Még egy

Június harmincadikán ismét kapunk még egy másodpercet. Az egész nyilván abból ered, hogy az ember olyan elégedetlen, mint egy kisgyerek: csak még egyet, csak még egyszer, és az időmérés a fétise. Akkor is az, ha már évtizedekkel ezelőtt kiderült, az idő sehogy sem tud objektív lenni, mert olykor gyorsabban, máskor lassabban telik. (Nem a szubjektív, az objektív időre gondolok, amikor fizikusok felültek valami szuperszonikus gépre, jól elrepültek valahová, aztán kiderült, hogy a gépen és a földön másképp telt az idő.) 1972 óta van ez az úgynevezett szökő másodperc, amitől az emberiség azt reméli, szinkronba hozza a ... mit is mivel? A napidőt az atomórával? Na mindegy, nem biztos, hogy érdemes ezt követni, mert ennek aztán tényleg nem sok köze van ahhoz, amit időnek gondolunk egyébként: vagyis a világ mozgásának lecsapódását, érzékelését a statikus énben. (Az agy számára az idő mozgást jelent. Ezt egy osztrák neurológus írta egyszer.)
A még egynek persze lehet örülni, mert egy kicsit olyan ez, mint a még egy lökés a hintán, a még egy magasba dobás és még egy elkapás, a még egy csók, a még egy érintés - az örökkévalóság próbája.
Azon gondolkodtam, hogy miből is volna jó néha ilyen utánigazítás. lehetne nemzetközileg előírt norma a még egy mosolyra, mondjuk havonta kétszer, aztán lehetne még egy érintés, vagy még egy ölelés, kötelezően előírva, központilag. És lehetne még egy eksztázis, még egy beszélgetés, még egy séta, még egy nevetés.
Persze csak jó dolgokból lenne még egy. Nem véletlen, hogy ezt a még egy másodpercet se januárban tartjuk, hanem júniusban. Szeretem, hogy a fizikusok és a nemzetközi időmérésért felelős szakemberek is inkább a nyárestéket hosszabbítják, mint ezt a kedvetlen, jeges januárt.

Más nincs, dolgozom és fázom, olykor elmegyek jógára. Most már igazán közel az utazás, pont két hét, úgyhogy én is kezdek izgulni kicsit. Nem tudom, milyen lesz a társaság, kicsit aggódom az eddig látottak alapján, de bízom benne, hogy klassz embereket választottak ki a szervezők. Addig azért aludjam ki magam, mert ez a napi három és fél óra még a jógával együtt is kevéskének tűnik.
Szerintem ma délután lopok magamnak még egy kis alvást az esti színház előtt. Hamlet Nádasdy Ádám fordításában Zsótér István Sándor rendezésében. (Köszönöm a javítást. Simán hülye vagyok.)(Amúgy a Nádasdy-féle Dante sosem jelenik meg??) Több mint két óra szünet nélkül a színpadon. Tényleg muszáj lesz előtte pihennem.
Mintha minden szigorúságom ellenére megint kezdene túlburjánzani a társasági életem. A februári táncrendbe egy Ian Siegel koncert mellé tegnap Gofri rábeszélésére felvettük Pintér Bélát és az ő társulatát. Hat emailben sikerült is jegyet foglalnom, de erről nem akarok beszélni. Szerintem mindketten úgy éreztük, hogy egy hibbanttal levelezünk.
Egyébként holnap mi nem dolgozunk, úgyhogy az a terv, hogy kimegyek a tóhoz és fotózok egy kicsit.

Tudom, hogy szánalmas, hogy minden felületen ezt a Júníus Meyvart nevű zenekart osztom meg, de nagyon a szívembe zártam őket tegnap a dolgozatjavítás közben. Nem is tudom. Költözzek Izlandra?