Azon gondolkodom, kell-e szerencse az élethez, és hogy a vakszerencse azonos-e a vak tetoválómesterrel, akit sorsnak is szoktak nevezni, vagy csak én hiszem, hogy így kell ezt a szerencse dolgot érteni. Lehet, hogy nincs is igazam.
A mester egy kis házban él, a félhomályos konyhában egy alacsony, támla nélküli széken ül, a háta egyenes, az arca rezzenetlen, és fáradságot nem ismerve tetoválja az embereket. Kérni nem lehet, az eredménnyel mégis szinte mindenki elégedett.
Álmomban biztos kézzel rajzolja a léha virágokat a csípőkre, az erős harcosokat a mellkasokra, a homlokokra indát, a kézfejekre pedig apró faágakká vagy csigavonallá összeálló tintacseppeket. Ha jól emlékszem, engem nagyjából öt éve tetovál minden éjjel. Soha nem kérdezett és nem mondott semmit, és amikor féltem, mert eleinte mindenki fél a sorstól, nem bízik a szerencséjében, mert azt hiszi, a szerencse és a bizalom összetartozó fogalmak, akkor sem szóval, csak csenddel és érintéssel bátorított.
Amikor leülök elé, lassan simítja végig a gerincem, vékony ujjaival mint braille írást olvassa le, meddig jutottunk eddig, aztán dolgozni kezd. Nem siet, nem tétovázik, a langyos tű fájdalom nélkül rajzolja egymás mellé az acélfogú sárkányokat és az apró virágokat. Még nem nagyon látok a képből semmit, csak érzem, hogy egyszer szép lesz. Azért a bal vállamról az utóbbi hónapokban előre, a mellkas felé tekeredő indát és az inda mentén a bomló szirmú keleti virágot minden reggel megcsodálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése