétovázik, a langyos tű fájdalom nélkül rajzolja egymás mellé az acélfogú sárkányokat és az apró virágokat. Még nem nagyon látok a képből semmit, csak érzem, hogy egyszer szép lesz. Azért a bal vállamról az utóbbi hónapokban előre, a mellkas felé tekeredő indát és az inda mentén a bomló szirmú keleti virágot  minden reggel megcsodálom.

Uspomen

Eszembe jutsz még néha hajnalban. Csukott szemmel állsz a foghíjas fahíd előtt, messze vagy, úgy képzelem, talán egy másik kontinensen, de nem tudom biztosan, elvégre ez még csak nem is az én álmom.

Eszembe jutsz még néha reggel, amikor a közeledő nyárban ártatlan bogár mászik a kézfejemre ébredés után. Eltévesztette a dombot, egyszer azt mondta valaki, ez a Vénusz dombja, a tenyérnek ez a kiemelkedése, ezzel kell a kenyértésztát dagasztani, hogy belemenjen a szeretet.
Eszembe jutsz még néha este, de már nincs arcod, csak hangod van, és nem értem, mit mondasz, aztán rájövök, hogy már évek óta nem is mondtál nekem semmit.
Eszembe jutsz még néha éjjel az olajfűzek nehéz, mézes illatáról, ami lehetetlenül sok évvel ezelőtt, egy májuséjszakán ragadt a hajamba a Székesegyház előtt.
Eszembe jutsz még néha, reggel is, de már nem látlak, este is, de már nem hallak, csak a kezed árnyékát a vakolatlan falon, csak a hangod visszhangját az üres utcán.

Retus

Felnőtt tartalom! Csak saját felelősségre.

Nem is tudom, hol kezdjem. Nyilván ott, hogy nem vagyok normális. Tudom, ennek nincs hírértéke már, de akkor is. Péntek van, süt a nap, szarni lehet mindenre a politikától kezdve a globális felmelegedésig, erre mit csinálok???? Na mit? Elmegyek tablófotózásra.
Tudom, az ilyen ember lője le magát, és mielőtt elvérzik, lehetőleg ássa is el a testét egy félreeső bánya mellett egy üvegcseréppel, hogy a társadalomnak, a családjának és a barátainak ne okozzon több gondot. Ez volna a fair eljárás, nem az, hogy még meg is írja a kalandot, de hát bocs, muszáj kidühöngenem magam, és hát azért azt is vegyük számításba, hogy aki életében fotózott már valaha, az legalább röhög ezen egy jót.
Persze már a telefonbeszélgetés alkalmával gyanút kellett volna fogjak, és javasolnom kellett volna az engem tablójukra ragasztani szándékozó osztályoknak, hogy a képem helyére rajzoljanak egy szmájlit vagy egy vicsorgó fejet, de neeeeem, én barom kedves akartam lenni, meg együttműködő. Minek olvasom Máté Gábor könyvét egyáltalán???
Na szóval a pali azt mondja a telefonba, hogy a tanárnő (sic!) akkor menjen kettőre. Mondom, aha, és milyen színű felső kell? A gyerekek matrózban vannak. Mondom, oké, csessze meg, de milyen lesz a háttér, milyen színben lesznek a kolleginák ésígytovább, aszongya mindegy. Siettem, mondtam, jól van, akkor mindegy színűben leszek.
Odamegyek, azongya az ajtó Stúdió, apád stúdió, koszlott pince, bent már nyomorognak hatan. Bátor anyuka mondja, tablófotózás van. Mondom, ja azért jöttem. Három a kislány a puffon Western csizmában. Biztos Western-tagozatra járnak. Egy másik hevesen sminkel, csóró gizda srác ötlönnyakkendőben izzad.
Mondom, hali, tanár vagyok, két fotó lesz, osztán mennék, persze ha van egy ilyen bika azt még kipróbálnám. Bika nincs, szék van. A csávó hümmög. Piros kardigán? Mondom, nem piros, mindegyszínű. Izzad. Hogy hát ez nem lesz egyszerű. Bazmeg, akkor mér' nem mondtad, hogy fehér. Tíz percig néz, de azt mondja, ne essek pánikba, megoldja. Pánikba esem.
Na jó, valamit buhera, ernyő, szűrő, anyámkínja, így-üljön tanárnő, ide-oda nézzen tanárnő ... ha még egyszer azt mondja, tanárnő, lefejelem, az biztos, baszki, kattintsál már, könyörgöm, hadd menjek a picsába. Nem jó, nem jó. Csillog a szemüveg. Ne bassz föl, hát vannak a földön szemüveges emberek. Na jó, de nem jó. Nyissam ki a szemem. Megölöm, az biztos.
Kicsit föl, kicsit le. Jobbra. Balra. Guruljon odébb  székkel. Ernyő, szűrű, háttér, sehogyse, piros kardigán, kell az a szemüveg? Nem hiszem el. Kell. Azért se veszem le. Hol az anyámban adtak ennek a fószernek fotósbizonyítványt???
Oké. kattint végre párat, csak ugye a piros, meg a szemüveg, és akkor mosolyogni is kéne ... Vicsorgok.
Arra gondolok, ha sorozatgyilkos lennék, ilyen kocafotósokra specializálódnék. A végén már majdnem sírok, mert kurva szar képeket csinál. Saját magamat nem lehetne, csókolom, egy Pajtás géppel is talán valahogy életszerűbbet tudnék esetleg.
Nah, válasszunk. A hatvanötös jó. (Nem jó, az a legkevésbé szar.) És akkor még itt a hetvenkettes ... mondom a hatvanötös jó. És esetleg a hatvannégyes? A HATVANÖTÖS jó. És ... Baseball ütőt akarok most. Ránézek. Törli a többi képet.
Oké, tudom, nem vagyok fotogén ember, általában pofákat vágok, és őszintén utálom, ha engem fotóznak. (Ezt szegény tavaly nyáron a továbbképzést megörökítő srác is tanúsíthatja, mert második nap életveszélyesen megfenyegettem, hogy ha még egy képet készít rólam, ott helyben átharapom a torkát.) Tudom, kicsit túlreagálom ezt a dolgot, de mit csináljunk, utoljára három éves koromban készült rólam viszonylag elfogadható portré azóta csak kifejezetten tehetséges emberek tudnak normális képet csinálni rólam. Ez van. Ilyen a fejem sajnos.
Mérgemben felhívtam TSB-t, aki jót röhögött, de csak azért, mert ő még nem volt. Úgy könnyű. Igyekezett megvigasztalni. A tanítványai azt mondták, a végleges képeken annyit retusál  a pali, hogy nem lehet ráismerni az emberre. Volt olyan, állítólag, akinek leretusálta az orrát a képről. Meg vagyok nyugodva. Még az sincs kizárva, hogy az egész fejem leretusálja, és akkor rajzolok a képre egy szmájlit. Piros kardigánban, szemüveggel.
Hogy ez micsoda egy ordas nagy átverés.
Aki szórakozni akar gyerekkori képeimen az itt megteheti: KATT
Most iszom valamit.

Csak a színe

Gyarló ember vagyok, gyakran irigylem mások képeit. Pontosabban nem a képeit mint képeket, hanem az élményt, amit akkor élt át, amikor a fényképezőgépét elkattintotta. Biedermann Izabella vagyok, élményirigy. Van-e anoním élményirigyek klubja?
Az ősz, szinte bármit is csinál magával, látványos. Bármennyire is fekete-fehérben látom a világot, azért azt be kell ismernem, hogy az ősz, formáit tekintve ugyan fegyelmezetlen, de megejtően színes. A szín elevenné teszi a tárgyat, megtölti múlandósággal és élettel. Ami nyilván ugyanaz. Ezért jó ősszel temetőt fényképezni például. Irányban van.
Ezt most, azt hiszem, egy kicsit türelmetlenségemben írtam. Hogy azt gondoljam, mindjárt a teraszon vagyok. Elég hülye napjaim vannak. Arra gondolok, mindjárt a teraszon vagyok. És tényleg.
Előtte persze még megyek Budapestre. És bár azt innen nem tudom megítélni, hogy ott is vannak-e színek, biztosan nem fogok fotózni, csak beszélgetni. Mert van úgy, hogy az ember direkt nem fotózik.   Hogy tovább maradjon az emlék.
(Most az jutott eszembe, hogy voltak, akik azért nem akarták, hogy lefényképezzék őket, mert úgy tartották, akkor elveszik a lelkük. Lehet, hogy ezért fotózok olyan ritkán embereket. Valami félelem van bennem, hogy elveszek tőlük valamit. Valami intim dolgot, ami csak az övék. Ez amúgy nyilván hülyeség persze.)